A címben idézett keserű-bohócos felkiáltást Kálnoky saját sírfeliratának szánta, mégpedig kannibál vagy pápua nyelvű műfordításban. Mennyire jellemző e clownerie az öreg Kálnokyra! Hiszen ismeretes, hogy „T. S. Eliot eme halhatatlan verssorát” J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című költeményéből éppen ő fordította kongeniálisan, és tette így az angol pályatárs versét saját életműve egyik halhatatlan remeklésévé. A legalább hármas jelentésű morbid tréfa ekkor megdicsőül, ha fájdalmasan groteszk, ha vigyorgón mazochisztikus, ha önironikusan rezignált módon, a maga egymondatos-lapidáris mivoltában mégis ércnél maradóbb nekrológgá válik.
Ráadásul az életmű egyik centrumába talál. A műfordítás kérdése egész életében üldözte és gyötörte Kálnokyt, a műfordítás mint pénzkeresés, mint esztétikai pótcselekvés, szembeállítva az eredeti művek megalkotásának valódi tetteivel. Így született ama régebbi, türelmetlenebb nekrológ, A műfordító halála (1953): „szilánkra kell annak hasadnia, / aki fordított teljes életében.” S aztán a versben megidézett képzeletbeli utódok könyörtelen ítélete: „szemétdombra való salak”. Hatalmas utat járt be Kálnoky saját sírfeliratainak megfogalmazásai között. Az önsajnálatot öngúnnyá fordította: Kálnoky Lászlóból, az egri polgármester fiából, a dandy külsejű bálrendezőből így lett „magánzó”, később Homálynoky Szaniszló, vagy egyszerűen csak egy „kripli”, aki jó eséllyel kaphatott volna helyet a kerti törpék kicsinyke országában. Míg korábban, az ötvenes–hatvanas években így szóltak jellemző verscímei: Jegyzetek a pokolban; A teremtés kudarca; A létezés rémségei, addig a hetvenes évekbeli „magánzó” metsző gúnnyal beszélt azon „alanyi költőkről", akik tücsköt-bogarat zagyváltak össze a „létezés rémségeiről”. Elfogadtatott a létezés mulatságos kopársága, tragédia helyett komédia, sőt, bohózat, ám soha nem harsány színekkel, de a mindennapok különös szürkéjével festve. Nem volt már sem káromlás, sem panasz, legfeljebb szomorú rezignáció, okos beletörődés: egy kézlegyintés az élet. De mégis élet: egyszeri és megismételhetetlen, noha egyáltalán nem így képzeltük el. Ekkor a költő – akár Vas István – a „meggyalázott átlagélet” ábrázolására esküdött fel, a sajátjáéra. Jól tudva eközben, hogy abban bizony nincs semmiféle reprezentativitás. Kellett hát a groteszk távolságtartás, a korábbi nagy szerepvers (Szvidrigajlov utolsó éjszakája) alapérzületének újrafogalmazása. Ott az örökkévalóság nem volt más, mint egy „poros kuckó”, a végtelen unalom egérszürke tanyája, hol bóbiskolhatunk évezredekig. A magánzóciklusban, a Homálynoky Szaniszló-versekben a „poros kuckó” a földi élet színhelye, de pokolról vagy mennyországról már groteszk-lefokozó formában sem esik szó. Hiszen nem volt ebben az életben semmi csodálatos: „nem szólt be az ablakomon az édes aquinói doktor, / mint néhai pályatársamnak, H. Bélának ablakán.” Nem történt semmi, de most éppen ez az eseménytelenség lesz az érdekes. Az unalom így elveszíti sztavrogini–szvidrigajlovi démonikus jellegét, és ezáltal arisztokratikus mivoltát is – demokratizálódik. Kiválasztottság helyett esendőség, dölyfös önszemlélet helyett szolidaritás, gőg helyett öngúny. A „mi vagyok én?” Aranytól örökölt kérdésére ekkor ilyesfajta válaszok dukálnak: „tévedésből kopaszra nyírt paróka”; „búvár a sivatag közepén”; vagy az utolsó kötetben oly fontossá váló önábrázolás: „fagylaltárus a pingvinek honában”. Mindennek persze radikális nyelvi-poétikai következményei vannak. Az öregedő Kálnoky elveti a Nyugat legjobbjain nevelődött fölényes rímtechnikáját, el a kép- és metafora-fergeteget, többnyire átszellemített prózát ír, kifacsarja a retorikát, hogy máskor a leghétköznapibb fordulatokat sugározza be a költészet fényével; eluralkodnak a szójátékok, a jó (és kevésbé jó) viccek; anekdotázik és pletykálkodik, örökösen mellékvágányokra téved, lábjegyzetel; a legnagyvonalúbb módon teremtve meg ezáltal a kisszerűség modern versalkímiáját. Igen, a majd hetvenéves Kálnoky ekkor lett valódi kortársa a legújabb kori magyar versnyelv ifjú megteremtőinek, Tandorinak, Petrinek. És hogy mennyire elviselhetetlen volt már számára a parttalan panaszkodás, önsajnálat vagy öntetszelgés, arra fölényes bizonyíték, hogy első kötetében megjelent szerelmi versciklusát gyökeresen átírta a hetvenes évek végén, vagyis voltaképpen ismét műfordított, ezúttal a saját modorában, bohóctréfák sorozatává alakítva át az egykori szánalmas tragédiát.
E fiatalkori szerelem színhelye a költő szülővárosa, Eger, az örök kisváros Kálnoky földrajzkönyvében. Megérteni e város lényegét, meglátni benne azt, ami – akár az életben – egyszeri és megismételhetetlen, elfogadni és világosan értelmezni a múltat, vagyis ezáltal kibékülni önmagunkkal – ez Kálnoky életművének egyik főszólama. Egerhez íródott érett kori költészetének egyik legszebb darabja: Időszerűtlen vallomás (1946), ez a nagyon csendes pátoszú konfesszió. A korábbi kisvárosellenes, némileg baudelaireizáltan spleenes, megvetően lázadó hang itt elcsitult, a megbocsátás lépett helyébe, a figyelmes odafordulás, melynek alapja a történelmi-geneologikus megértés, a szelíd familiaritás iránti rokonszenv volt: „Ha ezt tudom, nem lesz nehéz a búcsú: / bölcsen térek meg borfoltos bajuszú, / hordóderekú őseim közé.” Később, a hetvenes évek egyik főművében (Az elsodortak) már megint semmivé foszlott ez a szimpátia, apokaliptikussá lett a kép, a vers íve a kiinduló provinciális kisvárosi életképtől: „Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz, / banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel, / az egri főutcát a század harmincas éveiben”, végítéletig, a hegyi folyóvá összeszűkülő utcasorig terjed, melyben megfullad mindenki, és a költő is velük. Nincs kegyelem, sem megértés, de ismét az elkülönülés: a költő, bár „döglött pisztráng”, ezüstpikkelyei még sokáig ott csillognak az alkonyatban egyedüli mementóként. Csak a hetvenes évek „magánzó”, illetve Homálynoky-verseiben egyesül a kettő, a bölcs megtérés és egyidejűleg a mellbe vágó banalitás elfogadása: kis város, kis világszínház, de megformált egész.
Mert hát mi is volt ez az élet? „Hőstett az ülőkádban.”
- Kultúra [6]