Jelcin olyan pillanatban indult hétfőn „Nagy Péter nyomdokain” angliai útjára, amikor egy hajszálon múlott, ki tud-e egyezni a lemondását követelőkkel. A trónfosztás ugyan a realistábbak szerint csak későbbre, decemberre várható, azt viszont, hogy hatalmon marad, a közvélemény-kutatók szerint csupán maroknyi kitartó híve jósolja. A december egyébként is a széthullások és bukások évada; a történészek nem győzik eleget figyelmeztetni a Jelcin-csapatot a rossz ómenre: arra, hogy Jelcin elnökké választása óta kísértetiesen ismétli ellenlábasa, Gorbacsov ballépéseit (l. Beszélő, 1992. augusztus 22). Anélkül, hogy hinnénk a történelem efféle „misztikus” ciklikusságában, be kell látnunk: Jelcin a birodalom hatalmi struktúrájában semmiféle lényegi változtatást nem hajtott végre, a struktúra ugyanolyan válságjegyeire ugyanolyan válaszokat adott – mi vezetne akkor más következményre?
Keresd a nőt!
Amikor idén nyáron az orosz elnök megválasztásának egyéves évfordulóján az Egyesült Államok kongresszusának képviselői előtt mondott „bálványromboló” beszédében ahhoz a sorhoz érkezett, hogy „Isten áldja Amerikát… és Oroszországot!” – a kongresszus szűnni nem akaró ovációban tört ki, mit sem törődve azzal, hogy olyan ember temeti a szemük láttára a kommunizmust, aki hat-hét évvel ezelőtt még utolsó korszakának egyik keresztapja volt. Ami önmagában persze nem lenne baj. Csakhogy a helyzet kísértetiesen kezdett hasonlítani a „Gorbi-mánia” fénykorához, amikor egyetlen, hatalmi csúcson lévő személy kizárólagos támogatásában látták a biztonság fönntartásának egyedüli garanciáját. A „Jelci-mánia” nyári hulláma ugyan apadófélben van, a helyébe lépő bizonytalanság viszont arra int: a megegyezések „örökkévalósága” csak akkor garantálható, ha érvényük nem személyekhez, hanem átlátható jogi konstrukciókhoz kötődik.
Effélét persze Jelcintől, a „nagy rendeletgyártótól” nehéz elvárni, különösen az új orosz nómenklatúra útvesztői ismeretében. Hogy némi támpontot adjon, a nyáron pedáns és titkos elnöki rendeletben rögzítette az államirányítók hierarchiáját (a 42 lépcsős ranglétra 18. fokán például Minden Oroszok Patriarchája áll zsidók, mohamedánok, kvékerek „képviseletében”), egészen az utolsó paragrafusig, mely a feleségek rangállásáról rendelkezik: „ugyanolyan rang illeti meg őket, mint a férjeket”. Tehát: keresd a nőt, s megtudod, ki az úr…
A négy hadszíntér
Jelcin mindezzel nagyon is tisztában lehetett, s csak alapos rendteremtés után utazott el. Az utóbbi hónapokban négy fő fronton vívott csatát ellenfeleivel: a parlamentben, az Alkotmánybíróságon, az orosz föderációhoz tartozó, ám függetlenedni vágyó köztársaságokkal és autonóm területekkel, a privatizációs csekkek (vaucserek) ügyében a gazdasági szférával. Olyan megoldást kellett keresnie, amellyel a helyzetet ki tudja mozdítani a holtpontról, s lehetőleg egyszerre, minden frontvonalon. Így köttetett meg a november 7-i szünnapra időzítve a legfontosabb kompromisszum – a hadiipari komplexum köré gyűlt csoportokkal. Mi is történt?
Októberre az orosz politikai színtér – s ennek megfelelően a parlament – egyértelműen két részre szakadt: az egyik póluson a Nemzeti Megmentési Front, a jobb- és baloldali „kommunál-nacionál-patrióta” ellenzék egyesülése, másik oldalon pedig a centristák, az ún. Állampolgári Szövetség. Ez a radikális hasadás ugyan már régóta készülődött, de miután a peresztrojkát szellemi értelemben is elindító értelmiség laza gyülekezete, a rendkívül eltérő áramlatokat egyesítő (Jurij Afanaszjev és mások vezette) Demokratikus Oroszország mozgalom végleg széthullott, ezt a folyamatot semmi sem akadályozta meg. A Demokratikus Oroszország tagjai vagy elszigetelődtek, vagy visszatértek a tudományos közéletbe, netán más csoportokban szívódtak fel (mint például a kereszténydemokratákat vezető, egykor oly szelíd Viktor Akszjucsic, akit most a patrióták leghevesebb élharcosai között látunk viszont). S mivel ez az értelmiségi réteg alkotta a Jelcin-tábor magvát is, az orosz elnöknek új bázis után kellett néznie.
A Nemzeti Megmentési Front, mely március óta igazi „profi” szervezetté vált, természetesen szóba sem jöhetett. Az október 24-én tartott kongresszuson a kozák maskarába öltözött lelkes amatőröket kiszorította az Orosz Nemzeti Légió fekete ruhás különítménye és a Tiszti Szövetség nyakkendős gárdája, politikai „szalonképességéről” pedig olyan volt szovjet és jelenlegi orosz parlamenti képviselők gondoskodtak, mint Viktor Alksznisz ezredes, Albert Makasov generális, Szergej Baburin. Igaz, a fegyveres megoldásokat legzajosabban követelők (Zsirinovszkij, Anpilov, Sztyerligov) kimaradtak, a híres „Haza-anyácska szólít” plakáttal ékesített program „Mit tegyünk?” fejezete azonban aligha nyugtat meg bárkit is:
„A legfontosabb feladat: leszámolni a maffiával, szigorú állami árellenőrzést bevezetni, leállítani a külföldön állomásozó csapataink kivonását. Megtaláljuk az eszközöket arra, hogy a szuverén államok vezetői tiszteljék katonáinkat és tisztjeinket.”
E program olvastán Jelcin haladéktalanul betiltotta a szervezetet, ám potenciális új szövetségesei, az Állampolgári Szövetség vezetői korántsem helyeselték egyértelműen ezt az intézkedést – mintha bizonyos eszmékben nagyon is magukra ismertek volna.
Az Állampolgári Szövetség elnevezésű blokk szintén október közepére rendezte sorait. A féltucatnyi pártot tömörítő szervezet élén konzultatív tanács, a leendő árnyékkormány áll, vezéralakja Arkagyij Volszkij, az Oroszországi Ipari és Vállalkozói Szövetség elnöke, valamint Alekszandr Ruckoj orosz alelnök. (További tagszervezetek: Szabad Oroszország Néppárt, elnök: Lipickij; Oroszországi Demokrata Párt, elnök: Nyikolaj Travkin; „Megújulás” Szövetség, elnök: Alekszandr Vlagyiszlavszlev).
Különös társaság: nem kifejezetten kommunisták, nem kifejezetten nacionalisták, nem kifejezetten patrióták, sőt, ha nem is dekommunizálást, de legalábbis dezideologizálást akarnak. Egyetlen eszme kapcsolja őket össze: az állam hatalmának érvényesítése mindenek felett. E felfokozott etatista szemlélet alapján bárkit elfogadnak, aki e többé vagy kevésbé mérsékelten centralizált, a nagyipar és a hadiipar erejére épülő államhatalom híve.
Velük egyezett ki Jelcin. Erre legelőször október közepén lehetett következtetni. Csubajsz, az Állami Vagyonbizottság elnöke bejelentette, hogy a hadiipari komplexum üzemeit külön fogják kezelni a privatizáció során, Nyecsajev gazdasági miniszter pedig ígéretet tett arra, hogy 1993-ban az idei évhez hasonló, garantált állami hadiipari megrendelést fognak kapni (160 milliárd rubeles konverziós hitel biztosítása mellett). És néhány nap múlva világossá vált, mi szavatolja a folyamatos állami megrendelést...
Október végén Jelcin nagyszabású kormányátalakítási tárgyalásokat kezdett az Állampolgári Szövetség prominens alakjaival: kulcstárcákat ígér nekik, a kormányfői vagy helyettesi poszt várományosa a hírek szerint maga Volszkij vagy a mérsékelt reformer iparlobby vezetője, Vlagyimir Sumejko (l. Beszélő, 1991. október 12.).
Az új Kaukázus-doktrína
És a hatás nem marad el: Jelcin azonnal parlamenti támogatáshoz jut. Ez a parlament most már egyébként is akkor mond igent, amikor valaki akarja. Jellemző eset: amikor legutóbb, még november 7-e előtt keresztül akarták erőszakolni az őszi ülésszak egyik legfontosabb törvényét, a kormány s egyáltalán a végrehajtó és törvényhozó hatalom működéséről szóló paragrafusokat, a teremben alig 100 ember volt a technikai személyzettel együtt. Ám a parlament „véletlenül” mégis szavazóképessé vált: az egy képviselőre jutó gombok száma az egyik tudósítás szerint a tizet is meghaladta… Amikor az ingusok meghirdették a „szent háborút”, Jelcin akkor is minden nehézség nélkül elfogadtatta a rendkívüli állapotról szóló döntést. Ne feledjük: épp egy évvel ezelőtt kihirdették ugyan, de végrehajtani már nem tudták a renitens Csecsen Köztársaságban a rendkívüli állapotot. (Igaz, akkor még nem létezett orosz hadsereg, viszont még hivatalban volt Gorbacsov, aki ellenezte Jelcin rendeletét.) A magyarázatra nem sokáig kellett várni: a Nyezaviszimaja Gazeta november 7-i számában megjelent az új Kaukázus-doktrína első világos megfogalmazása.
„Két eset lehetséges: vagy Oroszország fogja ellenőrizni a Kaukázust, vagy a Kaukázus – Oroszországot.” A nagyarányú észak-oszétiai erőbevetés elrendelésével azonban az orosz parlament nem hagyott kétséget afelől, hogy melyik alternatívát választja. Oroszország nem vonulhat ki az Észak-Kaukázusból, miként 1989-ben Afganisztánból, hogy a Kubany és Terek folyó mentén alakítson ki afféle ütközőzónát, hiszen az egymással harcoló kis kaukázusi népek teljes veszélynek tennék ki Közép-Oroszországot, melynek természetes határa az áthatolhatatlan kaukázusi hegygerinc – érvel a szerző. „Az Észak-Kaukázus létfontosságú oroszországi érdekövezet, ahol minden erővel rendet kell teremteni, ám ehhez a politikai és diplomáciai erőfeszítéseket jelentős fegyveres erővel kell alátámasztani.” Ezt már egy évvel korábban meg kellett volna tenni, csak így előzhető meg egy újabb hatvanéves kaukázusi háború. Így is hosszú harcokra lehet számítani, amelyek folyamatos fegyverutánpótlást követelnek.
És a parlament erre is igent mondott.
Miután mindezt Jelcin így elrendezte, bejelentette, hogy a szerinte teljesen felesleges és formális kongresszusig az őszi hónapot arra fogja szánni, hogy „körbeutazza” Oroszországot, hogy híveket szerezzen az új etatista doktrínának, az állam felvirágoztatását a hadiipari megrendelésekből finanszírozó „idológiamentes”, pragmatikus politikának. Először Asztrahanyba indult, ahol a sár- és mocsoktenger közepén, az asztrahanyi zenei gimnazistáknak lézerlemezes elektronikus csodamasinát ígért. Ennek a körutazásnak” a része a jelek szerint magyarországi utazása is…
A moszkvai lapokban egyre sűrűbben jelenik meg egy helyi utazási iroda hirdetése: „Utazzon Budapestre – rubelért! Magyarország – Európa közepe!” Jó, hogy tudjuk. Még jobb, hogy ők így tudják…
- Külföld [8]