Mióta hallottuk, hogy az emberjogi beállítottság nem tesz jót egy politikai párt gazdasági-politikai teljesítőképességének, aggódva vizslathattuk magunkat: meddig terjed doktriner – valóságidegen – kisebbségeket babusgató polgári radikalizmusunk, s hol kezdődik egészséges, pragmatikus középpártiságunk. A dilemma tőlünk nyugatra, polgárosultabb világban sem ismeretlen.
A pragmatikus vezetés
Van például egy politikai párt Németországban, mely éppen a gazdasági és szociális problémák mentén szerveződött meg vagy százhúsz esztendeje, s létezésének egész ideje alatt mégis egyszerre harcolt politikai szabadságért, emberi jogokért és szociális igazságosságért. Az SPD-ről, a német szociáldemokrata pártról van szó, mely a múlt héten tartotta rendkívüli kongresszusát.
Az ok, mely miatt kongresszust kellett összehívni, az egész német társadalmat megmozgatta: miképpen lehetne valamilyen mederbe terelni a szövetségi köztársaságra zúduló menekültáradatot. A vita, mely nem mindig – s egyre kevésbé – zajlik a parlamentáris vitakultúra normarendszere szellemében, a legnagyobb német ellenzéki párt egységét is megtépázta.
A jobboldali előretöréstől megszeppent pártvezetés, élén a flegmatikus skandináv hidegvért sugárzó Björn Engholm pártelnökkel, hajlott a menedékjogot az európai átlagnál jóval liberálisabb módon garantáló alkotmány megszorító értelmű módosítására. Úgy látszik, hogy a német közvélemény többsége is szimpatizál egy ilyen irányú változtatással.
A doktriner tagság
Ám közbeszólt a párttagság, s az SPD-ben is jelentkezett az ismerős dilemma: a párttagság, avagy a választók – feltételezett – véleménye legyen-e irányadó a párt új vonalvezetésének kialakításakor? A szociáldemokrata tagság többsége ugyanis úgy vélte, hogy veszélyes és helytelen dolog lenne túl szélesre tárni a kiskaput az idegenellenesség előtt, s ragaszkodni kell az alaptörvény nagyon humánus alapelveihez. Sikerült is ilyen irányban befolyásolni a döntéshozatalt: maradjon meg az alkotmány 16. §-ában rögzített jog a menedékre az üldöztetés elől. Viszont az SPD hajlik a módosításokra is: „az európai normák szerint” demokratikusnak minősülő országokból érkezőkre ezentúl nem terjedne ki automatikusan az üldöztetés vélelmezése; „demokratikusnak” minősülő harmadik államból érkezőket vissza lehetne oda küldeni; s végezetül: fenntartva a bírósági jogorvoslati utat lerövidítenék a menekültstátus megadásáról vagy elutasításáról való döntés folyamatát. (A hosszadalmas és nehézkes eljárás az egyik legnagyobb vonzerő az ide igyekvők szemében.)
Ezzel a döntésével az SPD hozzájárult a menekülteknek igen kedvező gyakorlat szigorításához (amelynek alapja a náci rémtettek miatt érzett bűntudat), de az alkotmányban rögzített alapelvekről és garanciákról a menedéket kérők esetében sem mondott le.
A kongresszuson az SPD továbblépett a középpártiság irányába. A jóváhagyott megoldási módozatok elfogadhatóak a liberálisok, sőt, a kereszténydemokraták egy része számára is. Megint az a helyzet állt elő, mint az abortuszvita esetében: komoly emberjogi témák egyesítik a liberalizmus minimumához ragaszkodókat, tekintet nélkül a párttagozódásra. S az emberi szabadságjogokért éppen az a párt áll ki leghatározottabban, melyet Németországban – s nemcsak ott – gyakran illetnek a szabadságot korlátozó szocializmus vádjával. Holott ez a vita is, mint annyi más, bizonyítja: a szociáldemokraták a polgári szabadságjogok határozott védelmezői. A gazdasági és szociális jogok emlegetése nem jelenti az alapvető emberi és polgári jogok elhanyagolását, még kevésbé tagadását.
Az SPD kongresszusának záró- és utóhangjai is ezt mutatják: Engholm jelezte, hogy a menekültvita lezárása után a gazdasági és szociális kérdések következnek. A hangulat azt mutatta, hogy az SPD nyerni akar az 1994-es választásokon. Akkor kamatozhat az a kíméletlen őszinteség, mely 1990-ben elriasztotta a választókat az SPD-től, s a zavartalan átmenetet ígérő CDU-hoz taszította őket. S úgy látszik, hogy a világpolitika új szelei is kedveznek a szociáldemokráciának. Clinton, az amerikai demokraták sikere azt sejteti, hogy vége a 80-as évek konzervatív hullámának. A reaganizmus hátulütőit most kezdi érezni az amerikai társadalom, érdemeit pedig – hiába, kegyetlen dolog a politika – kezdik felejteni. Ismét a nagy társadalmi, szociális kérdések felé fordul a figyelem Amerikában, s ezt a honi politikai divatok arszlánjainak figyelmébe is ajánlanám – közeleg az ideje a fazonigazításnak!
Középső közép?
Az SPD határozott középpárti nyitása pedig arra figyelmeztet, amit mifelénk oly sokan hajlamosak elfeledni: a középpártiság, a centrumpolitika nem egyetlen politikai irányzat, pl. a liberálisok monopóliuma. A közép is lehet sokszínű: balközép, jobbközép, középső közép stb., sőt az igazán kiegyensúlyozott centrumpolitika több pártra épít. A szociális kérdések hangsúlyos kezelése, a társadalmon belüli és a globális – mondjuk ki bátran: nemzetközi – szolidaritás vállalása nem valamiféle ügyesen leplezett szélsőbalos hatalomátvételi konspiráció, hanem egyfajta eszközrendszer, amely igen alkalmas a polgári társadalom problémáinak kezelésére. Ennyi, és nem több.
Ezt az eszközrendszert ígéri az SPD kongresszusa, melyet többen „új Bad Godesberg”-ként emlegetnek. Olyan jelentős fordulatról, mint az 1959-es volt, most nem beszélhetünk. Az SPD-nek a széles értelemben vett közép – vállalkozók, szakértelmiség, szakmunkásság – felé fordulása mindenesetre sikert ígér 1994-re. Erre is érdemes odafigyelnünk.
- Külföld [6]