[1]
Zárt körülmények között nőttél fel, kettős értelemben is. Egy, a világtól elszigetelt országban és egy zárt réteghez tartozó családban.
A szülőkre igaz ez, de miránk, a gyerekeikre már nem feltétlenül. Nekem másféle, máshonnan jött barátaim is voltak, sokan lettek közülük később ellenzékiek.
Normális iskolába jártál?
Igen. Nálunk nem voltak speciális iskolák. Csak az otthon kapott idegennyelv-leckékkel kaptam valamit, amihez más gyerek nem juthatott hozzá.
Milyen ember volt az apád?
Falun született, az apja mohamedán pap volt. A harmincas években, Tiranában elvégezte az amerikai műszaki főiskolát. Utána Olaszországba ment, Nápolyba, ahol katonai főiskolára járt. Innen kicsapták a versei miatt. Ekkoriban anarchista volt. Aztán részt vett a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán. Ott lett kommunista, a Spanyol Kommunista Párt tagja. Három évet töltött különböző táborokban Franciaországban. Amikor visszatért Albániába, már autoritáriánus és militarista személyiség volt. De azért mégiscsak Nyugaton tanulta a kommunizmust, sokkal liberálisabb és mérsékeltebb volt, mint általában az albán kommunisták. De gyorsan alkalmazkodott: az autoritáriánus sztálinista kommunizmus illett hozzá.
Ezért csinálhatott karriert.
A háború után voltak nehézségei, mert az Albán KP a jugoszlávok befolyása alatt állt, apám pedig a kisebbségi jugoszlávellenes frakcióhoz tartozott. Már azt fontolgatta, hogy felvonul a hegyekbe, és partizánháborút kezdeményez. Aztán bekövetkezett a szovjet–jugoszláv szakítás, és ő egyik napról a másikra a jó oldalra került, rehabilitálták, tagja lett a politikai bizottságnak, és kinevezték belügyminiszternek. Ekkor kezdődött a szoros politikai együttműködés Enver Hoxhával, akiről azelőtt, úgy mesélik, apámnak nem volt jó véleménye. De Hoxha megtalálta a gyenge pontját, azt, hogy fontos akart lenni, történelmet akart csinálni. Hát fontos ember is lett, a terrorpolitika kivitelezője. Öt év után már miniszterelnök, és az is maradt haláláig.
Mikor gyilkolták meg az apádat?
1981 decemberében.
Mi történt azután a családoddal?
Először deportáltak bennünket, utána jött a börtön. Az egészet csak én és az egyik bátyám élte túl.
Uramisten.
Az anyámat, aki az első kommunista nők között volt Albániában, és a háború után tagja lett a központi bizottságnak, azzal vádolták, hogy apám bűntársa volt, vele együtt kémkedett az amerikaiaknak, a szovjeteknek, a jugoszlávoknak és a briteknek. Harmincöt évre ítélték, hét év múlva halt meg. Nem tudom, hogy megölték-e vagy természetes halált halt. A másik bátyám öngyilkosságot követett el. Egy éjszaka elvitte a titkosrendőrség, nyomást gyakoroltak rá, és nem bírta. Öt hónappal apám halála után ő is halott volt.
Mit akartak tőle? Hogy megtagadja az apját?
Hogy apánk külföldi hatalmak számára kémkedett, ezt kellett volna megerősítenie.
Téged hova deportáltak?
Egy faluba, ahol naponta többször is jelentkeznem kellett a helyi rendőrségen. Lakást egy panelházban adtak, amiben a fővárosból politikai okokból kitiltottak laktak. Sok albán faluban vannak efféle panelházak, a falusiak néha önkényesen beköltöznek ezekbe, aztán persze jön a hatóság, és kirakja őket.
Szóba mertek állni veled a helybéliek?
Volt, ahol igen, volt, ahol nem. A deportálás tizenegy hónapját nem egy faluban töltöttem, néhol beszélgettek velem, máshol meg nagyon kerültek, mert féltek.
Hogyan lett a deportálásból börtön?
Letartóztattak, mégpedig izgatás és ellenséges propaganda vádjával. Levelet írtam ugyanis a rezsim vezetőinek, amelyben tiltakoztam az emberi jogok megsértése ellen és az Albániában uralkodó börtönkörülmények miatt. Nyolc évet kaptam.
Milyenek voltak a börtönkörülmények?
Rohadtak. Hát milyenek lettek volna?
De egyformán mind a tíz évig? Mert a külvilágban ezalatt történt egy s más. Peresztrojka, az európai kommunizmus bukása… Ez mit sem hatott az albán börtönviszonyokra, a politikai foglyokkal való bánásmódra?
Hát nem nagyon. Amikor másodszor letartóztattak társadalmi veszélyesség vádjával – csak így, egyszerűen: társadalmilag veszélyes; miért? csak! –, a vizsgálati fogságom ideje alatt bukott meg a Ceausescu-rezsim. A kihallgatások során semmi változást nem észleltem. A tárgyaláson már igen. Tartottam attól, hogy megváltoztatják a vádat, és olyasmi miatt ítélnek el, amiért huszonöt évet is a nyakamba sózhatnak. De még a társadalmi veszélyességért sem kaptam meg a tíz évet, hanem csak nyolcat. A lágerban aztán már lehetett érezni, hogy egy kicsit elbizonytalanodtak. Másodszorra ugyanis lágerba küldtek, nem börtönbe.
Téged különleges figyelemben részesítettek, mint Mehmet Shehu fiát?
Igen. Igyekeztek a fogolytársaimat elidegeníteni tőlem. „Miért állsz vele szóba, hiszen ő meg akarta dönteni a rendszert” – mondták. Aztán 1991-ben, amikor lázadás tört ki a lágerban, engem vádoltak a szervezéssel, csak azért, mert én voltam az egyetlen intellektuel a foglyok között. Pedig nem én szerveztem.
Nős voltál. Mit csináltak a feleségeddel?
Ő végig deportálásban volt, nyolc évig, leszámítva azt az öt hónapot, amit rendőrhatóság elleni erőszak miatt börtönben töltött. Egyébként elvált tőlem.
Az ő szülei is a nómenklatúrához tartoztak?
Nem, nem. Az apja sofőr volt, az anyja varrónő.
A válást a hatóságok kényszerítették ki?
Nem. Olyanok voltak a körülmények. A deportáltak körében gyakori volt a válás.
Ha jól számolom, nyolcvannyolcban kerültél szabadlábra…
Nem. Véglegesen csak kilencvenegyben. Először nyolcvankilenc januárjában engedtek ki, de decemberben újra letartóztattak, és csak kilencvenegy márciusában bocsátottak újból szabadon. Két héttel a szabad választások előtt. A demokrata párt kilencven decemberében alakult meg, már voltak különböző pártok, és én még mindig börtönben voltam. Albániában történtek ilyen abszurditások. S még akkor is csak megkegyelmeztek nekem. Azt mondták: kegyelemben részesítünk, mehetsz. Ártatlannak csak tavaly szeptemberben nyilvánítottak bennünket, volt politikai foglyokat, néhány fogolytársam éhségsztrájkja után.
Tudom, hogy ez szörnyen naiv kérdés, de mégis. Tíz évet töltöttél el egy totalitárius rezsim politikai foglyaként. Milyen érzés volt egy választási kampány kellős közepébe csöppenni?
Igen, az újságok, a plakátok. Furcsa volt. Hihetetlen.
S hogyan tudtál bekapcsolódni a politikai életbe? Kihez mentél először?
Nem akartam olyan nagyon bekapcsolódni a politikai életbe, én írni akartam. Az igaz, hogy úgy éreztem, kötelességem politikai cikkeket is írni. Egyébként pedig, amikor kijöttem a börtönből, nem volt lakásom, egy volt fogolytársam hívott meg magához, hogy megvacsoráztasson. Odajött egy barátunk, aki két hónappal korábban szabadult. Azzal a megbízással jött, hogy elvigyen az Emberjogi Fórum alelnökéhez, aki neki rokona, nekem pedig közeli barátom és fogolytársam volt. Meg is jelentem nála hajnali négykor, és attól kezdve nála laktam, ő etetett, amíg nem tudtam a saját lábamra állni. Neki természetesen voltak kapcsolatai. Aztán találkoztam egy lánnyal, aki egyetemi évfolyamtársam volt, és ellenzéki újságot szerkesztett. Hát így volt.
Albán író vagy. Miért döntöttél úgy, hogy Magyarországra költözöl?
Gyakorlati okokból. A Magyar Írószövetség igen segítőkész volt, az ő jóvoltukból kaptam meg Magyarországon a tartózkodási engedélyt. És Magyarország olcsóbb, mint Nyugat-Európa. Kevés a pénzem, a honoráriumaimból élek, főleg nyugati szerződéseimből. Itt könnyebben ki tudok jönni abból, amim van. De tetszik is nekem ez az ország, a nyugatias atmoszféra. S hogy Albániából miért jöttem el? A frusztráció miatt. Szabadulásom után gyakran publikáltam az akkori ellenzéki sajtóban. Börtönélményeimről írtam, a kommunizmus bűneiről, ahogy én átéltem. Egyeseknek nem tetszett, hogy én ezzel a névvel ilyen cikkeket írok. Nem velem volt bajuk, nem is a cikkeimmel, csak hogy az apám az volt, aki volt. Ez elég volt nekik. Az embert a klánon keresztül definiálják, ez a klánmentalitás működik Albániában. S engem ez rettenetesen sértett. Leginkább ezért jöttem el, de voltak más okok is. Albániában most mindent elnyel a politika, az irodalmat, a kultúrát, egyszerűen mindent. És nagyon nehezek az életfeltételek. Tavaly télen írtam egy könyvet – gyertyafénynél és kesztyűben.
Hallottál arról, hogy Magyarországon is politikum az apák és fiúk viszonya?
Ezen csodálkozom. Albániában a klánmentalitás természet adta jelenség, a patriarchális rendszerből nőtt ki. De Magyarországnak más a történelmi háttere és a fejlettsége. Annyira sajnos nem tudok magyarul, hogy követni tudnám az itteni politikát.
Mikor kezdtél gyanakodni, hogy apádnak nincs mindenben igaza?
Amikor olvasni kezdtem. Mert kiskamaszkorom szeretett olvasmányai egészen más értékeket képviseltek, mint az a politikai rendszer, amelynek apám képviselője volt. Persze eleinte magamnak sem vallottam ezt be, és szörnyű lelkiismeret-furdalásom volt. Albánia a kommunizmustól függetlenül is patriarchális, tekintélyelvű ország, senkinek sem illik az apjával szembefordulnia. Ráadásul úgy éreztem, nemcsak az apám ellen követek el árulást, hanem a nép ellen is. Nézd, ott voltak a május elsejék, a nemzeti ünnepek. Az emberek felvonultak, éltették Hoxhát, a pártot, a szocializmust. Úgy láttam, hogy boldogok, és azt hittem, velem van a baj. Hogy csak nekem nem jó az, ami mindenkinek jó. Rettenetes bűntudatom volt. Az én kedves könyveimet apám egyszerűen reakciósnak tartotta. Eltartott egy ideig, úgy tizenhét éves koromig, amíg rájöttem, hogy apám milyen önkényesen vitatkozik. Hogy érvekre nem érvekkel, hanem kinyilatkoztatásokkal válaszol. De úgy gondoltam, hogy apámat nem a rendszer, hanem a neveltetése tette konzervatív gondolkodásúvá, a személyisége akadályozza meg abban, hogy értékelni tudja a nyugati irodalmat. Egy jobb szocializmusra vártam, amelyik majd Kafkával is tud mit kezdeni. De 1983-ban konzervatív fordulat történt az albán politikában. Abszurd boszorkányüldözés indult meg az értelmiségiek, az írók és a művészek ellen. Ekkor ábrándultam ki végképp a rendszerből, és ismerkedtem meg eretnek gondolkodású emberekkel.
A börtön előtt jelentek meg írásaid?
Igen, egy novelláskötetem. Egy másik könyvem is kész volt, ki is nyomtatták, de a boltokba már nem szállították ki; apámat akkor ölték meg. Ez a regény az olasz megszállás idején felállított koncentrációs táborokról szólt, de a sorok között a fasizmus és a kommunizmus közötti párhuzamokra utalt. Keveset írtam akkoriban, összesen négyszáz oldalt. Nehéz öncenzúrával írni, nehéz eldönteni, hogy hogyan írjon az ember. Én a saját ízlésem szerint próbáltam, úgyhogy nem szégyellem az akkori írásaimat. Most is hajlandó lennék kiadni őket.
Felteszem, hogy a börtönben nem tudtál írni?
De igen. Írtam a börtönben is.
És meg is tudtad őrizni őket?
Igen. Lassan meg is jelennek. Magyarul is meg fog jelenni belőlük valami.
Az albán irodalom meglehetősen ismeretlen Magyarországon. Nekem egyetlen albán íróról van tudomásom, Ismail Kadaréról. Mi a véleményed róla?
A barátom, úgyhogy csak jó véleményem lehet róla. Remek író, és megbízható barát.
Némely nyugati kritikusok és publicisták a szemére vetik, hogy nem tért vissza Albániába. Ahogy Milan Kunderának is, mert a gyengéd forradalom után sem tette be a lábát nosztalgiái városába, Prágába…
Menjenek és éljenek Albániában a nyugati kritikusok.
Kadarét és a körülményeit nem ismerem. De a Kunderával szembeni rosszmájúságnak szerintem van némi alapja. Honvágyról, nosztalgiáról, a száműzetés léleknyomorító hatásáról ír, de amikor kitör a szabadság, az orrát se dugja haza, még látogatóba se. Madártávlatból úgy fest, hogy Kadaré is hasonlóképpen viselkedett.
Nem, nem, nem. Kadaré már kétszer is volt otthon, nem tekinti magát politikai száműzöttnek. Úgy él Párizsban, ahogy én Budapesten. Albániában egyébként ez csak a demokratikus ellenzék választási győzelme előtt volt téma. Azelőtt tényleg sokan kérdezték, hogy miért nem tér vissza. Sőt, azt is, hogy miért ment el. Pedig az, hogy ő disszidált, sokban hozzájárult a demokrácia eljöveteléhez. Azzal ugyanis Kadaré denunciálta a diktatúrát.
Mondtad, hogy sok irodalmat olvastál. Ki volt rád a legnagyobb hatással?
Elsősorban Kafka.
Ezzel nem vagy egyedül.
Talán azért olyan fontos nekem, mert azonosítja az apafigurát a tekintéllyel, az autoritariánizmussal. És ahogy a reálisból, az irreálisból és az abszurdból világot teremt, én is azt szeretném elérni. Persze nemcsak Kafkát olvastam, hanem Thomas Mannt, Borgest, Julio Cortázart, Bulgakovot, Szolzsenyicint is. Az Első Kört olvastam először, tizennyolc éves koromban.
De hogy jutottál hozzá?
Megvolt otthon. Minden megvolt otthon.
Apád hagyta, hogy te ilyen könyveket olvass?
Nem volt teljesen tisztában azzal, hogy mit olvasok. Valószínűleg azt hitte, hogy én csak az én szobámban lévő könyveket olvasom. Egyébként rajta keresztül Nyugatról is tudtam könyveket rendelni, de nem engedélyezett mindent. Freudot például nem volt szabad. Marcusét sem, és más liberális marxista szerzőket sem. Viszont Nietzschét igen. Nietzschét a fasizmussal azonosította, és azt nem feltételezte rólam, hogy fasiszta vagyok.
Olvasott ember volt az apád?
Inkább katona volt, mint irodalmár. A politika és a történelem jobban érdekelte, mint a szépirodalom. Elég jó stílusban írt, és ízlése is volt, de a szépirodalomra gyanakodott. És volt is miért, mert engem az irodalom, az olvasmányaim vittek más útra.
- Kultúra [6]