Bevallom, máig nem tudtam megérteni e jelenség mozgatórugóját – feltéve, hogy ilyesmi létezik egyáltalán. Megpróbáltam beleélni magam a szlovák nacionalista lelkivilágába, megpróbáltam magamévá tenni kétségbeesett érvrendszerét, kerestem azt a szikrát, mely felgyújtja lelkemet, hogy lázban égjek nemzetem iránt, ám ennek a vége mindig az volt, hogy undor és szégyenérzet fogott el infantilis törekvéseim miatt…
Külső, politikai és szociális jegyeit le tudom írni, hozzá tudom rendelni okait, következményeit, még mentegetem is, hogy egy szigetlakó nemzet politikai életében egészen ártatlan jelenség lehetne. Ám Szlovákia nem egy ilyen sziget, s a szlovák nacionalizmus is elsősorban, mint a szomszédos nemzetekkel szembeni negatív önmeghatározás érdekes, mely erre a célra a lehetséges szomszédok közül éppen a cseheket és a magyarokat választotta.
A cseh invázió
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a szlovák érettség deklarálása a történelmi fejlődés logikus következménye. Az iskolákban tanított történelemfelfogás a mai napig a magyarellenes nemzeti harc elméletén nyugszik, és azt sugallja, hogy a szlovák történelem nem egyéb, mint a nemzet elismerése és fönnmaradása érdekében folytatott küzdelem. Ez a felfogás olyannyira belső nézőponttá vált, hogy amikor valaki más szemszögből vizsgálja a történelmet (például azt állítja, hogy Magyarország történelme a szlovák nemzet történelme is, hisz egy, közös államról volt szó), felháborodott ellenállással találkozik. Ugyanez a nemzeti történelemfelfogás viszont a legutóbbi időkig a szlovákok és csehek örök idők óta tartó szövetségesi és testvéri viszonyát hangsúlyozta.
A versailles-i szerződés látszólag alátámasztotta ezt az elképzelést. Csehszlovákia eszméje 1918-ban a testvérnemzetek idején született, s olyannyira gyökeret eresztett, hogy már-már egyazon nemzetnek tekintették egymást. Szlovákia területére százszámra jöttek a cseh tanítók, enyhítve a nyomasztó pedagógushiányt, cseh szakemberek hozták létre az új egyetemi tanszékeket, hogy elkezdjék az új szlovák értelmiség képzését. Ez a „cseh intellektuális invázió” rövid időn belül lehetővé tette a szlovák iskolarendszer kiépítését, s a szlovák értelmiség később már cseh segítség nélkül is képes volt működtetni nemzeti intézményeit. A mai szlovák nacionalisták azonban ezt kifejezetten gyarmatosításként értelmezik: az egyik tipikus csehellenes érv épp az, hogy a csehek asszimilálni akarták a szlovák nemzetet.
A szlovák értelmiség paradox módon mindig is a cseh horizontot tekintette saját viszonyítási alapjának – akár tudatosan tette ezt, akár tudat alatt: a szlovák művészek egy része például épp Prágán keresztül vált ismertté a világban. Ez az egyoldalú kapcsolat azonban hamarosan megbosszulta magát: a szlovák értelmiség megelégelte Prága hűvös viszonyát, s csalódottsága kölcsönös idegenkedéssé és ellenségeskedéssé fajult.
Ezt a csalódottságot a szlovák politikusok rendkívül ügyesen használták ki a csehszlovák történelem nehéz korszakaiban: akkor, amikor lehetőség nyílt a meggyöngült cseh pozíció kihasználására, amit a csehek joggal értelmezhettek úgy, hogy a szlovák politikusok folyamatosan elárulják őket. Így volt ez 1939-ben, amikor a szlovák politikusok inkább Hitler védelme alá helyezték a szlovák államot, így volt ez 1968-ban, amikor az orosz tankok védelme alatt kényszerítették ki a többé-kevésbé csak papíron létező föderációt, és így van ez ma is, amikor a születő demokráciában meggyöngülő hatalmat reformellenes és szövetségellenes követelésekkel torpedózzák.
A kötőjelháború
Csehszlovákia végnapjainak kezdetét valószínűleg az a parlamenti csatározás jelentette, mely az állam neve körül 1990-ben kirobbant ún. kötőjelháború néven vonult be a köztudatba. A vita nem véletlenül mérgesedett el: a szimbólumok körüli konfliktusok tudatos keresése és kiélezése a forradalom utáni szlovák nacionalizmus fő jellegzetessége volt. A szlovák nacionalisták olyan hangsúlyozottan ideologikus nyelvezetet akartak teremteni, mely egyértelműen a szlovákok tudtára adja: baj van a nemzeti identitásukkal. A kötőjel nemcsak helyesírásilag választotta el az ország nevét, hanem az egész állam kettéválasztásának folyamatát is beindította. Ez a „gyermekded” szimbólumokra épülő ideologikus nyelvezet ugyan külső szemlélő számára rendkívül komikusnak tűnhet, hatása azonban óriási volt.
Mindennek ellenére a szlovák csehellenes nacionalizmus állandó leplező manőverezésre kényszerült, mivel nem tudott maga mögött semmilyen tömegtámogatást. A nemzeti beállítottságú politikusok legnehezebb problémája az volt, hogyan lehetne megváltoztatni a szlovákok azon történelmileg kialakult beállítottságát, mely szerint a csehek testvéreink, és ebben a veszélyes közép-európai térségben végső soron csak rájuk számíthatunk. Borotvaélen táncolva próbálták egyszerre bizonygatni, hogy mennyire akarnak is és nem is a csehekkel közös államban élni.
Tudatában voltak annak, hogy pozíciójuk sokkal ingatagabb, mint kelet-európai nacionalista kollégáiké. Nem használhatták a szlovének és horvátok azon gazdasági érveit sem, melyekkel azok a kommunista Szerbia rabigájából próbáltak szabadulni. Csehország ugyanis éppen azt a kapitalista utat jelentette, melyen Szlovákia is Európába juthatott volna. Használhatatlan volt a balti államok példája is, hiszen a második világháború alatti szlovák állam letagadhatatlanul fasiszta jellegű volt. A szlovák politika zavarossága pontosan leképezte a szlovákok fejében uralkodó ama ellentmondást, mely szerint a nemzeti büszkeség és függetlenség persze nagyon is fontos számukra, ugyanakkor a természetes cseh–szlovák földrajzi térségén kívül nem tudnak megélni.
A helyzetből ennek ellenére logikusan következett a nemzeti irányultságú pártok sikere. Ideológiájuk ugyanis azon a felismerésen alapult, hogy Szlovákia nem hajlandó követni a cseheket a reformpolitika rögös útjain. A szlovákok számára a kommunizmus nem a rossz és a szociális katasztrófa megtestesítője volt. Jelentősen nőtt ugyanis az életszínvonal, s az ötvenes évek erőltetett iparosítása, valamint a kikényszerített kollektivizáció Szlovákiában pszeudomodern társadalmat hozott létre. Ez a társadalom azonban teljesen bizonytalan volt, s teljesen hiányzott belőle az önazonosság tudata. Az eredetileg csaknem kivétel nélkül katolikus lakosság értékrendszere teljesen összeomlott, s ha ma a lakosság visszagondol a katolicizmus szellemi örökségére, ez tudatában a szegénységgel kapcsolódik össze, míg a szellem nélküli kommunizmus az életszínvonal sosem látott növekedésével. Ez a történelmi képzet éles ellentétben áll a csehek tapasztalatával, akiknek az emlékezetében az első köztársaság az aranykort jelenti, míg a kommunizmus időszaka riasztó lidércnyomás számukra.
Ebbe a szellemi állapotba „robbant be” az újabb szimbólum: Vladimír Meciar alakja, a rettenthetetlen hősé, aki egyéniségének erejével kettészakította Csehszlovákiát. A szlovákok kritikátlan Meciar-imádata persze sok tekintetben csupán a csehellenes tiltakozás jele volt, s egyfajta naiv, majdnem infantilis nacionalizmust testesített meg. Ennek pillanatnyi hatása óriási volt, ahhoz azonban kevésnek bizonyult, hogy a csehek és a szlovákok valódi ellenséggé váljanak.
A második forradalom
Szlovákiában immár több mint három éve folyik a küzdelem a valóság és a gondolkodás átgyúrásáért. Az első, 1990 februárjában szervezett tüntetéseken még csak a nemzeti költők verseit szavalták, ez azonban nagyon gyorsan átcsapott a magyarok és a csehek elleni agresszív támadásba. Ez eleinte inkább ellenszenvet, semmint szimpátiát váltott ki: túlságosan közeli volt még 1989 novembere, amikor a százezres pozsonyi tömegtüntetés résztvevői a kommunista rezsim elleni harc szövetségeseiként üdvözölték a magyar kisebbség képviselőit, a cseheket pedig arról biztosították: „egy nemzet vagyunk”, sőt még az 1990-es választásokon is a föderális struktúrát szorgalmazó pártokat juttatták győzelemhez. Akkor Szlovákiában csupán egyetlen párt hirdette meg az önállóság követelését – a Szlovák Nemzeti Párt, bár a többi párt programjának már akkor is lényeges eleme volt a nemzeti gondolat. Lassan egy össztársadalmi disputa témájává vált, konfliktushelyzetet azonban csak később, az 1990 őszén terítékre került nyelvtörvényvita során idézett elő. Akkor még – minimális többséggel – a viszonylag demokratikusabb változat emelkedett törvényerőre, s ennek védelmezője éppen Vladimír Meciar volt. (Ugyanaz a Vladimír Meciar, aki később átvonult korábbi politikai ellenfelei táborába, és törekvéseik élére állt.)
Az akkori vita már magában hordozta a későbbi ideológia minden lényeges vonását. A Matica Slovenská mint a szlovákok hagyományos nemzeti intézménye biztosította a hátteret s szolgáltatta az érveket a hasonló nemzeti irányzatú politikai pártok számára: a szlovák nemzet megbántott élőlény, mely csupán jogait kéri; ezt az élőlényt évszázadokon át bántották a magyarok, s most íme, ismét bántani készülnek, és így tovább. A Matica nevében többtucatnyi fanatikus éhségsztrájkoló térdepelt a parlament előtt, s a nyelvükért könyörgő-imádkozó alakok egyhamar a megbántottság szimbólumaivá váltak. Ennek az esdeklő nemzetnek azonban nem csupán a csehek és a magyarok váltak ellenségeivé, hanem azok a szlovákok is, akik nem voltak hajlandók meghallgatni őket, és a nemzeti szempontok helyett az európai kritériumokat részesítették előnyben…
A nyelvtörvényvita után a szlovák nacionalizmus két úton haladt tovább, melyek azonban jól kiegészítették egymást. Az egyik ágat a szélsőséges, egyre agresszívabb tüntetők jelentették, ők végül eljutottak a csehszlovák zászló elégetéséig, Havel megtámadásáig, a fasiszta szlovák állam szimbólumainak használatáig és a nyílt antiszemitizmusig. A másik ágat az egyes politikai pártok nemzeti programja képviselte, mely az agresszív csoportosulásokkal összehasonlítva békésnek hatott, ám a cél azonos volt: felszabadítani Szlovákiát a cseh uralom alól. Sikerült végképp megváltoztatniuk a társadalom értékorientációját: 1989 novemberében még az egyén szabadsága volt a legfontosabb, most a nemzet szabadsága.
1992 a „nemzeti” politikusok szerint a második forradalom, az igazi szlovák nemzeti forradalom éve. A nemzeti erők győzelmével végződött 1992-es választások és Csehszlovákia kettészakítása után az utcákról és terekről ugyan eltűntek az extrém nacionalista és fasisztoid csoportok, ez a valóságban azonban csupán azt jelenti, hogy elvesztették létalapjukat: céljaik szervesen beépültek a kormánypolitikába. A kulturális és tanügyi miniszterek kijelentései az ellenzékről, a nemzet árulóiról, a szlovák érdekek szabotázsáról, a szlovákellenes csoportokról, a politikai hajótöröttekről, a szlovákellenes politikai rasszizmusról (!) ugyanis épp e csoportok retorikájára emlékeztetnek.
A nemzeti kormánypropaganda és a pártideológia alapképlete: az ezeréves álmát megvalósító szlovák nemzet a cseh és a magyar lobby, valamint a hazai árulók miatt állandó támadásnak van kitéve, árulkodnak rá Amerikában és Nyugaton, ellenséges újságírók siserahada veszi körül. Ennek ellenére a dolgos szlovák munkáskezek, melyek többek között olyan jelentős műveket hoztak létre, mint az egyedülálló bősi vízi erőmű (s amelyek mellesleg a múlt században Budapestet is felépítették), rövid nélkülözés után talpra állítják a szlovák gazdaságot, és megszabadítják a cseh kizsákmányolástól. A szlovák újságírók közben szorgalmasan fognak dolgozni Szlovákia beszennyezett képének tisztítása érdekében, és ezek után a Nyugat is ránk mosolyog majd. Eközben azonban megerősítjük hagyományosan jó kapcsolatainkat jó barátainkkal, Oroszországgal és Ukrajnával, akik egy pillanatra sem vonták kétségbe a szlovák nemzet önrendelkezési jogát.
Ennyi s nem több, amit a szlovák valóságról ma lehet s szabad tudni. Nem fontos, hogy egyébként mi történik, csak az, ami a képernyőn látszik. A televízió nem információforrás, hanem megbízható iránytű: megmutatja, hogyan viselkedik, és hogyan gondolkodik a rendes szlovák ember.
Szlováknak lenni ma igazán nem könnyű. Akik számára nemzetiségük eddig olyan természetes közeg volt, mint a levegő, most levegő után kapkodva fuldokolnak: ma Szlovákiában nem lehet úgy létezni, hogy az ember ne adná lépten-nyomon környezete tudtára, hova tartozik, és ki akar lenni. Szlováknak lenni ma azt jelenti, hogy minden lehetséges eszközzel, mindenhol és mindenkor hangosan deklarálni kell, hogy szlovák vagyok.
Cseh–Szlovákia megszűnt, két új állam született. Létezésükhöz új eszmékre van szükség. Attól tartok azonban, hogy a destrukció és a szétesés nagyobb energiával rendelkezik, mint az új iránti vágy. A választáson ugyanis a nacionalizmus győzelme nem az új iránti vágyból, nem a szlovák állam iránti igényből fakadt, hanem a cseh dominancia elleni tiltakozás volt. A szlovák társadalom semmiféle fennkölt, patetikus érzést nem táplál az új állam iránt. Nem kétséges, az új állami ideológiát gyorsan elfogadja, de már építi is vele szemben a közöny páncélját.
(Fordította: Gyurovszky S. László)
- Külföld [6]