Skip to main content

Tisztelt Beszélő!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Toldozgatunk-foldozgatunk – a Terézvárosi Családsegítőről (Beszélő, 1992. október 24.)


Egy alkoholelvonással is foglalkozó intézetben dolgozom, immáron nyolc éve. Azt mondhatnám tehát – apró, örömteli sóhajok kíséretében –, hogy aki „önként” le akar szokni, azt küldjék hozzánk. Megtanultam a leckét pszichológiából: azzal a szenvedélybeteggel lehet eredményt elérni, akiben megvan a szándék a gyógyulásra. (Azzal is, akiben nincs, csak abban azt fel kell ébreszteni.) Mégsem mondom, hogy ide nekem a gyógyulni vágyót, mert a tapasztalataim az eredményesség tekintetében mást mutatnak. Leginkább azt, hogy az intézetünk egy bűvös kör (talán búzakör?) közepén áll. A kör nem látható kerületét a környező kocsmák jelölik, s kezeltjeink oda s vissza mozognak a sugarak mentén. A találkozások közti időtartam rendkívül individuális. Van aki még aznap visszatalál, van aki csak hónapok múlva kerül ki (be?). Bár ezres nagyságrendű egy-egy osztály éves betegforgalma, ma sem kerül túl nagy fáradságomba, ha egy nyolc évvel ezelőtt megismert betegünkkel szeretnék találkozni. (Kocsma, A, B, C osztály s hopp, már meg is van.) Arról szólna a fenti mondandóm, hogy úgy tűnik nekem, nincs kitalálva teljesen még (már?), vajon mit kellene a hatékonyabb munka érdekében csinálni. Tudom, most nagyon szigorúan rám szólnának, hogy a szenvedélybetegség gyógyítása igen hosszadalmas, s már az is eredmény, ha valaki tartósan absztinens. Csakhogy mi mennyi? Vagyis mennyire hosszadalmas, milyen tartósan, s mibe kerül ez nekem-nekünk? Meg egyáltalán ki fizeti a révészt?

Isten őrizz, hogy a betegeket bántsam, hiszen ők csak kitanulták a rendszert. A személyzetet sem merném piszkálni, mindnyájan keményen dolgoznak. Valahol azonban porszem került a gépezetbe, mert ami kijön, az ugyanaz, mint ami bement.

Intézetünk gyógyszerszámlái a csillagos égben járnak; terápiák sokaságával bombázzák a mélyebb tudatot; foglalkoztatók hada igyekszik feltárni a munka szépségét. Csak hát az eredmény, könyörgöm?

Persze mondanom sem kell, volnának ötleteim, mondjuk a társadalombiztosítás oldaláról, de ott most váltjuk a rendszert, ami gondolom, eltart néhány évig. Esetleg az egészségügyet eltolnám egy picit a szocializálás irányába, amihez talán kevesebb orvos, több szociális szakember kellene. Talán nem kellene hónapokat, éveket hospitalizálni betegeinket, az élet ugyanis, mint tudjuk, nem habos torta, vagyis nem kórház, ahol ha hideg a kávé, ki lehet verni a palávert.

Tulajdonképpen azért szorongok leírni mindezt, mert megtapasztaltam a magyar virtust. Amikor Nagyfáról kimondatott az ámen, semmi perc alatt szélnek eresztették a bírói ítélettel odautaltakat, akik addig a társadalomra és önmagukra is veszélyesnek ítéltettek. Hát ez az, amit nem szeretnék. Fürdővízzel a gyereket.

A határozattal való kötelezés már ma is alig működik, így a felvételt nyert betegeink zöme, úgymond, önkéntes. Az eredményesség lehetősége tehát adva lenne. Van azonban még egy érdekes adat, klienseink jócskán nagyobbik felének fiktív lakása van, vagy még az sem. Hát ez mit jelent? Lehet találgatni. Ha pedig sikerült ezt a bonyolult rejtvényt megfejtem, akkor újból megkérdezem: mi mennyi?

Nem az a célom, hogy a Menhely Alapítvány Dózsa György úti irodájának kliensszámát növeljem. Sőt! Az ott jelentkezők közül is tudnék választani magunknak. De minek? Hogy tágítsam a kört? Az a porszem, csak azt tudnám feledni.

Kertész Erzsébet
(Munkatherapiás Intézet, Pomáz)

P. S.

Ma hallottam a rádióban, hogy a kötelező alkoholelvonást meg akarják szüntetni. Helyes. És…? Kedves megszüntetők. Nem az a baj, hogy aki két hete (hónapja, éve) kint fagyoskodik az utcán (kapualjban, híd alatt), és közben pálinkával melegíti magát, az nem menne – megy be – kórházba egy kicsit melegedni önként. Csakhogy a DOLOG, a dolgok valahogy rettenetesen össze vannak keveredve. A struktúra már rég önmagát gerjeszti, képtelen reagálni a változásokra, önnön fennmaradásához keres és talál igazolást. A terápiák társadalma, de nem(!) a társadalom terápiája, s úgy tűnik, a betegeké sem.





















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon