Kedves Laci!
A Kellemetlen parlament című cikkünket bírálva – rád nem jellemző módon – néhol pontatlanul fogalmaztál. Ezekre a pontatlanságokra szeretném felhívni a figyelmedet.
1. „Fennen hivatkozni hiányos, nyilvánvalóan rossz szabályokra nem felelős magatartás” – írod Te. Ez biztosan így van, mi azonban nem hivatkoztunk semmiféle szabályokra se fennen, se alant, mert az egyházak állami támogatásával kapcsolatban ilyenek nem léteznek, tehát nem is lehetnek se hiányosak, se rosszak.
2. „Nem hiszem, hogy a disztingválással való próbálkozás egy olyan síkos lejtőn megtett első lépés lenne, amelyen akadálytalanul lecsúszhatunk a katolikus egyház betiltásáig.” Ezt mi sem hisszük, de nem is erről beszéltünk. Éppenséggel arra hívtuk fel az olvasó figyelmét, hogy már a megbuktatott eredeti javaslat is disztingvált a történelmi egyházak javára. Nem emlékszem, hogy ezt mi kifogásoltuk volna. Nem a megkülönböztetéssel van baj, hanem azzal, ha valaki nem tud különbséget tenni a megkülönböztetés és az önkényes kirekesztés között.
Nem állítottuk, hogy a kirekesztésnek nem lehet alapja, és – a Te feltevéseddel ellentétben – azt sem állítottuk, hogy ez az alap csak a törvénysértő magatartás lehet. Csupán azt állapítottuk meg, hogy a kirekesztés ebben az esetben a kirekesztettek minéműségétől függetlenül önkényes volt, mert nem előzte meg objektív, világos kritériumok alapján lefolytatott vizsgálat. Ez ténykérdés.
A katolikus egyház betiltásáról természetesen egy szót sem ejtettünk, de azt valóban mondtuk, hogy „a destruktivitást… szerintük (szerintünk – r. s.) nem lehet formális kritériumok alapján megragadni. Ha a parlament ezzel játszani kezd, csak önkényesen teheti, »s ha egyszer ebbe a játékba belekezdett, akkor az önkényesség hatókörét kiterjesztheti bármire.«” Ha figyelmesen elolvasod a cikkedet, akkor fel fog tűnni, hogy Te sem jelölsz meg egyetlen formális kritériumot sem, amellyel a destruktivitást meg lehetne ragadni. Ettől persze a destruktivitás még létezhet, ezt a cikkünkben le is szögeztük.
Az önkényesség hatókörének kiterjesztésével nem egyszerűen „rémisztgettük” az olvasót, hanem éppenséggel az tette ki cikkünk nagyobbik részét, hogy az erre utaló tényeket soroltuk. Ezen tények közül egyetlenegyet sem vontál kétségbe, igaz, nem is említetted őket. Meg sem próbáltad igazolni például a kirekesztés kiterjesztését Jehova Tanúira és a krisnásokra. S amíg Te arról beszélsz, hogy mi rémisztgetünk, és semmilyen jelentőséget nem tulajdonítasz annak, hogy egy komoly befolyással rendelkező államtitkár az egyházakat érintő ügyekben olyan döntési mechanizmust javasol, amely a katolikusokon kívül minden egyéb felekezetet elütne az érdemi beleszólás lehetőségétől, a kormánytöbbség képviselői már be is nyújtották azt a törvényjavaslatot, amely a Magyarországon bejegyzett egyházak többségét megfosztaná egyházi jogállásától!
Azt írod, kedves Laci, hogy:
3. „A liberális állam nem azért jött létre, hogy kockázatmentessé tegye a vallásalapítást.” (Mellékesen megjegyezve, nincs tudomásom arról, hogy Mózes, Názáreti Jézus vagy Mohamed költségvetési támogatásban részült volna.)
Hadd emlékeztesselek most ramadán után, húsvét és pészach előtt arra, hogy az általad említett esetekben a költségvetési támogatás megtagadása mellett egyéb eszközöket is bevetettek a társadalom közös értékrendjének védelmében, volt robotmester, korbács, kereszt és száműzetés is, s bizony, ha az Egyiptomot ért csapásokra, Mekka elfoglalására és a Heródes–Pilátus-szövetség történelmi következményeire gondolunk, akkor azt kell mondanunk, hogy a korabeli döntéshozók nem csináltak jó boltot.
Bizonyára ezeknek a történelmi tapasztalatoknak is szerepük van abban, hogy a liberális államok más gyakorlatot követnek. A liberális állam igenis arra való, hogy abban szabadságjogaink gyakorlása és azon belül a vallásszabadság gyakorlása kockázatmentes legyen. A vallásalapítás pedig a vallásszabadság gyakorlásának egyik formája. Az nem vallásszabadság, ha csak azt a vallást szabad gyakorolni, amelyiket szabad.
Révész Sándor
T. Olvasóink,
talán csodálkoznak, netán rosszallják, hogy a Beszélő szerkesztői lapunk hasábjain vitáznak, sőt, itt korrigálják egymás vélelmezett félreértéseit ahelyett, hogy egymás közt beszélnék meg: én ezt írtam, te úgy értetted… Szerkesztőségünk azonban nem bánja, hogy ez a belső, mondhatni munkavita a nyilvánosság előtt folyik. Úgy véljük ugyanis, hogy a két – Neményi Lászlóé és Révész Sándoré – álláspont megáll egymás mellett. Talán még szerencsés is, hogy e vitával jelezhettük: miközben veszélyesnek látjuk, ha a parlament hitek bírájává tornássza fel magát, miközben érzékeljük, hogyan kapcsolódik össze megint vallás és politika, és hogyan izzanak fel újra a múlt eltemetettnek vélt ellentétei, katolikusok és protestánsok versengése, nagyegyházak és kisegyházak gyanakvása egymás iránt (parlamenti vitában mindez felsejlett), azt se gondoljuk, hogy épp a vallással ne lehetne szélhámoskodni, sőt gengszterkedni.
K. F.
- Visszabeszélő [6]