Baranyay András viszonylag kevés képtárgyának immár jó húsz-huszonöt éve egyike a kéz, mely az arccal együtt hihetetlenül bonyolult, egyszersmind igen egyszerű „szellemtörténettel” rendelkezik. Egyfelől ősi szimbólum-, metafora-, allegória-, metonímia-alkatrész, másfelől primitív, de nagyon praktikus piktogramalany, a két véglet között pedig igencsak alkalmas a banális vizuálzsurnalizmus kielégítésére. Baranyay szerencsére soha nem mutat rá a kéz históriájának egyetlen mozzanatára sem, nem húzza fel kesztyűként a narrativitást, hanem ellenkezőleg, tárgyként, egy bizonytalanul, vagyis mindig a bizonyosság határán beállított csendélet egyetlen elemeként traktálja.
Az ürességben, sötétségben egyedül, máskor a rózsaszín homályban valami tárgymaradvánnyal közösen megjelenő kéz vagy kezek (melyek csak látszólag vannak többen, hiszen ezek általában mind ugyanaz az egy kéz fénytöbbszörözései), mint valami engedékeny és már lezajlott naturális mortualitás személye(i) hever(nek), éppúgy sugallva az esztétikaivá tett és lett bánatot, mint az önarcképek. Persze, hát önarcképek, Énképek a kezesmunkák is, melyekkel Baranyay nem önmagára mutat, hanem önmagát jelöli meg, paradox módon pontosabban és élőbben, mint autoportréival. Besatírozott vagy elmozdulásokkal fölismerhetetlenné, puha értelmezhetetlen folttá tett, máskor vegyszerekkel kimart önarcaival azt sugallja, ő nincs. Önmagával oltja ki saját magát, s lesz senkivé, Everymanné. E szándék legvégletesebb illusztrációi a háttal ülő önarcképek, melyek – miközben ezek a leghűségesebbek, a művész azonosításának legjobb eszközei – mondhatatlan szomorúságot, kilátástalan bezártságot, tébolyító végletességet sugallnak.
A kezek viszont nem titkolnak, nem „vonulnak” vissza, nem szüntetik meg önmagukat, sőt, némelykor egészen naturálisán, már-már hivalkodóan nyílnak meg, mintha átvállalnák az arcot, mintha elvállalnák az arc által elhagyott helyzetet és szerepet. A kéz-mint ábrázat Baranyay álarcát sejtelmes vonásokkal is átszínezi. A hetvenes évek elején készült „Rembrandt-kéz vagy az új „E. T. A. Hoffmann-kezek” nemcsak a vonzódásokat jelzik, de az Én „áthelyezése” iránti vágy minőségét is.
A kézképek az inkognitónak, Baranyay legélénkebb és legsajátabb kísérletének megnyilatkozásai: nem rejti tenyere mögé az arcát, nem takarja el a tiltott képet, hanem helyettesíti azt, s ezzel mintegy föloldja a magára kényszerített „ábrázolási” aszkézist.
- Kultúra [6]