A zsűri 14 jelölt közül választotta, akik közt ott volt a lengyel Ewa Letowska is, az első és egyetlen kelet-európai „ombudsman” („panaszbiztos”), akinek népszerűsége a közvélemény-kutatások szerint Walesa elnökét is felülmúlja. „Biztosan ismeri a történetet a szögről – folytatja –, amely kiesett a ló patkójából, és ezzel kezdetét vette a pechszéria. Meg vagyok győződve, hogyha egy nő ült volna azon a lovon, idejében észrevette volna a dolgot, és talált volna valami pótszöget…”
– Ön feminista? – kérdeztem Zuzanát, aki a konyhában fogadott, és kávéfőzés közben épp a fiát oktatta, mit vegyen fel az esti iskolai ünnepségre.
„Ha arra gondol, hogy mindenben egyenlőséget akarok-e, akkor azt mondom: nem vagyok feminista. A férfiak és a nők eleve nem egyenlőek: amikor Isten megteremtette a férfit és a nőt, a pluralizmus alapjait rakta le. A baj az, hogy mindnyájan a férfiak fogalomvilágában élünk, amelyben a mérce a férfi, az ő gondolkodásmódja, az ő képességei. Akaratom ellenére olykor én is ehhez a mércéhez igazodom. Valójában azonban a nők kitágíthatják a férfivilág dimenzióit, s ez fordítva is igaz. A férfi és nő létében megnyilvánuló sokféleség pedig a népek, a fajok, a kultúrák közötti sokféleség alapja.”
– Hogyan határozza meg önmagát? Milyen sorrendben? Elsősorban nőnek tartja magát? Vagy embernek? Szlováknak? Esetleg csehszlováknak?
„Ez sok mindentől függ. Többek között az időjárástól, a hormonszintemtől, a vérnyomásomtól, a pillanatnyi politikai helyzettől... Nem tudok egyértelműen válaszolni erre a kérdésre. Csak azt tudom, hogy érzéseim változnak, egyszer ez kerül előtérbe, egyszer az. Ha egyedül vagyok a férjemmel, akkor például kizárólag csak nő vagyok. Egy svéd barátom írta nekem a minap, tipikus magyar neved van: szlovák zsidó vagy, aki végtelenül szereti Szlovákiát és a szlovák nyelvet; egyértelműen csehszlovák, vagyis a csehekkel közös állam híve vagy. Mit fognak nálatok kezdeni mindezzel?”
Zuzana Szatmaryova 45 éve született Pozsonyban. Mindkét szülője részt vett a partizánharcokban, és csak leleményességük mentette meg őket a haláltól a vészkorszakban: mindketten értelmiségiek, apja, Juraj Spitzer, neves publicista, anyja színésznő. Mindketten csatlakoztak a kommunista párthoz és a kis Zuzana – így meséli – odaadó tagja volt az úttörőmozgalomnak, és nagy lelkesedéssel olvasta a szovjet gyermekregényeket, a Timur és csapatát meg a többieket. „Azt hiszem, számomra ez az irodalom nagyon hasznos volt; egyáltalán: én az irodalom »terméke« vagyok. Persze igazságszeretetemhez hozzájárult, hogy szüleim is úgy neveltek, a kommunista társadalomban megoldásra talál minden társadalmi vagy nemzeti probléma. E hitem miatt, természetesen, nagyon korán ellentétbe kerültem a körülöttem lévő valósággal. Óriási megrázkódtatás volt számomra, amikor 16 éves koromban az utcán valaki »lebüdöszsidózott«. Nem voltam rá elkészülve. 1968 elején – egyetemen tanultam akkor – valamilyen pártbizottság elé idéztek, és egy cionista összeesküvésben való részvétellel vádoltak. Úgy néztem rájuk, mintha a Marsról jöttek volna. Fogalmam sem volt, mi a cionizmus. De röviddel azután jött a »prágai tavasz«, külföldre utazhattunk, én például azon a nyáron egy diákcsoporttal Izraelbe mentem. Az volt első izraeli látogatásom, a második pedig az idén, a zsidó újságírók világtalálkozóján Jeruzsálemben.”
A két izraeli látogatás között nagyon sok minden történt Zuzanával. Csehszlovákia szovjet megszállása után elhagyta hazáját, és két évig Dániában és Angliában tanult, azután azonban visszajött. „Nem volt rossz dolgom, sőt! Tanulhattam, sok jó barátot szereztem, mi, fiatal csehszlovák emigránsok, népszerűek is voltunk. Mégis visszatértem. Főleg a nyelvhez való viszonyom miatt. Műszaki ágakkal foglalkozók számára talán könnyebb az alkalmazkodás. Akinek azonban munkaeszköze a nyelv, de nem tudja, mi mosolyogtatja meg az embereket, nem érti pontosan a szóvicceket, a sorok közötti üzeneteket, úgy érzi, mint aki csak a felszínen lebeg anélkül, hogy a mélyre hatolna.”
Zuzana tehát hazatért, és mi sem természetesebb, hogy a „normalizációs” rendszerben nem tanulhatott tovább, s végzettségének megfelelő munkát sem vállalhatott. Végül egy dél-szlovákiai, csallóközi javítóintézetben kapott állást, és hét évig dolgozott ott. „A tanítványok vagy inkább bebörtönzöttek többsége cigánylány volt, voltak közöttük gyilkosok meg tizenkét éves utcalányok. Szerettem ott dolgozni, síkereim is voltak. Az én lányaim voltak messze a legjobbak az intézetben.”
– Csallóköz magyarlakta vidék. Elhitték, hogy egy Szatmáry nevű ember nem tud magyarul? Biztosan ismeri Egon Ervin Kisch elbeszélését arról, hogy Magyarországon senki nem hitte el, hogy egy Kisch nevű ember nem magyar…
„Tény, hogy Szatmárynak hívnak, és nem tudok magyarul. Gyakran gondoltam, hogy elég nagy szégyen, ha egy pozsonyi (»presporacka« – így mondja, hisz Pozsony német neve, Pressburg szlovákul ejtve Presporok) lány nem tud magyarul. Ott a Csallóközben a tanítványaimtól próbáltam megtanulni, de vagy én nem voltam jő tanuló, vagy ők nem voltak jó tanítók. Amikor például azt mondtam egyiküknek (szlovákul) – mondd meg, hogy mondják magyarul »én vagyok«, ő azt felélte: »Te vagy«… Hét év után kidobtak az intézetből. Nagyon érdekesen indokolták meg a felmondást. A pedagógiai tanács elé idéztek, és az igazgatónő azzal vádolt, hogy lopni tanítom a lányokat. Ezt miből gondolja? – kérdeztem. Egyszerű – válaszolta: a lányok istenítenek téged, és mindenáron rád akarnak hasonlítani. De sohasem lesz nekik elég pénzük, hogy rád hasonlíthassanak. S ezért, hogy mégis rád hasonlíthassanak, lopni fognak…
Nem sajnálok egyetlen átélt korszakot sem. Az irodalmi élmény szempontjából – és csakis abból – azt hiszem, nagy szerencse ért, hogy megéltem a sztálini 50-es éveket, azután a csodálatos Prágai Tavaszt, az emigrációt, a határvidéki javítóintézetben töltött éveket. Az intézeti élményekről különben egy kötet elbeszélést írtam.”
– Milyen értelemben tekinti magát zsidónak?
„Erre nincs egyszerű válasz. Felfogásom szerint a zsidóság egy lelkiállapot. Semmilyen ellentétet nem látok zsidóságom és szlovákságom között, a szlovák táj és a szlovák nyelv szerelmese vagyok, de Izraelhez is erős vonzódás fűz. Körülbelül 3000 zsidó maradt Szlovákiában. Akik nem szoktak intellektuális értelmezésekbe bocsátkozni, azok számára a zsidóság – sors, elkerülhetetlen sors. Nem könnyű sors, mert a vallás, amely korábban amolyan kisegítő, identitást és folytonosságot őrző mankó volt, ma már nem tölt be ilyen szerepet. Hiszen például én sem vagyok vallásos. Talán szerencséje a fiaink nemzedékének, hogy nem fenyegeti ókét többé az ideál és a valóság közötti ellentét felismerésének veszélye, amit mi átéltünk, amikor hirtelen ráébredtünk zsidó kötődésünkre. Mindenesetre azon voltam, hogy a fiam – aki természetszerűen nálam még kevésbé kötődik a valláshoz – kora gyermekkorától tudja, hogy kicsoda ő, honnan származik, tudjon a vészkorszakról és a koncentrációs táborokról. Azt hiszem, ezt sikerült beleplántálnom. Például nagyon lelkesen vesz részt a zsinagóga őrizetében.”
– Mit gondol, okkal aggódnak a zsidók, a magyarok és mások attól, ami Szlovákia önállóságának elnyerése után várható?
„Nem akarom kétségbe vonni a mostani kormány jó szándékait, sem óhaját, hogy demokratikusan kormányozzon – csakhogy nem képes szándékait valóra váltani. A volt rendszer mentalitásából az elmúlt 40 évben még ránk, ellenfeleire is ráragadt valami. Ennek egyik fő ismertetőjele az állandó ellenségkép-teremtés, az ellenség keresése. Nálunk ez most nagy igyekezettel folyik – ellenségek a csehek, a magyarok, a zsidók, ha úgy jön, akár a biciklisták. Én is e »rühös társasághoz« tartozom, és talán az is jellemző a légkörre, ahogyan az engem ért megtiszteltetésre reagáltak. Elvégre a mostani kormány állandóan hangoztatja, hogy célja »Szlovákia megláttatása« a világban. »Európa asszonyának« bemutatása ragyogó alkalom lehetett volna a »megláttatásra«. Mivelhogy azonban én én vagyok, a szlovák újságok alig, a szlovák televízió (a cseh televízióval ellentétben) egyáltalán nem tett említést az eseményről. De nem kell kétségbe esni: sok bátorító és dicsérő levelet kaptam Szlovákia olyan helységeiből is, amelyek létezéséről is alig tudtam.
Igaz, hogy a támadások ellenünk egyelőre csak verbálisak. De mivel a szavak számomra munkaeszközök, nagyon is tudatában vagyok a »kezdetben lőn a Szó« jelentőségének. Annak idején Németországban is e szavakkal kezdődött minden, és jugoszláv barátaimtól tudom, hogy a polgárháború kirobbanása előtti verbális támadásoknak szótára meg dikciója is kísértetiesen hasonlít a mi mai helyzetünkre. Ezért úgy gondolom, hogy az aggodalmak nem alaptalanok, habár valóra válásuk egyáltalán nem bizonyos. Én, személy szerint, csak azt mondhatom, hogy az utóbbi időben a depresszióm szintje napi egy óráról másfél órára emelkedett.”
- Külföld [6]