Bevezető megjegyzések
Az első kérdés, amelyet ez a cím fölvet: jogosult-e az említett 45 évet egységes egészként kezelni? A válasz azért vitatható, mert a kommunista állam története 1947 után kezdődik, ennélfogva a megelőző két-három év külön korszakként is felfogható. Én azonban ebben a fejtegetésben abból a meggondolásból indulok ki, hogy 1945 teljes újrakezdés volt, s hogy az elmozdulásnak az egypárturalom felé már ebben az újrakezdésben megvoltak az előzményei. Természetes, hogy az 1947-es év cezúraként tárgyalható – mint ahogy cezúra volt 1956 is –, de az 1947 előtti és utáni helyzet között lényegbevágó kapcsolatot teremt egyrészt a szovjet főhatalom, másrészt a Moszkva által felkészített kommunista vezetőcsoport szerepe. Az 1945 utáni Magyarország életfeltételeit a Szovjetunió szabta meg, a politikai életre pedig már kezdettől fogva rányomta a bélyegét az a körülmény, hogy a kommunista párt monopolhelyzetet élvezett, s olyan védettségből cselekedett, amelyben politikai elgondolásai többnyire diktátummal értek föl. Az 1989-ig terjedő 45 évet ez a két körülmény forrasztja össze egyetlen korszakká.
Mit jelent e dolgozat címében az a szó, hogy „érvényes”? Nem a maradandóságot, mert az más témakör. Természetes, hogy maradandóságról is lehetne beszélni a szóban forgó 45 év örökségével kapcsolatban, hiszen a lakótelepek, az iparszerkezeti- és infrastrukturális adottságok, az elmúlt évszázadban kialakult érintkezési formák és szokások nagyon is „maradandóak” a szó tényszerű értelmében. Kiküszöbölésük nem fog egyik percről a másikra megtörténni, sőt még egyik évtizedről a másikra sem. De amikor az alábbiakban azt próbálom vizsgálni, hogy mi maradt érvényben a ’89 előtti évtizedekből, akkor normatívabb dolgokról lesz szó, mint az imént felsorolt maradandó tények. Az érvényesség kérdése azokkal a célokkal, értékekkel és ítéletalkotásokkal függ össze, amelyek a kommunista rendszert megalapozták, és amelyeket ez a rendszer a fejekben hagyott meg örökségként. Például azzal a vélekedéssel, hogy az 1944 előtti Magyarország elnyomó, népnyúzó, igazságtalan, bűnös úri Magyarország volt. Vagy azzal a szemléletmóddal, hogy a társadalom szempontjából az a jó, ami „haladó”, hogy a haladáspártiság vagy annak hiánya a politikai cselekvő egyedeket morálisan minősíti, vagyis hogy a maradiság – s még inkább az a fogalom, hogy reakció – szitokszónak is felfogható.
Még mindig ennél a felsorolásnál maradva hadd hozzam föl példának azt a szocialista axiómát, hogy a közérdek abszolút elsőbbséget élvez a magánérdek felett, s hogy az úgynevezett közösségi igények és megfontolások minden szempontból magasabbrendűek, mint az egyéniek. De ugyanilyen helyet foglal el a kommunista örökségben az egyetemes elvek elsőbbsége is a partikulárisabbnak tartott nemzeti érdekkel szemben, és ehhez kapcsolódóan az a szólam, illetve magatartási reflex, hogy a béke és a népek barátsága nevében a nemzeti érdekeket csak nagyon szerényen szabad képviselni.
Vizsgálati problémánk megfogalmazásánál máris bökkenőt jelent, hogy ama 45 év értékrendszere és ítéletalkotása nem volt sem egységes, sem mozdulatlan. Változtak a hangsúlyok nemcsak 1945 és 1949 között, de 1953 és 1956 között is, majd 1957-től kezdve az egész korábbi időszakhoz képest. A 60-as években például megkezdődött a magyar múlt egyes elemeinek rehabilitációja; valamennyire visszakerült jogaiba a magánember jólétének és egyéni boldogulásának szempontja; elismerést nyert az élő egyedeknek az államgazdaság által felkínált javakkal szembeni választási szabadsága, ezzel együtt még egyfajta értékpluralizmus is; legvégül pedig (mondjuk a 80-as évek közepétől) elismerést nyert a magyar nemzet jogosultsága arra, hogy közösségi érdekeit a szovjet világtól elkülönülten is mérlegelje, és olykor még érvényesíteni is próbálja. 1989 nem volt robbanásszerű elmozdulás az előző 45 év értékrendszerétől, hanem részben az addig elért változásokra támaszkodott, s azoknak végső következtetését vonta le.
Igazán a „végsőt”? Nos, ha úgy tetszik, ez lesz ennek a fejtegetésnek a voltaképpeni témája.
Pusztán módszertanilag azt szeretném még leszögezni, hogy az „érvényesség” a továbbiakban soha nem a szerző szubjektív ítéletalkotása lesz. Nem azt fogom „érvényesnek” nevezni, amit én magam annak tartok, hanem azt, amit a szélesebb értelemben vett társadalmi közhangulat – már amennyire ez megismerhető – legitimnek, helyesnek, megőrzendőnek ítél. Ez az ítélkezés persze nem olvasható ki egyértelmű mondatokból. A társadalmi vélekedés mindenütt és mindenkor egymástól eltérő, egymással vitázó vagy éppen hadakozó nézetekből áll. Ami az egyiknek legitim, a másiknak lehet kárhozatos és viszont. Arra a kérdésre, hogy „mi maradt érvényes az elmúlt 45 évből”, tehát nyilván sokféle válasz létezik, s e válaszok nem föltétlenül egybehangzóak, és még egy ugyanazon ítélkező esetében is tartalmazhatnak ellentmondásokat. Tapasztalatból tudjuk, hogy a közvélemény-kutatók kérdéseire adott válaszok többnyire úgy állanak össze, mint a kaleidoszkóp izgő-mozgó alakzatai. Mégis úgy van, hogy minden helyzetben kihámozhatók az uralkodó nézetek, és a kortörténésznek megengedhető, hogy ezekkel foglalkozzék. Vita ezek után már csak arról lehet, hogy a szerző jól hámozta-e ki a fő tendenciákat.
A restaurációs dinamikáról
A világteremtő forradalmaknak nemcsak az a közismert hátulütőjük van, hogy erőszakosak, hanem az is, hogy megszakítják a társadalmi és szellemi fejlődés folytonosságát. A francia forradalom – mármint az igazi, az egyetlen, amit a franciák e néven emlegetnek – például még az időszámítást is elölről akarta kezdeni a köztársaság kikiáltásának pillanatában, vagyis éppen 200 éve. Edmund Burke ismert kritikája éppen ezt az újrakezdési, mindent megváltoztatni akaró szellemiséget vette célba. A marxista ihletésű huszadik századi forradalmak belső hivatástudata pedig egyenesen az volt, hogy velük ér véget az emberiség „előtörténete”, és nyomukban indul majd meg az, amit igazán emberi történelemnek lehet nevezni. Ne firtassuk, hogy mi volt igaz ebből a feltevésből, illetve misszióigényből. Figyelmünk ugyanis nem arra irányul, ami maga a forradalom volt, hanem arra, amit az ilyen erőszakos világteremtés maga után hagy. E hagyaték szükségképpen negatív. Tudniillik amikor véget ér a forradalmi korszak, és a társadalom megpróbál visszatérni a múlt elvesztett fonalához, lába alatt szörnyűséges méretű lyuk tátong, melyet kitölteni sok évtized munkájába kerülhet. Franciaországban például több mint egy évszázadig tartott, amíg a forradalom által hozott változások tényszerű megítélésében összehangolódott a forradalom által két részre hasított társadalom egyik és másik fele (a forradalmi és a restaurációs). A mai Magyarországon is valami ilyesminek vagyunk tanúi. Lássuk közelebbről, hogyan is.
Magyarország esetében nyilvánvaló, hogy 1945 mély cezúrát vésett bele a társadalom újkori történetébe. Három értelemben is. Először azért, mert összeomlott az 1945 előtti Magyarország minden intézménye (s e megállapításban, úgy érzem, semmi túlzás nincsen). Másodszor azért, mert olyan világ lépett az előző helyébe, amelynek alapvető döntéseit Magyarországon kívül hozták. A nemzeti történelem korábbi korszakaihoz képest ez teljesen új helyzet volt, hiszen még az ügynevezett Bach-korszakban sem volt minden alapvető döntés a bécsi kormányzat hatalmában. Harmadszor végül azért, mert a változások irányát és ütemét diktáló, már 1945-ben is befolyásos, de 1947 után egyeduralomra jutó kommunista párt minden erejével azon volt, hogy átformálja a magyar társadalom tudatát, ideértve annak a múltra vonatkozó elemeit is. 1945 után (de 1949-től kezdve minden kétséget kizáróan) úgyszólván semmi sem maradt érvényes abból, ami 1944-ig hivatalosan mérvadó, követendő és az akkori uralkodó eszmék szemszögéből nézve tiszteletre méltó volt.
Engedtessék meg, hogy ennek a fordulatnak a részleteivel itt közelebbről ne foglalkozzunk. Az egyszerűség okáért annak a taglalásába se kívánok belemenni, hogy az 1945-től kezdve fokozatosan egyre hivatalosabbá váló új uralkodó eszmék mennyire hatották át a társadalmat, milyen mértékig befolyásolták az emberek tényleges, belsőleg is elfogadott értékítéleteit. Amit itt mondani akarok, az mindössze annyi, hogy az 1945 utáni rendszer – már csak nyelvezeti diktátumai folytán is – mélyen behatolt a magyar társadalom értékszemléletébe. Magától értetődően elsősorban azokéba, akik ezzel a rendszerrel valamennyire azonosították magukat. De alapos gyanúnk lehet arra is, hogy nemcsak az övékbe, hanem valamennyire még a vonakodókéba, az ellenállókéba, sőt még a politikai ellenfelekébe is. Bizonyítéknak (ha ugyan ilyen dolgokban bizonyításról lehet beszélni) Bibó István 1949 előtti írásait, illetve azoknak a kommunista eszmékkel olykor rokonszenvező hangütését fogom említeni, amelyekről ugyanakkor okunk van föltenni, hogy többek, mint pusztán stíluselemek.
1989-ben, mint ismeretes, összeomlott a kommunista hatalmi rendszer, s vele együtt azoknak a nyelvi és ítéletalkotási kényszereknek az az egész bonyolult szövevénye is, amely e rendszer működését lehetővé tette. Itt minket a következmények foglalkoztatnak. Első pillanatban, az 1945-ben megszakadt kontinuitáshoz való visszatérés igénye nem vetődött föl, vagy legalábbis nem jelentkezett hangsúlyosan, mégpedig azért nem, mert az 1989-es változás kialkudott változás volt, a nyugati demokrácia nevében ment végbe, s uralkodó politikai hivatkozási pontja 1956 volt. Az 1989. június 16-i nemzeti gyásznap szimbolikus jelentőségéről már sokan írtak; tény, hogy a kommunizmus összeomlása ezen a napon vált nyilvánvalóvá a szélesebb közvélemény előtt, a ceremónia tartalma azonban szükségképpen valami olyasmit sugallt, hogy Magyarország az 1956-os hagyományokhoz tér vissza, és azokból kíván építkezni.
Csakhogy már akkor is világos volt – vagy legalábbis lehetett volna –, hogy 1956 egymagában nem határozza meg a követendő irányt. Az 1989-es program dióhéjban összefoglalva így hangzott: függetlenség, demokrácia, piacgazdálkodás. E három cél közül az első hónapok alatt megvalósult és ennyiben teljes elégtételt hozott az ’56-os hagyománynak. A második cél kapcsolatban volt ugyan az ’56-os törekvésekkel, de köztudomású, hogy ebben a vonatkozásban a forradalom nem hagyott világos örökséget maga után; „demokrácián” a forradalom különböző szereplői mást és mást értettek. Ami végül a gazdaságot illeti, annak átalakítása 1956-ban máshogyan vetődött föl, mint 1989-ben. (Ennek okaira itt nem szükséges kitérnünk.) A második és a harmadik programponttal kapcsolatos nyitott kérdések vezettek oda, hogy 1956 helyét más hivatkozások foglalták el, mindenekelőtt a nyugati társadalmi és gazdasági modellhez való csatlakozás szándéka, és ennek kisegítő hivatkozásaként az 1945–47 közti demokratikus kísérlettel való azonosulás. Személy szerint Antall József miniszterelnök előszeretettel emlegette ennek a korszaknak a politikai és alkotmányjogi érvényességét és alkalmazhatóságát. Magától értetődik, hogy az 1945–46-os politikai rendszerből sok minden vállalható volt, legalábbis úgy, ahogyan ez papíron létezett: a köztársaság, annak alkotmányos elvei, a politikai szabadságjogok, a magánvállalkozói súlypontok köré épülő piacgazdaság. De közelebbről szemügyre véve ebben a korszakban több volt a zavaró, mint a vállalható elem. Elegendő a korszak bármely beszédét elővenni, beleértve a Kisgazdapárt akkori vezéreinek megnyilatkozásait is, hogy nyomban szembetűnjék az 1945–47 közötti korszak felemássága. Az országra nehezedő szovjet nyomás, a megszálló hatalom cselekedeteinek bírálhatatlansága az egész közéletre a hamisság és a hazugság fátyolát borította. Ez nemcsak a politikai retorika őszintétlenségét eredményezte, hanem számtalan olyan intézkedést és elvi állásfoglalást, amely a korlátozatlan szabadság légkörében, vagyis 42-44 évvel később már nem volt vállalható.
De volt még egy ennél nagyobb baj is. Az 1945 utáni, rövid életű magyar demokráciának nem volt módja becsületesen és nyíltan felmérni, hogy pontosan mivel akar szakítani a régi Magyarország uralkodó elvei és intézményei közül, és hogy mit akar ebből a Magyarországból megőrizni. E kulcskérdés körül természetesen nem volt egységes közvélemény, hanem ellenkezőleg, a színtéren helyet kapó politikai irányzatok – már ezek száma is korlátozott volt – élesen megoszlottak egymás között. De merőben külső kényszerből még a mérsékeltek is jobbnak látták azt a végletes álláspontot hangoztatni, hogy 1945: abszolút újrakezdés, hogy igazában véve semmi sem érvényes a régi Magyarországból. Ezt a végletes álláspontot az akkori baloldali erők (kommunisták és szociáldemokraták, bizonyos fokig még a baloldali parasztpártiak is) kényszerítették rá a konzervatívabb demokratákra, akik ettől nagyon is húzódoztak, de nemigen voltak abban a helyzetben, hogy nyíltan és mélyrehatóan szembeszálljanak vele. A kontinuitás körüli higgadt vitát elnyomták az 1944-es katasztrófa által kiváltott indulatok. Mély meggyőződésem szerint a magyarországi baloldali erők mindmáig ennek a teljes szakításnak hordozzák a terhét.
A háború utáni alapoknak ez a kétes és vitatható jellege magyarázza, hogy az 1989 utáni fejlődés nem állhatott meg az 1946-os hivatkozásnál. S azon sem lehet csodálkozni, hogy az 1989 utáni korlátlan szabadságban terítékre kerültek azok a tabuk, amelyek az 1946-os kormányzati rendszerben még érinthetetlenek voltak. Ennek következtében az 1989–92 közötti fejlődési dinamikának óhatatlanul vannak olyan mozzanatai, amelyek az 1945 előtti Magyarországgal való azonosulás irányába mutatnak, és amelyeket a hagyományos értelemben vett „restauráció” szóval lehet jellemezni. Ennek a „restaurációs” dinamikának három üteme van, amelyeket valahogy így lehetne összefoglalni:
1. „Nem minden volt érvénytelen az 1945 előtti politikai hagyományokban.”
2. „Minden érvényes, amit a kommunizmus előtti Magyarország csinált.” (Tehát vele kell a kontinuitást helyreállítani.)
3. „Semmi sem érvényes abból, ami ebben az országban 1945 után végbement.” A Pongrátz Gergelytől Csurka Istvánig húzódó restaurációs tábor üzenete voltaképpen erre fut ki.
Ez az üzenet persze azt a kérdést veti fel, hogy lehetett-e 1945-ben úgy folytatni a dolgokat, ahogyan azok 1944-ben abbamaradtak. A higgadt és tárgyilagos történelmi elemzésnek ezzel kapcsolatban kötelessége rámutatni arra, hogy 1944–45 nemcsak katonai vereség volt a németek oldalán, hanem totális belső összeomlás is; a két világháború közötti politikai rendszernek a nyilas hatalomátvétel vetett véget. Az 1944-es vészkorszakot, amely a német bevonulással kezdődött, és a szélsőjobbal azonosulók Ausztriába futásával ért dicstelen véget, a magyar alkotmányosságtól, a magyar törvények betűjétől való teljes elrugaszkodás jellemezte. A korábbi rend fonalát akkor sem lehetett volna felvenni, ha nem az oroszok vonulnak be Magyarországra, mint ahogyan ezt a nyugati szövetségesek által megszállt országok példája is mutatja.
Még fontosabb az a Bibó István és mások által akkoriban hangoztatott történeti megállapítás, hogy 1945 minden visszásságával és szomorú kísérőjelenségével együtt egy kívánatos társadalmi elmozdulás esélyét hozta el. „Újból megnyílt a lehetőség – írta Bibó még 1947-ben is –, hogy Magyarország bekapcsolódjék abba a nagy folyamatba, amit a nyugati társadalmi fejlődésnek nevezünk.” A Bibó-típusú értelmezés szerint 1945 „felszabadulás” volt, nem politikailag, hanem a társadalmi esélyegyenlőség, a hagyományos úr–szolga-viszony lebontása értelmében. S ténylegesen volt ennek a korszakváltásnak egyfajta népi-forradalmi jellege is, amely például a földreformban, a népi kollégiumok mozgalmában, az üzemi tanácsok meghonosításában és más hasonló dolgokban nyilvánult meg: sajnos ennek ma már a hangulatát is nehéz felidézni, lévén, hogy mindarra, ami akkor történt, rávetődik a későbbi kommunista hatalomátvétel árnyéka.
Az 1990 utáni restaurációs dinamikát pontosan ez a látószög-elmozdulás magyarázza. Arról van szó, hogy az 1947 utáni fejlődés először is „elpuskázta” az 1945. évi újrakezdés esélyét, másodszor pedig utólagosan kompromittálta: oly mértékig, hogy a társadalom népes rétegeinek szemében végül is megint kívánatossá vált az 1945 előtti Magyarország vagy legalábbis ennek idealizált képe. A Kádár-rendszer 30 éves működését mérlegelve 1986-ban magam is azt írtam, hogy a polgári szabadságjogok vonatkozásában még a Horthy-rendszer is európaibb volt, mint az 1956 előtti vagy utáni kommunista egypártrendszer.[1] Vagyis mint mindig a történelemben, a restaurációs dinamika végső magyarázatát a megelőző forradalmi korszak teljesítményében kell keresni.
A 45 év mérlegéről
Térjünk rá ezek után arra, hogy mi szűrődött le többé-kevésbé végleges érvénnyel az 1945 utáni négy és fél évtized tapasztalatából, azaz hogy van-e ennek a korszaknak olyan öröksége, amelyet a magyar társadalom vagy legalábbis annak egy jelentős része még mindig magáénak érez. Az elemzésben természetesen külön kell szemügyre venni a korszak tényleges teljesítményét és a korszakra jellemző (egyenlőségi és hasonló) értékek utóéletét. Tudniillik, ha kiderülne, hogy a teljesítmény zérus vagy még annál is gyengébb, ebből még nem következnék a korszakban uralkodó célok és értékek teljes érvénytelensége. Elképzelhető, hogy miközben azt, ami történt, kudarcként és zsákutcaként emlegetjük, elismerjük, hogy a kudarcos terv indulásakor megfogalmazott célkitűzés nem volt egészen indokolatlan, tartalmazott maradandó elveket és máig is elfogadható követelményeket. Hadd hozzak erre egy végtelenül egyszerű példát: az államosított egészségügyre évtizedek óta rengeteg volt az indokolt panasz, de alig van Magyarországon olyan állampolgár, aki az államilag szervezett és legalábbis részlegesen ingyenes orvosi ellátás szükségességét kétségbe vonná.
A kommunizmus 45 (vagy 42) évének átfogó mérlege a teljesítmények szintjén túllépne e fejtegetés keretein. Különös, hogy átfogó tudományos és szakszerű felmérésre 1989 óta még kísérlet sem történt. Ha szabad egy szerzőnek önmagára hivatkoznia, akkor hadd említsem meg, hogy én magam tettem valami ilyesfajta kísérletet a forradalom 30. évfordulóján.[2] A nevezett tanulmányban, szabadon szelektálva, de nem egészen önkényesen, felállítottam a magyar társadalmi fejlődés kulcskérdéseinek egy vázlatos listáját, és megvizsgáltam, hogy ezeknek vonatkozásában mit hozott vagy nem hozott a kommunista egypárt országlása. Hadd szorítkozzam itt e mérlegvonási kísérlet néhány fontosabb megállapítására:
– Az európai normákhoz való fölzárkózás mérlege negatív a mutatók szintjén, s felemás, ha a nyugati viselkedési formák betörésére gondolunk.
– A polgárosodás nem tartozott a kommunista rendszer céljai közé, de hosszú kitérő után a rendszer vezetőinek végül is bele kellett törődniük abba, hogy a lakosság egy jelentős része a mellékösvényi polgárosodás útját választotta.
– A mérleg a politikai szabadságjogok és a társadalmi önszerveződés síkján nyilvánvalóan negatív, sőt itt a legkiáltóbban az. Mint 1986-ban írtam: „Történelmileg a demokrácia vereségei Magyarországon erős párhuzamosságot mutatnak a polgárosulás nehézségeivel és kudarcaival.”
A demokrácia síkján azonban az 1945 utáni útvesztés – akadályoztatás, zsákutca – még nyilvánvalóbb. A régi rendszer összeomlása ugyanis Magyarországon olyan legitimitási űrt teremtett, amelyet csakis egy pluralista demokrácia tölthetett volna ki. Még úgy is évek vagy évtizedek kellettek volna egy új, demokratikus–laikus–republikánus kormányzati rendszer meghonosodásához. A szovjet kommunista államrend egyebek között ettől a tanulási folyamattól ütötte el a magyar társadalmat. Amit a helyébe állított, egészen másfajta tanulási folyamat, melynek tartalma nem az intézmények szabad alakítása, hanem a külső kényszerhez való alkalmazkodás.[3]
– Külön elemzésre szorul a magyar nép fizikai és lelki egészsége. E címszó oly változatos témaköröket ölel fel, hogy még utalásszerűen sem foglalható össze egy-két tömör megállapításban. A halálozások alakulásától a nemzeti önbecsülés bizonytalanságáig száz és száz dolog tartozik ide, nevezetesen a munkamorál és a közéleti tisztaság is. Már 1986-ban aláhúztam, hogy ha „az egyéni boldogulás útja szükségképpen a lélekvesztésen vagy a bűnözésen át vezet – mindenki lop, csal –,” akkor ez a romlási folyamat a társadalmi rendszer mérlegéhez tartozik.[4]
Egy másik társadalom-lélektani paradoxonra Hankiss Elemér hívta fel a figyelmet 1982-ben. A monolitikus egypártrendszer kipusztította a hagyományos közösségeket, de ezek helyébe voltaképpen semmit nem állított, mert működése nem a kisközösségekre, hanem a hierarchikus függőségre épül. Ráadásul „a tartósan ilyen függőségi rendszerben élő emberekben egyre inkább csökken a közösségalkotás készsége és képessége”; egyrészt közömbösségből és egymás iránti bizalmatlanságból, másrészt egy mélyen átélt, összekötő közös értékrend hiányából.[5] Máig is ezt nyögjük.
Most érkezünk el e fejtegetés tulajdonképpeni mondanivalójához. A megvizsgálandó kérdés ugyanis az, hogy milyen értelemben kompromittálódott a szovjet mintájú szocialista rendszer. Erre vonatkozóan a négy és fél évtized tárgyi mérlege nem ad eligazítást, tekintve, hogy e mérleg és a hangoztatott elvek sorsa között a kapcsolat nem egyenes vonalú. Általánosan elfogadott nézet, hogy úgyszólván minden rosszul működött (amiben talán van némi túlzás: a budapesti tömegközlekedés például elsőrendűnek mondható nemzetközi összehasonlításban), de ismétlem, ebből még nem következik az eredeti célok teljes érvénytelensége. A szocializmus eszmei örökségének kérdéskörét ebben a szellemben fogom szemügyre venni. Ebben a vonatkozásban öt nagyobb megállapításra fogok szorítkozni.
1. Az első megállapítás a társadalmi egyenlőséggel kapcsolatos. Véleményem szerint az 1945-ben bekövetkezett cím- és ranghullás visszacsinálhatatlan. A magyar társadalom megszokta, hogy elvileg esélyegyenlőség van, vagyis hogy nincsenek születési kiváltságok, és a vertikális mobilitás előtt, nem állnak jogi vagy intézményes akadályok; továbbá, hogy a javak elosztása alapvetően valamilyen teljesítményelvnek engedelmeskedik. Igaz ugyan, hogy a piaci teljesítmény előtérbe kerülése újdonságot jelent, de ez az újdonság kisebb megrázkódtatás, mint volt 1945-ben a rendies jellegű válaszfalak lebontása. Ebben az értelemben a magyar társadalom „demokratikus” szelleművé vált, és az is kíván maradni.
2. A mai magyar társadalom nem fogad el akármilyen jövedelemelosztást. „Szocialistának” mondható abban az értelemben, ahogyan a huszadik századnak ebben a második felében Európa minden nemzete az. Vagyis a magyar közvélemény is igényli a jövedelmi különbségek korrekcióját, a létminimum biztosítását, a legszükségesebb szociális hálók fenntartását, és így tovább.
3. Mindemellett az 1989 utáni Magyarország nem abban az értelemben szocialista, amilyenben az 1956-os (talán) még az volt. Emlékezzünk vissza: 1956-ban még antikommunista oldalról is nyomatékosan hangoztattak olyan kommunista elveket, mint például „földet vissza nem adunk”, „a gyár a munkásoké”. Az 1990 utáni Magyarország ehhez képest elmozdult, sőt nagyot mozdult. Ez részben azzal is magyarázható, hogy a világ komplikálódott. A fő ok azonban más. A szocializmus, mint gazdaságirányítási elv oly mértékig lejáratódott, hogy az ipari-kereskedelmi eszközök és a pénztőke korlátlan magántulajdona szinte automatikusan rehabilitálódott. Míg 1945–1956 között az állami szerepvállalás a gazdaságban természetesnek és kívánatosnak tűnt, most ugyanolyan határozott a meggyőződés, hogy a magánkezdeményezésnek kell elsőbbséget élveznie az állam gazdasági szerepével szemben. A földbirtok vonatkozásában az elmozdulás kisebb, de elvi akadálya itt sem volna a nyugati típusú tulajdonkoncentrációnak. Ezekben a vonatkozásokban tehát határozottan érvénytelennek tűnik a háború utáni 45 év öröksége, és túlhaladottnak 1956 szociális jelszavainak jó része.
4. Minden jel szerint megdőlt a „haladással” kapcsolatos értékítéletek monopóliuma is. Lehetséges, hogy ennek a monopóliumnak már a kommunizmus utolsó 30 évében sem volt realitása, hiszen a társadalmi haladást illető nézetek amúgy is már régen összezavarodtak. De akárhogy volt is, annyi bizonyos, hogy a magyar társadalmi és politikai elit minden csoportja, beleértve a Szocialista Párt hangadó rétegét is, sokkal hagyományosabb ítélkezési mércékhez tért vissza. Nem az számít, hogy mi a „haladó”, újító vagy előremutató, hanem hogy a szóban forgó dolog pragmatikusan nézve javára van-e az érintett kisebb-nagyobb közösségnek, vagyis hogy alkalmazható-e, gyakorlatilag hatékony-e stb. A megítélésben a pragmatikus szempontok oly mértékben váltak uralkodóvá, hogy még a történeti hagyományoknak, illetve a hazafias és nemzeties retorikának is alig hagynak helyet. Lehetséges, hogy valamilyen értelemben ez már a Kádár-korszak öröksége is.
5. Van azonban a közösségi, azaz politikai célok megfogalmazásának egy olyan absztrakciós szintje is, ahol egyrészt teret nyer a nemzetközpontú gondolkodás, másrészt szívósan védekezik az elmúlt 45 év által örökül hagyott nemzetfelettiség. A ma uralkodó nemzetfelettiség persze liberális és európai hivatkozású, és ennyiben nem közvetlenül örököse a kommunista internacionalizmusnak. Annyiban azonban mégis rokona, hogy egyetemes elveket rendel a nemzeti öncélúság fölé. Ezzel a gondolkodásmóddal áll szemben az úgynevezett népnemzeti tábor, amely ugyan szintén elfogadja az Európához való közeledés szükségességét, de ennek módozatait a sajátos nemzeti céloknak kívánja alárendelni. Erről az ellentétről bővebben is lehetne szólni, de úgy vélem, mindenki érti, miről van szó. Végül is ez a vita, ez az érzékenységi különbség osztja meg a politikai színteret, és vetíti előre új, hangsúlyozottabban nemzeti csoportosulások lehetőségét. Emellett érvényben maradt – legalábbis a szalonképességre törekvő elit részéről – az etnikai diszkrimináció elutasítása, a faji uszítás elleni fellépés, a szomszéd népekkel való jó viszony szükségességének hirdetése. Nem állítom, hogy mindezek kommunista elvek, de azért azt sem lehet eltagadni, hogy irányadóvá ezek az elvek a kommunista korszak idején váltak. Legalábbis verbális síkon 1945 után váltak uralkodóvá. Minden jel szerint ezt az uralmat az 1989 utáni jogelvek is megőrzik.
Megjegyzések a kontinuitás tételéhez
Ez a tétel – amelyet a közvélemény Csurka István nevéhez fűz – lemeztelenítve így hangzik: 1944 után egyetlen hatalomváltás volt, az, amely 1945–49 között ment végbe. Zsidók és kommunisták vették át ekkor az ország irányítását, és tartották kezükben egészen 1989-ig. E felfogás hívei kicsire nem néznek, és azt, hogy a kommunista párton belül elitváltás már az 50-es években is volt részlegesen, 1956 után pedig széleskörűen és mélyrehatóan, teljesen figyelmen kívül hagyják. Számukra az 1945 utáni politikai, gazdasági és kulturális vezetőréteg egyetlen monolitikus blokk. Ráadásul azt is gondolják, mindenesetre állítják, hogy ez a blokk 1989 után is a helyén maradt, s mindaddig a helyén marad, amíg az igazi nemzeti erők ki nem söprik őket akadémiai, minisztériumi, sajtóbeli, gazdasági és egyéb hadállásaikból. Az ő szemükben tehát nem az a fontos, hogy volt-e politikai rendszerváltás 1989–90-ben, hogy volt-e szemléletváltás a társadalomban, hogy átformálódóban vannak-e az intézmények és a jogelvek, hanem azt a követelményt fogalmazzák meg – és ebben tudatosan vagy öntudatlanul a kommunista észjárást követik –, hogy le kell a színről takarodniuk mindazoknak, akiknek valamicske közük is volt az 1945 utáni rendszerhez. Takarodjanak, és adják át a helyüket egy tiszta lappal induló új Magyarországnak.
Ebben az álláspontban erkölcsiség is volna, meg ráció is, ha hívei csakugyan a tiszta lappal indulók köréből kerülnének ki. Például a Fidesz soraiból. Érvekkel nagyon is alátámasztható, hogy az elmúlt 45 év korrumpálta a közgondolkodást, valamint a közéleti reflexeket, ergo lépjen vissza – már csak jó ízlésből is! – minden 35-40 éven felüli, és adja át a helyét a tiszta lappal induló huszonéveseknek. Azok aztán majd tárgyilagosan eldöntik, mi az, ami megtartható, ami igazán érvényes az elmúlt 48 év örökségéből, s mi az, amit örökre el kell temetni…
Csakhogy a tézis nem a huszonévesektől származik. A Csurkák, Zacsekek és Chrudinákok táborában nincsenek tiszta lappal indulók sem abban az értelemben, hogy távol álltak a hatalomtól és a dicsőségtől, sem úgy, hogy ne lett volna közük a kommunista Magyarország eszmevilágához. Ezt legfeljebb azokról az őslényekről lehetne elmondani, akik valamikor nagyon korán – 1944 és 1947 között vagy legkésőbb 1956 végén – emigráltak. Ezeknek azonban azért nem tiszta a lapjuk, mert vagy az 1945 előtti Magyarország örökségét kívánják folytatni, vagy egy olyan állítólagos ’56-os hagyományt, amelyből a forradalom eszméinek kilenctizede kirekedt.
Ez az álláspont már túlmegy fejtegetésem témáján, mert hiszen azt a kérdést veti fel: van-e valami érvényes az 1944 előtti hagyományban? Erre a kérdésre itt még érintőlegesen sem mernék válaszolni. Azt azonban világosan látni kell, hogy a kommunizmus csődje és hátrahagyott adóssága nem szünteti meg utólag azokat a társadalmi és történelmi problémákat, amelyekkel Magyarország 1918 és 1944 között viaskodott. A kommunizmus bűnei nem jelenthetnek utólagos felmentést más bűnöknek, s főleg nem változtatják át sikerré, örök példaképpé azt, ami a maga idejében kudarc, zsákutca, bűn és nemzeti önpusztítás volt.
De ez az egész vita csaknem értelmetlen. Az 1945 és 1992 közti kontinuitás hirdetése mögött olyan indulatok feszülnek, amelyekkel szemben higgadtan érvelni bajos. A kontinuitás elleni tiltakozás nem annyira tényekre, mint inkább csoportszervező buzgalomra vezethető vissza.
Egy dolog persze vitán felül áll: a kommunista rendszer nem tűnt el nyom nélkül, mint holmi illóolaj, amelynek már a szagát is alig bírnánk felidézni. A kommunizmus négy évtizede bizony jelen van a tárgyi örökségben, a társadalmi szerkezetben, a javak elosztásában, minden egyes ember magatartásában, sőt – mint láttuk – gondolkodásában is. De ez az örökség nem minden vonatkozásában kárhozatos. Valami nagyon áttételes, ármányos és részleges értelemben az 1945 óta eltelt csaknem fél évszázad modernizálta Magyarországot, mindenesetre közelebb hozta a modern nyugati világ követelményeihez és értékítéleteihez. Nem volt igaza Faludi Györgynek, amikor azt hitte, hogy az országot Ázsiába tolták át. A főbejáraton kitaszigált polgárosodás visszalopódzott az ablakon át. A kigúnyolt kapitalista modernizáció a legnagyobb kívánatossággá és belső késztetéssé vált. A vasfüggöny ellenére is elmosódtak a határok Magyarország és Európa szerencsésebb országai között. Jó ez vagy rossz? Nem ennek az okfejtésnek a dolga eldönteni. De az biztos, hogy az elmúlt fél század hatása maradandó, miközben az is világos, hogy olyan inkoherens örökségről van szó, amely bizony minden vonatkozásában korrekcióra szorul.
Jegyzetek
[1] Lásd A párizsi toronyból (Budapest, 1991, Cserépfalvi), 206. old.
[2] Lásd „A pártállam és a nemzeti sorskérdések”, in. 30 év, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában. Bern, 1986. A tanulmány a fentebb idézett kötetben is megjelent. Az alábbiakban annak lapszámozására fogok hivatkozni.
[3] L. mű: 210. old.
[4] L. mű: 189. old.
[5] „A közösségek válsága és hiánya”, in. Hankiss E.: Prognózisok, Budapest 1982 (Magvető), 83–92. old.
- Esszé [6]