Csodaország a miénk, gúnyolódott néhány hónapja Szabó Iván ipari miniszter azokon, akik szerinte túlzottan sötéten látják a gazdasági kilátásokat és a lakosság életfeltételeinek alakulását. Miközben a statisztikák a GDP csökkenését mutatják, és mindenki az életfeltételek romlását hangsúlyozza, a lakosság viszonylag jelentős rétege éppenséggel látványosan növeli a fogyasztását. S példaként említette, hogy a kormány által állítólag romlásba döntött önkormányzatok megtakarítása milyen dinamikusan nő.
S valóban, a helyi önkormányzatok és intézményeik betétállománya az 1990 végi 31,3 milliárd forintról egy év alatt 41,9 milliárdra, 1992 végére pedig 54 milliárd forintra nőtt. De az év végi adatok nem is mutatják jól az önkormányzatok tartalékait. Még ma is jellemző az év végi nagy költekezési hajrá, ami alaposan leapasztja az önkormányzatok „pénztárcáit”. 1991 második felében 50 milliárd fölé nőtt a betétállomány, tavaly ősz végére pedig már a valóban meghökkentő 80 milliárdot is meghaladta. Az 1991-es átlagállomány – a hó végi adatokkal számolva – 50,6 milliárd volt, 1992-ben pedig ez az átlag 34 százalékkal, 68 milliárd forintra nőtt.
A pénz nagyobb része „ideiglenesen”, felhasználásra várva hever a számlákon. De hogy másról is szó van, bizonyítja, hogy a helyi önkormányzatok tartósan (de döntően egy éven belül) lekötött, tehát magasabb kamatozású betétállománya 1991 elejétől tavaly őszre több mint négyszeresére, 30 milliárd fölé emelkedett. Így a tartós betétek aránya is megnőtt az egész állományon belül, és a betétek növekedése fokozottan a kamatokkal magyarázható.
Sajnos nem tudok olyan vizsgálatról, amely részletezné a betétállomány alakulásának okait s belső megoszlását, például azt, hogy mennyire koncentrálódnak a betétek az önkormányzatok között. Részletesebb adatokra lenne szükség ahhoz is, hogy meg lehessen becsülni, a nominális növekedés mekkora része adódik a kamatokból.
Az idézett adatokat azonban nem csupán azért kell óvatosan kezelni, mert a növekedést az inflációhoz kell viszonyítani. A korábbi évekhez képest 1991–92-ben a kamatok közelebb kerültek az inflációhoz, mint korábban. Az önkormányzatok számára – ugyanúgy, mint mások számára – több értelmet nyert a takarékosság. A változás mögött – valószínűleg – részben a megváltozott magatartás áll, nem pedig a források bővülése.
S ha gazdagodó önkormányzatokról lenne szó, akkor annak a beruházások szaporodásában is jelentkeznie kellene, ami hiteligénnyel is járna. Erről nincs szó. A pénzügyi adatokból közvetlenül is kiderül, hogy az önkormányzatok hitelei csökkennek. 1991 közepén (csak ettől kezdve vannak adataim) 14 milliárdnyi hitelállománya volt a helyhatóságoknak és szerveiknek, ami 1992-re 12 milliárd forint alá esett. Ez reálértékben jelentékeny visszaesés. Nem látszik tehát alaptalannak az a vélemény, hogy sok helyütt kényszermegtakarítás miatt növekedett a betétállomány: azért, mert szűkösek a források, és az önkormányzatok elhalasztották beruházásaikat.
Csodaországban járunk-e? Szabó Ivánnak mégiscsak igazat kell adnunk, ha olyan környékre tévedünk, amiről ő véletlenül nem beszélt.
A központi költségvetésnek is vannak betétei. Ilyen a költségvetés forgóalapján lévő összeg vagy azok a kormány által a devizatartalékok növelésére fölvett hitelek, amelyeket a Magyar Nemzeti Banknál (MNB) elkülönített számlán kell elhelyezni, amelyről röviden szó volt az előző héten. A forgóalapszámla tulajdonképpen közel száz, szintén az MNB-nél vezetett számlából áll (a számlák neve ma már nem titkos, közzéteszik a Pénzügyi Közlönyben). A bevételek forrásai és a kiadások célja szerint alakították ki ezeket, külön-külön számlán tartják például az egyes adófajtákból befolyó pénzeket, s külön számlája van az adósságtörlesztéstől kezdve a vállalati támogatásig sok mindennek. A forgóalapszámlán lévő összeg természetesen a bevételek és kiadások ütemétől függ. Feszített helyzetben minimálisra csökkenhet, vagy el is fogyhat, de tavaly, amikor a költségvetés az év nagy részében túlfinanszírozott volt, 40–90 milliárd között mozgott az egyes hónapok végén.
De a központi költségvetésnek (s az elkülönített alapoknak) vannak a forgóalapon kívül is számlái. Ezzel meg is érkezünk Szabó Iván csodaországába. 1991. január elején e számlák egyenlege 27 milliárd forint volt, tavaly októberben 80, novemberben pedig 75 milliárd (az év végi adat még nem ismert, de akár az önkormányzatoknál, december várhatóan itt is átmeneti csökkenést mutat). Ráadásul a statisztikák szerint 1992 elején 17,2 milliárd forintot a forgóalapon kívüli számlákról átcsoportosítottak a költségvetés forgóalapjára! Akárhogyan is nézzük, sokkal nagyobb arányú a növekedés, mint az önkormányzatok esetében.
Több alkalommal is írtunk róla e rovatban, de nem árt megismételni: a költségvetés betéteinek növekedése pazarlás, közvetlenül növeli a költségvetés hiányát.
Nemcsak Szabó Iván szeret hallgatni minderről. Így nagyon kevés információval rendelkezünk, feltételezéseket csak nagy bizonytalansággal fogalmazhatunk meg. A betétnövekedés mögött a költségvetési intézmények (a minisztériumokat is ideértve) gazdálkodásának álliberális szabályozása áll, amit még Békesi László idejében alakítottak ki. Noha az elmúlt egy-két évben már szigorították a szabályokat, de a költségvetési szervek nem kiadásaik alakulása szerint kapják meg a nekik megszavazott összeget, hanem meghatározott időszakonként előre.
Számukra persze így kényelmes, sokkal szabadabban gazdálkodhatnak, s ráadásul a pénz fölhasználásának az ellenőrzése is nehezebb. A fő kérdés persze az, hogy azért találták-e ki költségvetési szerveket, hogy végrehajtsák feladataikat, vagy pedig hogy forgassák a feladataikra szánt pénzeket. S az csupán a kérdés egyik, talán nem is a fontosabb része, hogy éppen jól vagy rosszul forgatják-e a pénzeket.
Igaz, jó szívvel ilyet ma nem lehet leírni. Soós Károly Attila decemberben vetette föl újra a parlamentben az Ybl Bank és a költségvetési szervek kapcsolatának ügyét. A veszteség a képviselő szerint várhatóan félmilliárd forint, felelősségre vonás egy fillérnyi sem. (Erről szól ugyanebben a számban a 4. oldalon kezdődő cikk.)
A Fidesz által leleplezett manipulációk a Honvédelmi Minisztériumban nem ütöttek ki ilyen balul. Ügyesen és jól gazdálkodtak, ott „csak” az volt a probléma, hogy több milliárd forintot eltitkoltak a parlament elől. Apropó! A Fideszt ebben az ügyben képviselő Wachsler Tamás váltig ígérte (Beszélő, 1992. március 7.), nem engedik, hogy elmaradjon a felelősségre vonás. Aztán a minisztériumban néhányan barackot kaptak a fejükre, azóta semmi. A Fidesz is olyan mélységes csöndbe burkolózott, hogy talán mégis lehet alapja azoknak a pletykáknak, miszerint a hallgatás mögött a kormánnyal ez ügyben megkötött „kispaktum” áll.
Pedig úgy sejthető, hogy a Honvédelmi Minisztériumnál lenne mit keresni. A HVG január elején számolt be például egy HM-es kastély történetéről, ahol „a kincstári vagyonnal folyó manipulálás sejlik föl”. S vajon miért kellett titkosítani azt a számvevőszéki jelentést, amely a katonai ruházatra fordított pénzekről szólt? (A képviselők érdeklődésére jellemző, hogy a Számvevőszék vizsgálati programját a költségvetési bizottság fogadja el, a számvevőszéki bizottság vezetője, aki tagja az előző bizottságnak is, nem tudott erről a vizsgálatról.)
Gondoljuk meg, a tét nem kicsi. Ha egy 1 milliárdos megrendelésnél csak két százalékkal fizet a vásárló többet az egyébként elérhető árnál: életben maradhat egy cég. A vétkességet ilyen esetben borzasztó nehéz bizonyítani, a húszmillión utóbb osztozkodhat a szállító és a vevő. (Jobb lenne nyilvánosságra hozni azt a jelentést, hogy ilyen csúf lehetőség eszébe se juthasson az embernek.)
Természetesen az önkormányzatok esetében is föltehetők ugyanazok a kérdések, mint a költségvetési szerveknél. Nem kellene-e sokkal inkább a tényleges kifizetésekhez kapcsolni a meghatározott feladatokra adott állami támogatás folyósítását? Hiszen az önkormányzatokra is áll, hogy amilyen mértékben a betétnövekedés el nem költött állami támogatásokból adódik, olyan mértékben növekszik a költségvetési deficit.
Az államháztartás másik nagy területén, a társadalombiztosításnál sem jobb a helyzet.
Év közben a társadalombiztosítás napi hiányát a költségvetés ún. nyugdíjmegelőlegezési számlájáról automatikusan fedezik, ami után nem számolnak föl kamatot. Jellegzetes havi és éves ritmus szerint alakul, hogy mennyi pénzre van szüksége a társadalombiztosításnak. Egy-egy hónapon belül a legnagyobb összegre tizedike környékén van szükség, ezután a pénzigény csökken, majd a hónap végére ismét nő. Az első negyedév után hónapról hónapra egyre több napon keresztül, s egyre nagyobb összegekkel kell igénybe venni a költségvetéstől ezt a „hitelt”. Tavaly év elején csak 3-4 milliárdra volt szüksége a társadalombiztosításnak, addig az utolsó negyedévben napi átlagban már 20 milliárd körül alakul a hitelfelvétel. Ha kamatot kellene ezután fizetni, az éves szinten 2-3 milliárd forintra rúgna. Ennyivel nagyobb összeggel támogatja tehát a központi költségvetés a kimutatottnál. S ez a költségvetés számára tényleges teher, hiszen ma már fizet kamatot a saját hitelfelvétele után.
A másik oldalon – szintén nullaszázalékos kamattal – 4–8 milliárdja hever a társadalombiztosításnak az ugyancsak az MNB-nél vezetett betéti számláján. Ahogy az államháztartás más területein is, a társadalombiztosításnál is gyerekcipőben jár a korszerű pénzgazdálkodás. Egyre több pénz kell a társadalombiztosításnak, miközben folyamatosan „felesleges”, kihasználatlan pénzek halmozódnak föl.
Ha ez megváltozna egy-két éven belül, akkor lenne Magyarország valóban csodaország.
Kapcsolódó cikkek
- gazdaság [7]