Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

Az elszakadásért hirdetett népszavazást 1991-ben kezdeményezte a Polgári Szövetség Soroksárért nevű szervezet (és a soroksári képviselők nem hivatalos csoportja), kérve, hogy a település közigazgatásilag egységes önkormányzatként működjön Budapest közigazgatási határain belül. A referendumot eredetileg 1992. február 23-ra tűzték ki, ám a Pesti Központi Kerületi Bíróság néhány nappal korábban felfüggesztette az önkormányzat határozatának végrehajtását, és leállíttatta a szavazást. Az önkormányzat határozata szerint ugyanis az eredetileg feltett kérdés mellett a Soroksár-Újtelepen élők arra is válaszolhattak, hogy amennyiben Soroksár elszakad, ők Pesterzsébethez kívánnak-e mégis tartozni.

A népszavazás lefújása után a „szeparatista” politikusok egyértelműen a polgármestert vádolták. A Soroksár főterén rendezett indulatos nagygyűlésen a szónokok úgy érveltek, hogy a többségi képviselők által kezdeményezett „ellenszeparatista” szavazás valójában magát a leválást kívánta megtorpedózni, hiszen az erzsébeti politikusok pontosan tudták, hogy a két, egymásnak ellentmondó kérdést nem lehet egyidejűleg feltenni, és azt a köztársasági megbízott meg fogja támadni. A Köztársasági Megbízott Hivatala ugyanis a soroksáriakhoz hasonlóan értékelte a helyzetet: Újtelep hovatartozásának kérdése csak azután vethető fel, ha Soroksár már a főváros XXIII. kerületévé vált. Így azonban a bíróság kénytelen volt az egész referendumot leállítani, amivel a polgármester elérte tulajdonképpeni célját. Hosszabb távon azonban a halasztás visszaütött az önkormányzatra, mivel meghatványozta a felbőszült soroksári polgárok aktivitását.

A polgármester szerint a határvita valójában nem területrész átcsatolása, hanem határmegállapítás. Soroksár-Újtelep az egyesítést követően épült, az ott élők ezerszer inkább kötődnek a közeli Erzsébethez, mint a távoli, nehezen megközelíthető Soroksárhoz. Ha Soroksár válni akar, akkor az Újtelepen élőknek is joguk van eldönteni, hogy hova akarnak tartozni. (Az ellennépszavazás legitimálására – Soroksárhoz hasonlóan – Erzsébeten is létrehoztak egy Polgári Szövetség Pestszenterzsébetért nevű szervezetet.) A bíróság 1992. március 27-én meghozott ítéletében az önkormányzatnak adott igazat, és bár a köztársasági megbízott fellebbezett, a kettős népszavazást szeptemberben az eredeti kiírással tartották meg. Soroksár lakossága elment szavazni, az újtelepiek többsége nem. Összességében Soroksár nagy többséggel a leválás mellett döntött, a területi/határvita azonban függőben maradt.

Sérelmi politika

A kezdeményező képviselők szerint az egykor virágzó sváb település elszakadása 1951 óta foglalkoztatta a helyieket, a rendszerváltozást követően pedig nem lehetett kétséges, hogy az első adandó alkalommal sor kerül a referendumra. A „szeparatisták” nem titkolják, hogy a ma is erős azonosságtudattal bíró település leválása mindenekelőtt sérelmi reakció. Elmondásuk szerint a háborút követően mintegy hétezer embert telepítettek ki, majd pedig az egyesített XX. kerületen belül jórészt a „proletár” Erzsébetet fejlesztették a „bűnös” Soroksár rovására. A háború után a tömegközlekedési hálózatot úgy alakították ki, hogy Soroksár csak Erzsébet központján keresztül érintkezhet a város többi részével. Bár mindkét településrész rendkívül alulfejlett, Erzsébeten mégiscsak épültek lakótelepek, és kialakítottak egy városközpontot. Soroksáron nincs csatornahálózat, alig van szilárd útburkolat, az utcák télen járhatatlanok, a településen mindössze 300 telefonfővonal található.

Az elmúlt két és fél évben azonban sem a helyi politikai küzdelmek, sem a költségvetési viták nem utaltak arra, hogy a két településrész között ma tényleges fejlesztési érdekellentét feszülne. A választási kampányban a pártok nem foglalkoztak a szunnyadó soroksári függetlenségi szándékokkal, és a pártszínekben indult egyéni jelöltek sem ígértek ilyen kezdeményezést választóiknak.

A 35 fős képviselő-testületben 13 SZDSZ-es, 9 MDF-es, 9 fideszes, 2 kereszténydemokrata, 1 MSZP-s és egy független jelölt foglalt helyet. Az önkormányzat megalakulását követően a Fidesz megvonta támogatását a liberálisok által korábban közösen támogatott SZDSZ-es polgármesterjelölttől, és az MDF támogatásával saját jelöltjét emelte a polgármesteri székbe. Cserébe az MDF alpolgármesteri pozíciót kapott, és soraiból került ki a kerület fővárosi delegáltja. (Ezen múlt az, hogy a Fővárosi Önkormányzatban a két liberális pártnak nincs kétharmados többsége.) Mindez alapvetően meghatározta a pártok közötti viszonyt, és végzetesen megosztotta az SZDSZ-frakciót, mivel az eredeti polgármester-jelöltet a szabad demokraták egy része sem tartotta alkalmasnak. A 9 – egyéni és listás – soroksári képviselőnek nem volt egységes álláspontja a polgármester-jelölés kérdésében.

A három költségvetési vita során nemcsak a területi megoszlás nem érvényesült, de a pártfrakciók sem voltak egységesek. A vitákat alapvetően – helyi szóhasználat szerint – az oktatási és területfejlesztési lobby között folyó vita jellemezte; a lobbyérdekek erősebbnek bizonyultak, mint a területi hovatartozás vagy a pártkötelékek.

A soroksári „szeparatista” képviselők is elismerik, hogy az önkormányzat megalakulása óta a beruházási döntések korrektek. A főváros finanszírozásával épül a soroksári főgyűjtőcsatorna, ami lehetővé teszi majd a csatornahálózat önerős fejlesztését. A kerület egyik legnagyobb beruházásaként újítottak fel egy soroksári iskolát, jövőre a telefonhelyzet mindkét településrészen gyökeresen megjavul.

Az új polgármesteri hivatal működtetése a soroksáriak szerint évi 40-50 millió Ft-ba kerül majd, a polgármester becslése szerint azonban ez legkevesebb 100 millió forint többletköltséget jelent. A soroksári képviselők olcsóbb adminisztrációt, alacsonyabb képviselői tiszteletdíjakat ígérnek. Megszüntetik a Gameszt, és visszaállítják az iskolák gazdasági önállóságát. Mindez kétségtelenül jelenthet bizonyos megtakarítást, de a lényegen nem változtat. A legradikálisabb elszakadáspárti soroksáriak sem állítják, hogy a jelenlegi pénzügyi feltételeket figyelembe véve a függetlenség számottevő beruházási többletforráshoz juttatná Soroksárt.

Árnyékönkormányzat

A Polgári Szövetség Soroksárért 1990-ben alakult. Bár a szervezet az elszakadási kezdeményezés motorja volt, jelentősége jóval túlnő a népszavazás megszervezésén. Gyakorlatilag párhuzamos hatalmi központként, árnyékönkormányzatként funkcionál. Tömöríti a helyi értelmiséget, a soroksári képviselőket, a gazdasági elit tagjait. Önálló ügyosztályokat működtet, amelyek foglalkoznak gazdasági, környezetvédelmi kérdésekkel, előzetes kalkulációkat végeznek, előkészítik a leendő polgármesteri hivatal felállítását. A szövetség több száz fős polgárőrséget működtet, és rendkívül kiterjedt szociális, jóléti segélyezést folytat. A lakosság és a Máltai Szeretetszolgálat adományaiból ruha-, pénz- és élelmiszersegélyt osztanak, sőt, példátlan módon kifizetik a lakbér- és közüzemidíj-hátralékok egy részét is.

A szétválás tehát voltaképpen a kétféle – formális és informális – hatalmi-igazgatási központ területi osztozkodása.

A zárt, jól szervezhető és részben sérelmei miatt könnyen mozgósítható Soroksár politikusai úgy vélik, hogy a kényszerházasság fenntartása még korrekt beruházási forrásmegosztás esetén sem ígér sok jót a település számára. A XX. kerület önkormányzata évről évre költségvetési deficittel küzd, a hiányt csak hitelfelvétellel, illetve a lakások és – ami még fontosabb – a telkek eladásával képes fedezni. Ez pedig hosszú távon tönkreteszi Soroksár fejlődésének esélyét. A helyi politikusok szerint a település kedvező fekvése, beépítetlen, illetve művelés alatt álló területei, a Duna-part és a Molnár-sziget üdülőövezete jó feltételeket teremtenek a leendő önkormányzat vállalkozásaihoz, különösen akkor, ha sikerül kamatoztatni a település nemzetközi kapcsolatait. A vállalkozások révén munkahelyeket teremthetnek, felszámolhatják a munkanélküliséget, és megállíthatják a lakosság elszegényedését. Ezért ragaszkodik Soroksár foggal-körömmel az 1951-es határokhoz.

Az erzsébeti képviselők és a polgármester szerint a soroksári fejlesztési elvárások teljesen alaptalanok. Az önállósuló Soroksár éppolyan nehézségekkel találja magát szemben, mint az egységes kerületi önkormányzat. A németországi Nürtingenhez fűződő testvérvárosi kapcsolat is csak szimbolikus jelentőséggel bír, amely komoly anyagi támogatást vagy üzleti kapcsolatokat nem ígér. Nézetük szerint az elszakadást voltaképpen a soroksári politikusok személyes ambíciói magyarázzák. Az 1951-es határok szerinti szétválás viszont nemcsak Soroksár-Újtelep lakóit hozza nehéz helyzetbe, hanem Erzsébetet is megfosztja az M5-ös autópálya környéke jelentette tényleges fejlesztési lehetőségektől. A jelenlegi vezetés nagy reményeket fűz a térséghez: felmerült technológiai park, vasút-kamion átrakodó, illetve logisztikai központ létesítése is…

Láncreakció

Az elválás önmagában csak adminisztrációs problémát jelent, ám feltehetőleg a két utódkerület élethalálharcot vív majd a vitatott terület hovatartozásáért. A határvita jelentősége paradox módon azért nagy, mert a vitatott területtel kapcsolatban mindkét fél hasznosítási elvárásai rendkívül eltúlzottak. A folyamat éppen ezért válhat veszélyessé, illetve öngerjesztővé: az elszakadni vágyó településrész csak azáltal igazolhatja függetlenségi törekvéseit, ha „felértékeli” a szóban forgó területet – függetlenül a befektetői piac tényleges értékítéletétől. A vesztes fél viszont minden bajáért „fejleszthető” területeinek elvesztésére hivatkozhat, és ha vissza akarja szerezni azokat, úgy az új népszavazás sikere érdekében kénytelen lesz „ráígérni” a terület értékére. Ha viszont az egyenlőtlen fejlesztés ösztökélte sérelmi reakciók más kerületekben is szeparációs folyamatokat indítanak el, akkor a tét már a főváros területi egysége és kormányozhatósága lesz.

• Önkormányzat