Mindenekelőtt szükségesnek tartom kijelenteni a következőket: 1. Nagyra becsülöm Csurka Istvánt, kiváltképpen azóta, hogy egyre nyilvánvalóbb: az utolsó néhány évben érezhetően átalakult művészete, gondolkodása és – ami a legszembetűnőbb – emberi tartása. Mióta a politika nem csupán csiklandós, izgalmas, de igazából komolyan nem vett moldovagyörgyi játszadozás a számára, hanem egyfajta elkötelezettség tudatos vállalása. Mióta a rendszer egykori „haszonélvezője, fizetett fenegyereke” (önjellemzés Az elfogadhatatlan realitásban, 15. o.) egyre nyilvánvalóbban elfogadja az ezzel járó magatartásformát annak erkölcsi konzekvenciáival együtt, és persze elszenvedi a hatalom egyre erősödő övön felüli és aluli ütéseit és rúgásait is. 2. A magyarság jelenbeli helyzetének alapvető koordinátáit ugyanolyannak látom, mint Az elfogadhatatlan realitás szerzője. Azaz semmi kétségem sincs afelől, hogy a szocializmus Magyarországon (is) kudarc olyan értelemben, hogy nem tudta valóra váltani a saját maga által deklarált eszményeket, illetve semmiképpen sem képviseli a nyugati polgári modell érvényes cáfolatát. Azt a tényt sem tartom kétségbe vonhatónak, hogy Magyarország szuverenitása csupán bizonyos külsőségekben megnyilvánuló látszat, a nemzet valójában sem kül-, sem belpolitikai tekintetben nem rendelkezik saját magával: szovjet uralom alatt lévő terület. Végül nincs kétség azt illetően sem, hogy az országot e megszorítások és korlátok között jelenleg kormányzó hatalom nem áll feladata magaslatán, hogy számláját súlyos hibák, mulasztások, sőt bűnök is terhelik.
Minden további kijelentésem a fentiek figyelembevételével értelmezendő!
Az elfogadhatatlan realitás nagyon egységes a könyv tematikáját és hangnemét illetően. A benne foglalt írások kivétel nélkül a magyarságnak mint közösségnek a helyzetét, esélyeit vizsgálják, beszéljenek akár Nagy László költészetének korszerűségéről (Indulatos identitás), akár Bibó István jelentőségéről (Bibó-felejtés); legyen a szólásra késztető alkalom egy írószövetségi taggyűlés (Távirati esszé), a magyar ellenzéki értelmiség félillegális tanácskozása (Új magyar önépítés), egy március tizenötödiki ünnepség New Yorkban (A véres kard) vagy éppen a budapesti kulturális fórum (Az elfogadhatatlan realitás).
Mindezek a problémák erősen dramatizáltan, végső nemzeti sorskérdésekként jelennek meg Csurkánál. A hangnem legtöbbször patetikus, szenvedélyes, olykor végletes és egzaltált. Az író már a Bevezetőben „nemzetmentő szolgálatot” vállal magára (7. o.). „Ég a ház. És el akarom oltani” – kiáltja az írószövetség közgyűlésén (Távirati esszé, 29. o.); Trianonnál is „végzetesebb fenyegetésű” katasztrófát, „az önálló magyar nemzeti lét teljes megszűnését” jósolja „Most esedékes” perspektívaként (Új magyar önépítés, 49. o.); s a nemzetet végső élethalálharcra hívó ősi jelképet, a „véres kardot” mutatja fel drámai mozdulattal (A véres kard, 83. o.).
Nemzethalál, a huszonnegyedik óra döbbenete, prófétai gesztusok.
Pedig az első írás még ilyen hangon indul: „az oknyomozáshoz legcélszerűbb Bibó objektív logikáját kölcsön vennünk.” (11. o.) Később is példaként tekint erre a „bámulatos és úgyszólván érzéki gyönyört keltő logikára” (13. o.), a végén azonban maga is belátja: „ez a néhány lapnyi írás nem képes úgy magára húzni a Bibótól is eltanult tárgyilagos előadásmód takaróját…” (Kiemelés tőlem – DJ.) A két utolsó kifejezés figyelmet érdemel: Csurka előadás-módról beszél, amit valamiféle külsődleges dolognak, takarónak tekint csupán. Holott Bibó tárgyilagossága, higgadtsága, bölcsessége nem a stílusnál, a modornál, nem a szövegformálásnál kezdődik: látásmódja, gondolkodásának természete tárgyilagos, higgadt és bölcs.
Csurka ezzel szemben retorikus.
Retorikus, mert képekben és stiláris alakzatokban gondolkodik. A mondandót legtöbbször nem az érvelés logikája viszi előre, hanem a költői képek és alakzatok ritmusa és emocionális lendülete. A konklúzióhoz sokszor nem a logika juttatja el az írót és az olvasót, hanem metaforák, szóismétlések, párhuzamos vagy ellentétes szerkesztésű mondatalakzatok retorikus energiája. Ennek illusztrálására iktassunk ide egy rövid részletet. Csurka azt állítja itt, hogy az ’56-os forradalom után valami egészen új kezdődött Magyarországon, hogy a Kádár-éra nem az 1945-tel (illetve ’48-cal) kezdődő korszak „jobb, emberibb” folytatása, hanem valami gyökeresen újnak, másnak a kezdete. Ezt írja a szóban forgó hatalomról: „Újként tételeznie magát számára is nemcsak tilalmas és életveszélyes volt, hanem képtelenség is. Pedig az volt, új. Új darab, és nem második felvonás. Még a nevében is az volt. (Kiemelés tőlem – DJ.)
Mi lett mindennek a következménye? (A magyar társadalom erkölcsi állapota, 24. o.)
Van tehát egy igen markáns állítás (gyökeresen új kezdődött), de ezt egyetlen érv sem támogatja (sehol, a tanulmány egész szövegében sem!), érvek helyett az új szó háromszori és az az volt szókapcsolat kétszeri ismétlése, valamint a rövid – ezáltal súlyosabbnak tűnő – kijelentő mondatok halmozása ad nyomatékot az ekképpen négyszer elhangzó állításnak, amit megerősít még a színházi metafora. És már jöhet is a következő lépés, ami nyelvileg úgy van megfogalmazva, mintha egy logikus gondolatmenet szerves folytatása lenne, egy bizonyított tételből adódó konklúzió keresése: „Mi lett mindennek a következménye?”
A bizonyítás, az érvek hiánya nagyon gyakran feltűnik a könyvben. Főleg olyan helyeken, ahol valami egészen nagyszabásút állít a szerző, méghozzá végletes, kizárólagos formában. Amikor például a Távirati esszé című írásában azt az (ugyancsak a romantikába visszanyúló) eszményt látja napjainkban egyértelmű módon uralkodni, amely szerint a mű és a megélt élet egylényegű, sőt egyenértékű kell, hogy legyen, így fogalmaz: „csupán az nem lehet vita kérdése, hogy ez ma a világon mindenütt, mindenfajta társadalomban így van”. (31. o.)
A sarkított fogalmazás, a túlzott egyszerűsítés gyakori jelenség Csurka könyvében. Ismét csak egyetlen példa illusztrálásképpen. A magyar társadalom összes kóros jelenségét visszavezethetőnek tartja a szerző egyetlenegy okra, arra, hogy a magyarság az ’56-os forradalom és szabadságharc eltiprása után fölhagyott a „passzív rezisztenciával”. „A mai magyar élet minden őrülete, lehetetlensége, tudathasadásossága ebből az évszázadok óta begyakorolt életmentő magatartástól való elfordulásból… vezethető le. A disszidálási hullámok, a gyerekszülési hajlandóság végzetes elapadása, a mértéktelen iszákosság és a kiugróan magas öngyilkossági arányszám, a nemzeti mivolt iránti nagyfokú közömbösség mind-mind innen ered.” (Új magyar önépítés, 52. o. – kiemelés tőlem: DJ.)
Sajnos bántóan rossz fogalomhasználat is előfordul a könyvben. „Annak az államnak (sic!) nincs szégyenkeznivalója, amelyiket ezek alatt a nehéz évek alatt pereskedve, iparkodva és fusizva, ingázva és tizenhat órát dolgozva megteremtettünk, amelyikben élünk.” Nyilvánvaló, hogy az állam szó használata elemi hiba ebben a szövegkörnyezetben, arról nem is beszélve, hogy mit gondoljunk akkor, ha a fenti idézetet összevetjük a könyv olyan helyeivel, mint például: „…beteges, elferdült szellemiségű, állandó skizofréniában vergődő, korrupt, pénzimádó, istentelen kor” (15. o.), vagy: „ez a cukrozott kor, ez a tévúton döcögő szekér, ez az eltévedt lovas… ennek a kornak, amiben élünk, s amelyben élni oly nehéz, szánalmas sajátossága a tékozlás. Munka, értékek, szenvedés és veríték megy veszendőbe, pocsékba folyamatosan” (44. o.), vagy: „vesztes, agonizáló és ugyanakkor önkizsákmányoló és idegbeteg társadalom” (47. o.), és még lehetne folytatni.
Ez a szembeállítás már átvezet bennünket a könyv súlyos tartalmi ellentmondásaihoz. Törvényszerű ugyanis, hogy az érzelmi alapú megközelítés és a retorikus apparátus komoly logikai kontraverziókat szül. Nagyon tanulságos ebből a szempontból közelebbről megszemlélni a kötet legjobb, legalaposabb és a többihez képest legtárgyilagosabb dolgozatát, az Új magyar önépítést.
A hangütés mértéktartó és higgadt: „A mai magyar társadalom a rossz, egyoldalú, megalkuvó, de ugyanakkor sok vonatkozásban eredményes és hasznos kényszeregyezség társadalma. Ez a kényszeregyezség a forradalom és szabadságharc leverése után következett. A magyarság ekkor belekényszerült ebbe a dicstelen alkuba, de ez az alku nem volt teljesen haszontalan és eredménytelen. A nemzet kapott is.” (47. o.)
Ezt a reális és differenciált látásmódot azonban egy csapásra megsemmisíti egy kép. A „nagy cefréskád” látomása. Meg a „deszka-fedőé”. Ami alatt eltemetve ott a forradalom, a fődön pedig a magyar társadalom táncol. Ami ezután jön – a nemzethalál perspektívája –, az már nem az objektív logika terméke, nem a magyar közállapotok vizsgálata nyomán leszűrt szomorú eredmény: azt már a képalkotás logikája diktálja. Hiszen a képeknek is van jelentése, érzelmi tartalma, asszociációs mezeje, a képek újabb képeket teremtenek: „Mostanra azonban… ez a fedő a dézsában megindult erjedés hatására, meg egyszerűen a természet rendjéből következően elkorhadt és elrothadt. A szagok, a hullabűz, a mérges gázok már felpárolognak és felböffennek… S mindenkinek… az az érzése, hogy a dekli beszakad alatta, és belezuhan a bűzhödt lébe… ez a most esedékes beroggyanás… az önálló magyar nemzeti lét teljes megszűnése.” (48–49. o.)
Íme a totális nemzethalál: a cefréskád és a dekli „logikáját” követve! De hát mi fog történni? A nemzet ügye iránti közömbösségből fakadóan előbb-utóbb egyetlen gyereket sem fognak szülni? Mindenki disszidál? Kollektív öngyilkosság vagy általános delírium tremens? Az ország szovjet köztársasággá lesz, és az oroszok betiltják a magyar nyelv használatát? Magához asszimilál bennünket a cigányság?
A világért sem akarok cinikus lenni: ezeket a kérdéseket a józan ész diktálja. Hiszen sem a hatalom gátlástalan képviselőjének, sem a magyarság sorsa iránt indifferens zsidónak nem kell ahhoz lennie az embernek, hogy kétkedve, gyanakodva, hitetlenkedve fogadja a közeli nemzethalálra vonatkozó csurkai próféciákat.
Annál is inkább; mert néhány lappal később ezzel szöges ellentétben lévő dolgokat olvashat. Kiderül, hogy a totális nihilből roppant könnyen adódik a kiút! „A nihilista viszont nem konok és nem makacs. Vele talán könnyebb lesz boldogulni… a jóra, a demokráciára, az előrenézésre is jobban megszervezhető lett… a mai magyarság… az eddigi hátranéző, múltba meredő alapállásból most mintha egy előreforduló alapállást vett volna föl…” (53. o.) Kiderül, hogy van ebben az országban „egy kicsiny mag”, amelynek „puszta létezése bénítólag hat a hatalomra”, és hogy „a társadalom, sokszor a tudatosságnak csak mérhetetlenül alacsony szintjén, de rá figyel. S míg érzi a létezését, a szíve dobogását, addig nem fél.” (66. o.)
De ha ez így van, ha ennek a társadalomnak van egy olyan elitje, amelyik abszolút erkölcsi mércéül szolgálhat a közösség számára, amely közösség ráadásul rá figyel, akkor hogyan lehet magyar nihilről, nemzeti agóniáról beszélni? Ha „igény támadt a népben férfiakra, akik életükkel is példáznak és kiteljesítenek valamit. Valamit, ami megtart, valamit, ami eligazít, valamit amiben mégis lehet hinni” (33–34. o.); ha igaz az, hogy pusztítsa bár el, feszítse bár keresztre (!) a hatalom a magyar írókat: „a nép mégis tudni fogja, mit jelképezünk, és megkövült tekintetünkből is kiolvassa a helyes irányt. És arra fog menni” (35. o.), akkor hogyan lehet itt halálos kimenetelű közönyt diagnosztizálni?
A magyar valóságot csakugyan nyomasztóan terheli az apolitikus közömbösség, valóban széles tömegekből hiányzik az egészséges nemzeti identitástudat, de egész egyszerűen nem hihető, hogy mindez végletes egzisztenciális válsággal volna azonos a magyarság egészét illetően.
Sajnos nem igaz az sem, hogy a nép az írókra figyel. Hogy követhető morális mintákat vár a szellemi elittől. A magas irodalmat és az azt művelő személyiségeket rettenetes távolság választja el manapság a tömegektől. (Nem beszélve arról, hogy az a gesztus, amit a híres szellemi nagyság – a nemzetközi nyilvánosság védelmében – megtehet, borzalmas következményekkel járna az egyszerű „gyalogos” állampolgár számára, ha megkísérelné a maga koordinátái között lemásolni.)
A kétféle állítás azonban együtt végképp tarthatatlan, összeegyeztethetetlen. Ennek a két tételnek a többszöri egyidejű hangoztatását tartom a Csurka-könyv fő ellentmondásának.
Legfőbb korlátjának pedig azt az emocionális, sőt olykor profetikusán egzaltált alapállást, amelyből a végletes látásmód fakad, ami valahogy az egész kötetet áthatja, de legjobban a címadó írásban érhető tetten.
Ennek központi kategóriája, a realitás tiszta negatívum Csurka számára: „Együtt élni a realitásokkal ma a szabadság hiányának különböző fokozatait jelenti.” Ezt vita nélkül elfogadom. De figyeljük csak a következő passzust:
„Együtt élni a realitásokkal ma önfeladást jelent.” Itt már nem az önfeladás különböző fokozatairól van szó! A hang itt már végletes, a megállapítás kizárólagos: ilyen formában elfogadhatatlan. Ne is csodálkozzunk azon, ha az a magatartás, amit az író ezek után követendőként szembeállít a realitás elfogadásával, ugyancsak végletes és kizárólagos, ekképpen követhetetlen: „lépjünk át rajta.” Hová? Hogyan? Nincs magyarázat.
Csurka szélsőségekben gondolkodik: az egyik oldalon ott van a realitás elfogadása, ami egyenlő az önfeladással, a teljes nihillel („a világ belebénul az elfogadott realitásba” – 66. o.); a másikon a lázadás: az adottságok teljes figyelmen kívül hagyása. S lám, minden út Rómába vezet: ez is végzetes perspektívát ígér „egyetlen eszköz van a szabadság elérésére: ha készek vagyunk meghalni” – idézi Diogenészt a szerző. Halál elől, halál hátul. Hic vobis vel vincendum, vel moriendum est.
De mit lehet ezzel kezdeni a 80-as évek Magyarországán?
Lehet-e itt tízmillió héroszban gondolkodni?
Mondjuk ki: Csurka elkésett. Ennek a kötetnek a hangja túlságosan egzaltált, a felvállalt magatartás romantikus, prófétai szerepeket idéz. Nem elég higgadt, nem elég okos, és igenis – nem elég realista ahhoz, hogy termékeny lehessen. Ma, amikor az egyetemek fiatalsága demokratikus reformokra szerveződik, amikor a szamizdat ezrek szemét nyitja rá a valóságra, amikor a KISZ-hazugság látványosan összeomlott, amikor a hatalom nyilvánvalóan azért kényszerül többrészes tévésorozatban rágalmazni az ’56-os forradalmat, mert az ismét benne él a köztudatban (legalábbis a korábbi évtizedek süket csöndjéhez viszonyítva), amikor a pesti taxisok fekete kokárdát viselnek napokon át egy orosz tisztek által meggyilkolt társukra – és a szabadságra – emlékezve; akkor már nem a Vajda János-i halottébresztésre van szüksége a nemzetnek, hanem tudatos és realista cselekvésre. A régi, idejétmúlt kompromisszumok túlhaladására, de igenis új kompromisszumokkal, mert másként nem lehet egyelőre.
Néha mintha a szerző is így látná ezt: „Tisztában kell lennie ennek a reformnemzedéknek, hogy a közeg, amelyikben munkáját elkezdi, beteg. S a munka, amit végez, orvosi. Ez a szeretetteljes, gyógyító jellegű beleállás ebbe a feladatba nemcsak azért szükséges, mert ez mindenkit megnyugtat, hanem azért is, mert ennek a kicsiny magnak most nem is tanácsos kardot rántania.” (A magyar társadalom erkölcsi állapota. 27. o.) Aztán mégiscsak kirántja azt a bizonyos véres kardot!
Van az egész csurkai magatartásban valami lázas igyekezet, valami bűnbánó, vezeklő hevület. Mintha öncélúan elvesztegetett évtizedeit akarná türelmetlenül jóvátenni a felelősségére ráébredt egykori fenegyerek. E törekvés etikai minősége egy pillanatig sem kétséges: politikai értéke és hasznossága azonban annál inkább.