Kohn és Kazinczy megint találkoznak.
A Szerecsen patikában ismernek egymásra, s igen megörül mindkettő a másik látásának. Kohn mellport és valérián-cseppeket, Kazinczy valériáncseppeket és mellport vásárol. Mindketten megfáztak. Annak ellenére, hogy Kazinczy majd’ kétszer annyi idős, mint Kohn, a két férfi egyformán rosszul érzi magát, s valóban, egyképpen betegek. Idegeik is csapzottak: Kohn a hanukka után összeveszett a rabbival, mert az úgy látta, majd szóvá tette, hogy a fiatalember az ünnephez méltatlanul viselkedett, amikor túlságba vitte a táncot, s illetlennek ítélhető mozdulatokat tett; Kazinczyt bántotta, hogy némely véleménye nemrégiben balítéletnek bizonyult, s még inkább annak sejtése, mi is vár rá néhány nap múlva otthon, a Jézus születésnapján, amikor majd az őt mindenéből kisemmizni igyekvő fitestvérével kell álszenteskednie.
Cukorra cseppentve mindketten magukba töltenek valamennyit a szedatívumból, majd azonos karaffból egy-egy pohárba vizet töltve feloldanak némi mellport, s felhajtják, oldandó a hurutot, mely hörgőiket mértéken felül belepte. Mindkettő a másik egészségére kívánja a kortyokat, majd rádöbbennek, így – ahogy Kohn meg is magyarázza – elpénecolták a dolgot, tehát megismétlik az oldást és ivást, néma csöndben, de nem állják meg, hogy egymásra ne mosolyogjanak, mintegy megerősítve cinkos közösségüket a bajban.
Szót váltanak azután az életről. Fölteszik egymásnak a kérdést: mit ér a művészet, ha magyar, mit ér a magyar, ha magyar.
Kohn meginvitálja közelben található műtermébe Kazinczyt, aki kicsinyt – illemből – kéreti magát, majd boldogan Kohnba karol, jelezve, indulhatnak.
A latyakban lépdelve Kazinczy kiszámolja, az elmúlt tíz napban, mióta Pesten tartózkodik, Kohn lesz a negyvenharmadik művész, kit felkeres, így ha penzumát tartani akarja, s az általa számon tartott hatvan festészt és szobrászt meg kívánja látogatni, úgy vizitációs ritmusa igenis megfelelő, azon sem gyorsítani, sem lassítani nem kell, s még a Tudós Társaság harminchetedik alapítóűlésére is eljut a delizsánsz hazaindulása előtt.
Kohn, könyökhajlatában Kazinczy hideg és száraz, fehér kezével, szeme sarkából lopva ismerőse pengeprofilját fürkészi, s válaszformulákat fogalmaz az obligát kérés-felszólításra, mely minden bizonnyal, de legalábbis talán, vagy inkább remélhetőleg el fog hangzani, mint ahogy negyvenkétszer már el is hangzott, miről Kohnnak pontos tudomása van kollégáinak a kávézókban elbeszélt történeteiből, melyeket azok persze nem az ő füleinek szántak, lévén ő mégsem igazi magyar, bánni azonban nem bánták, ha mégis meghall ilyesmit.
Fölérkezvén a lépcsőn, Kohn benyit műtermébe, s még ugyanazzal a mozdulattal, mellyel az ajtót nyomta be, fölállítja és a sarokba küldi tanítványait. Ehhez csak annyira van szüksége, hogy kinyújtott keze ujjait, mintha ellenzongorázna, a mennyezet felé lifegteti, mire a két kopott figura – mindkettő idősebb mesterénél – fölkászálódik, s a sarokpadra kuporodik. Grün, az öregebb, köszön, ő már látta Kazinczyt, legalábbis azt hiszi, később kiderül, hogy valóban, nem kellett csalódnia látványemlékezetében, Schwarcz, a másik csöndben marad, nemcsak azért, mert nem ismeri a vendéget, hanem inkább annak okán, miszerint hangszálai nem rezegnek kellőképpen, vagyis hát sehogy sem, mivelhogy néma valami ifjúkori, hitelvi vegzatúra folyományaként. Ennek ellenére igencsak szolgálatkész, s Kohn kérésére azonnal hozzálát, hogy csokoládét főzzön mesterének és a vendégnek.
Kazinczy a forró, sűrű italt szürcsölve fölszólítja Kohnt, fesse meg elhíresülni készülő kortársait, nem mást, hiszen ez a pálya, erre emlékezni is lehet, de legkivált őt, Kazinczyt, a magafestetőt. Kohn természetesen megígéri, ő is úgy gondolja, s nem másként. Magában elégedetten mosolyog: egyrészt milyen jó, hogy hazafelé tartva alaposan felkészült a kérés fogadására, másrészt érzi, a felhívás pecsét tehetségének elismerésén, s a Jankovich-portréba ölt tengernyi munka mégsem volt hiábavaló.
Kohn később – s a kettős adag valériánfőzettől kicsinyt lelassulva – beszámol bekövetkezendő névváltoztatásáról, meggyőzően igyekszik elmagyarázni, a Hermannt miért Tivadarra, a Kohnt mi okból Alconierére. Kazinczynak persze nem tetszik a dolog, megkísérli Kohnt rábírni: váljék Héraklésszé és Kárpátaljjyvá. Kohn némiképp heveskedve – mint aki érzi, érvei nem tökéletesek – védi a Tivadart s az Alconierét, s talán nem először, de mindenesetre nem is utoljára a megszűntetve megőrzés vagy a megőrizve megszűntetés elvét tárja Kazinczy elé szándéka védelmében. Grün halkan, cincogva vihog a sarokban, Schwarcz égre emelt tekintettel néma torkát próbálja köszörülni: néha megfeledkezik nyomorúságáról. Kohn vágyott színeváltozásának módja és minősége – bár már ezerszer hallotta a tervet – mindannyiszor megköhögteti, ám érveit legfeljebb csak megfesteni tudná, ha képes lenne rá. Kazinczy megértve és elfogadva a kohni princípiumot, módosítja álláspontját: vezetéknévként a Kondot ajánlja, s keresztnevet is kínálna. Majd, nem pusztán azért, mert Grün röfögni kezd meglepetésében, Schwarcz pedig kifordult szemmel tátog a javaslatot hallván, de inkább annak okán, miszerint Kohn arca lilás vérbőzsönyökkel telítődik, nagy hirtelen elnyeli mondata utolsó hangjait, melyek helyett azután inkább csöndesen bocsánatot kér.
Kohn megnyugszik, s hogy ő is kiengesztelje vendégét, akit láthatólag megrettentett a házigazda haragos színe, megkéri Kazinczyt, fogalmazná meg kérvényét a Helytartó Tanácshoz. Ezt Kazinczy meg is ígéri, ám az ígéret beteljesítése az elkövetkezendők folyományaként örökre elmarad.
Némi csönd s a jó ismeretség egy pillanatra kibomlott szálainak újracsomózása után Kohn Kazinczy unszolására előveszi új vásznát, melyen különös, elmosódott arc látható: pecsétes-mosatlan, kendőnek látszó rongyon ismeretlen ábrázat dereng szúrós, erősen néző, mégis mindenen túllátó tekintettel, mely arc egyszerre ifjú és vén, egyszerre innen és túl jón és rosszon. A festő elmondja, mindig az idegen kontúrja-nincs portréja rögzül a vásznon, s nem más ez, mint csoda, vagy legalábbis rejtély, hiszen ő, mármint Kohn igazából nem ezt a férfit, akit nem is ismer, hanem önmagát, Kohn Hermannt, a leendő Alconiere Tivadart akarná megörökíteni egy már jó ideje megrendelés nélküli korszakában, csak magának és senki másnak. De bármit tett is, akármihez nyúlt is, meséli, az ecsetvonások minduntalan átrendeződtek, s örökösen ez a szakállas, hullámos, sötét hajú, szemüveges, szigorú, vizslató tekintetű, hosszú orrú, duzzadt ajkú arc tolakszik sajátja elé. S bár van bizonyos hasonlóság kettejük között, ezt nem is tagadja, a kép mégsem az övé, még a képzelet sem, mert néki eme arculat még soh'sem jutott sem szeme, sem fantáziája elé.
Kazinczy zavarban érzi magát, magabiztossága most másodszor roppan meg eme szegényes hajlékban, s ráadásul tanúk előtt. Nem tudja eldönteni, hogy Kohn igazat mond-e, vagy sem. Amennyiben igen, akkor szánni való, mert valami fölsőbb hatalom áldozata, egyben eszköze, ám ha tréfálkozik vele, vagy – ami még rosszabb – tökfilkónak nézi, abban az esetben számíthat bosszújára s epés, mindent szétfröcsögő íróvesszejére. Mert, teszi fel magának – belelovallódva a gyanúba, miszerint Kohn becsapja őt – a kérdést Kazinczy, egyfelől ki ez az alak, akit még sohasem látott, tehát vagy nincs, vagy teljesen érdektelen személy, festő ecsetjére nem való, ami ugyanazt jelenti, másfelől viszont és pedig honnan az ismeretsége a fiatal, nemrégiben Pestre keveredett Kohnnal, aki ugyan, legalábbis rosszakarói szerint pénz-, nő- és bűnügyekben széltében-hosszában rohangál az országban hónapszám, összeszedhették egymást tehát könnyedén, de Kazinczy a festő kapcsolatai felől is többnyire mindig mindent tud.
Nem tétovázik hát, megkéri Kohnt, vallja meg a valót, s esküdjön is meg, hogy bizonyosan az igazat mondja a személy felől. Kohn elkínzott, a hitetlenkedésre előre fölkészült mosollyal ajkán elismétli, mielőtt vásznára délibábozódott, sohasem látta ezt az arcot, ő csak a magáét kísérlette meg és kísérli újra és újra megrögzíteni. S hogy a zavar mindent elborítson, előadja: kartársai is, mindahányszor megmutatta nékik a vásznat, s előttük tett próbát, azt tapasztalták, hogy néhány festékpászma után ez a rémisztő arc, valóságos Gorgófő bomlott ki a vágyott kép helyén. Kohn e mondatán maga is érzi túlzásának erejét, ám szeretné, ha Kazinczy az ábrázolat végeredményben nem is nagyon ellenszenves vonásai ellenére sem hinné, hogy számára a fejcsere természetes, emészthető és felejthető ügy lenne.
Felajánlja, hogy bemutatja vendégének a sajátlagos jelenést és materializálódást, de Kazinczy elhárítja a demonstrációt. Nem akar részese lenni semmiféle praktikának, s nemcsak azért nem, mert ösztönösen tart az ilyesmitől, de meg azért sem, mert számára a művészet szent, és tisztátalan mágiával illethetetlen.
Elnézi hát a hebehurgyán fölrakott-fölrakódott portrét, melyet szeszélyesnek és rajzolatlannak talál, de tagadhatatlanul nem minden kellem nélkül valónak, s idegesen meghúzza nedvedző orrát. Majd nem mond mást, csak ennyit: viccel maga, Kohn. Ezzel persze nem szándékozik kétségbe vonni helyrehozhatatlanul a festő szavait, pusztán csak időt akar nyerni, s jelezni kívánja, komolyan sem veheti egészen. Kifelé könnyedre, befelé várakozó-hezitálóra formálja magát, s úgy gondolja, otthon határoz majd az igazság felől rokonai körében, kik élnek-halnak az ilyesféle pesti történetekért.
Veszi hát kalapját, még tizenhét festész és szobrász vár reá, s a búcsúszavak után ismét és utoljára ráveti tekintetét a különös festményre. Azután Kohnhoz fordul, s tovább, Grün meg Schwarcz felé: „a parancsolat, uraim, a parancsolat” – szól, és távozik.
- Kultúra [6]