A törvény megszületett, a kocka el van vetve: a tb-választást május 21-én megtartják. A tét látszólag „csak” annyi, hogy érvényes lesz-e a választás, létrejönnek-e a társadalombiztosítási önkormányzatok. De akik figyelemmel kísérték a pártok politizálását abból a szempontból, milyen módon viszonyulnak a szakszervezetekhez és a civil társadalom más szervezeteihez, azok bizonyosak benne, lényegesebb dolgok is kockán forognak.
Álválasztás és megosztás
Nem volt olyan párt 1990-ben, amely ne hirdetett volna alapvető változtatásokat a társadalom legszélesebb rétegeinek érdekében, hangsúlyozva, hogy ezt a társadalom minél szélesebb köreinek bevonásával kívánja véghez vinni. A valóságban azonban a parlamenti pártok, bár egymással – Házon belül – heves vitákat folytattak, nem kívánták döntéseikbe bevonni a társadalom széles rétegeit. Különösen a szakszervezetekkel kapcsolatos tartózkodásuk volt szembetűnő. Sem a kormánynak, sem az ellenzéknek nem volt kidolgozott politikája arra, milyen módon lehetne a szakszervezetekkel tényleges partneri kapcsolatot kialakítani. Kétségkívül akadályokat gördített ez elé az MSZOSZ „pártállami” múltja és az MSZP-vel fennálló, nyíltan vállalt szövetsége is.
A hatalomra jutott pártok által alakított kormány előtt adva volt a lehetőség, hogy elősegítse a hatalmi viszonyok megváltoztatását a munkahelyeken. Megszüntesse a SZOT utódszervezeteinek monopóliumát, fellépjen a vállalati vezetőréteggel való összefonódásuk ellen, szorgalmazza az újonnan létrejött érdekvédelmi szervezetek esélyegyenlőségét, a régiek demokratikus átalakulását. Így valóságos feltételek jöhettek volna létre az üzemi, illetve az intézményi tanácsok szabad, titkos és ellenőrzött megválasztásához, és tér nyílt volna arra is, hogy a privatizáció, a vállalati átalakulások dolgozói részvétel mellett menjenek végbe.
Ehelyett a kormány 1990 nyarán meghirdette az amúgy is halálra ítélt vállalati tanácsok újraválasztását. Tette ezt anélkül, hogy a legkisebb esélyt adott volna e választások résztvevőinek akár csak jelöltjeik csatasorba állítására is. De nem is ez volt a cél. A kormány nem a rendszerváltás kiteljesítését tartotta szem előtt. Úgy ítélte meg, hogy fontosabb hatalmi pozíciójának megerősítése. Jobbnak látta, ha nem tesz lépéseket a választások után neki azonnal „felkínálkozó” Nagy Sándorral szemben, ugyanakkor a vállalati tanácsok áldemokratikus újraválasztásával tesz gesztust az elbizonytalanodott munkahelyi vezetők felé.
A kormány ösztönösen, majd egyre tudatosabban kezdte alkalmazni a „húzd meg – ereszd meg” politikát előbb az MSZOSZ, később valamennyi szakszervezet ellen. Megkönnyítette dolgát, hogy a szakszervezetek – a taxisblokád napjait kivéve, amikor látványosan megmutatkozott közös fellépésük eredményessége – nem jutottak dűlőre az őket elválasztó kérdésekben. De végül keresni kezdték az országos munkavállalói érdekvédelmi szervezetek az egymással való megegyezés lehetőségét, mert Schamschula György munkaügyi államtitkár olyan kormányzati stratégiát képviselt, amely kihasználta a szakszervezetek megosztottságát, és nyíltan törekedett teljes ellehetetlenítésükre.
A közös fellépés ígérete
A szakszervezetek múlt év szeptember 10-én megkötötték az egyezséget a vagyoni és választási kérdésekben, majd ezt követően aláírták az együttműködésük minimális feltételeit rögzítő megállapodást is. Lehetővé vált a közös fellépés. A kihívás az volt, hogy a kormány – provokatívan támadva a szeptemberi egyezséget – sürgős tárgyalást kért a parlamentben a maga szakszervezetek közötti választásról szóló törvényjavaslata felett. Közben az Érdekegyeztető Tanácsot a teljes eljelentéktelenítés veszélye fenyegette.
A szakszervezetek válaszút elé kerültek. Vagy felülnek a provokációnak, megkísérlik kihasználni a kormány és a parlament meggyengült pozícióit, és akár a társadalmi béke kockáztatása árán is vállalják a konfrontációt – vagy a tárgyalóasztal mellett igyekeznek érvényt szerezni érdekeiknek. Kevesen adtak esélyt annak, hogy a kormányt egyáltalán tárgyalóasztalhoz lehet ültetni, megállapodásra lehet késztetni a költségvetés és az adók kérdésében. Az alku mégis létrejött. A novemberi ÉT-megállapodás kimondva-kimondatlanul arról szólt, hogy a szakszervezetek segítik a kormányt a költségvetés elfogadtatásában, a kormány ezért cserébe visszavonja választási törvénytervezetét, és az Országgyűlés elé terjeszti a hat szakszervezet megállapodását (így a tb-választásokra vonatkozó törvényjavaslatot is).
Megteremtődött annak a lehetősége, hogy alapvető változás következzék be a kormány és a szakszervezetek, a kormány és az Érdekegyeztető Tanács, ennek révén az Érdekegyeztető Tanács és az Országgyűlés kapcsolatában. Ezzel – bár az ország átalakulásának igen kritikus időszakában vagyunk – olyan perspektíva nyílott meg, amilyet a korábbi évek tapasztalatai alapján remélni sem lehetett. Mindmáig nem született széleskörű társadalmi konszenzuson alapuló megegyezés a gazdasági átalakulással óhatatlanul együttjáró terhek megosztásáról, miközben szinte megállíthatatlanul nő a munkanélküliség, súlyosbodnak a szociális feszültségek, és kezdik ezt kihasználni szélsőséges politikai nézetek. A széleskörű megegyezés elengedhetetlenül fontos az ország stabilitása szempontjából, de akik megállapodást kötnek, csak akkor bízhatnak döntéseik végrehajtásának lehetőségében, ha elegendő erő áll mögöttük. Ott vannak meg a stabilitás feltételei, ahol a társadalmi partnerek között jó kapcsolat van, és nem egymás meggyengítésében, hanem egymás megerősítésében érdekeltek.
A konszenzus ígérete és kivételes lehetősége kérdőjeleződött meg a tb-választási törvény elfogadásakor. A Magyar Demokrata Fórum és a Fiatal Demokraták Szövetsége a választási részvételi limit kapcsán szétfeszítették a korábbi megállapodások kereteit. A kormánypártok leszavazták a kormány és a szakszervezetek között előző héten kötött megállapodást és ÉT-megegyezést, és ezzel igen kockázatos útra léptek. Enyhén szólva nem volt szerencsés az a mód sem, ahogy a szakszervezetek „tudomásul vették” a korábbi megállapodásokkal ellentétes parlamenti döntést.
Kulcsok a tb-választás sikeréhez
Ami történt, megtörtént. A most kialakult helyzetben a szakszervezeteknek vissza kell szerezniük azt a kezdeményező szerepet, amelyet az elmúlt fél évben kivívtak maguknak. Számos lehetőségük van erre. Közös érdekük, hogy a választások érvényesek legyenek. De ez a munkáltatóknak is érdeke, hiszen ha a tb-önkormányzatok nem alakulnak meg, nem delegálhatnak oda képviselőket, nem lesz módjuk vállalkozásokat segítő irányba terelni a tb-vel összefüggő döntéseket. Együtt a szakszervezetek és a munkáltatók sokat tehetnek azért, hogy a választópolgárok tudjanak a választásokról, és akarjanak is választani.
A kulcsszerep azonban mindenképpen a pártoké. A pártok segítsége nélkül esély sincs arra, hogy eredményes legyen a választás. Bár eltérő mértékben, de igen jelentős eszközeik vannak a nyilvánosság igénybevételére, az államigazgatási és önkormányzati apparátusok befolyásolására az eredményes választás érdekében. Ezenkívül a tb-választás alapvetően lakóhelyi körzetekben zajlik majd, ez pedig a pártok szerveződési és működési területe.
Sokan tartják úgy, hogy a tb-választás igazi tétje a pártok egyfajta előzetes megmérettetése lesz az 1994. évi országgyűlési választások előtt. Azt feltételezik ugyanis, hogy az emberek meghatározott pártokat meghatározott szakszervezetekkel kapcsolnak össze, így az adott szakszervezetre leadott szavazatuk egyben szimpátiát fejez ki a megfelelő párt iránt. Azonban az effajta összekapcsolások kétségesek és tényszerűen sem helytállók (az MSZOSZ–MSZP-szövetség kivételével). És ami még fontosabb: a választás sikerét veszélyeztetnénk, ha belemennénk ebbe az utcába. A szakszervezetek feladata, hogy közös fellépéssel győzzék meg a pártokat arról, hogy olyan kampányban vegyenek aktívan részt, amely a szakszervezeti szimpátiáktól függetlenül buzdít a választásokon való részvételre. Nem lehet a pártok érdeke, hogy bármilyen, demokratikus intézmény létrehozására irányuló országos választás érdektelenségbe fulladjon. Nem lehet a pártok érdeke, hogy több száz millió forint vesszen kárba a költségvetésből, ezzel is növelve annak veszélyét, hogy a lakosság a későbbi választásokon is közömbös lesz. Érdekük ellenben, hogy csökkenjen az a választásokat kísérő apátia, amiért egyébként maguk a pártok is felelősek. Érdekük az is, hogy jövőre, az országgyűlési választások előtt a szakszervezetek hívják fel nagyobb részvételre a munkavállalói szavazókat, akik 1990-ben oly nagy passzivitást mutattak.
A szakszervezeteknek a társadalom minél szélesebb körét reprezentáló társadalombiztosítási képviselőjelölteket célszerű állítaniuk. Az egyházak szociális érzékenységük révén kínálják az együttműködés lehetőségét. A szakszervezetek előzetes megállapodása nemcsak abban segíthet, hogy a választás ne a pártpolitika jegyében folyjék, hanem abban is, hogy ne fenyegesse kampánydemagógia az amúgy is igen nehéz helyzetben lévő társadalombiztosítás helyzetét. A demagógia távol tartását a szakmailag felkészült jelöltek és a tb. megreformálását és működtetését célzó jó programok garantálhatják. Végül pedig a szakszervezetek felelőssége és kötelessége az is, hogy mellőzzék a szélsőséges hangnemet a kampány során, és ne törekedjenek egymás lejáratására.
Ha most is összefognak a szakszervezetek, rajtuk nem fog múlni az igazi tét, a tb-választások sikere (ami, mint láttuk, a szélesebb bázisú érdekegyeztetés szempontjából sem közömbös). Akkor már csak a pártokon múlik, valóra válik-e, amit a parlamenti vitában egyrészt Kulin Sándor MDF-es honatya mondott „…legyen önkormányzat. Ebben mindenki egyetért. Legyen annak egy minimális, még elfogadható legitimitása. S harmadszor: ne boruljon fel a felek között a társadalmi béke és a konstruktív munka további lehetősége… A hátralévő időben a választásokig mindnyájunknak az a feladata, minden résztvevőnek, szakszervezetnek és képviselőknek, hogy biztosítjuk a 25 százalékos részvételi arányt”, másrészt, amit Surján László miniszter hangsúlyozott: „az a cél, hogy a lakosságot minden eszközzel ráébresszék (a politikai erők) ennek az önkormányzatnak a fontosságára és a választásokon való részvételre. Erre megvan a lehetőség és megvan minden remény is.”