Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Külső szemlélő számára nem teljesen érthető a mostani önkormányzati válság. Józsefvárosban látszatra sok minden simábban ment, mint más kerületekben. A VIII. kerület volt például az első és mindmáig az egyetlen olyan belső kerület; amely önálló lakásprivatizációs rendeletet alkotott.

– A lakásprivatizáció az önkormányzati politika igen kényes része volt. Az SZDSZ a lakáskérdésben egy olyan gazdálkodási politikát képviselt, aminek az volt a lényege, hogy a lakások ára fokozatosan közelítsen a piaci értékhez. Ennek azonban hiányoztak a pénzügyi feltételei. A lakáspolitika bizonyos értelemben sötét ló volt. Az emberek ugyanis valamiféle látens állampolgári jogra hivatkozva szerették volna tulajdonukba venni a lakásokat mindenekelőtt azért, mert a tulajdonban látták az egyetlen garanciát arra, hogy ne legyenek kiszolgáltatva az IKV önkényének, illetve féltek a lakbéremelésektől. A VIII. kerületi önkormányzatban ragaszkodtam az SZDSZ eredeti koncepciójához, ezért sok vád ért. A lakások eladását azért zároltuk, hogy kidolgozzunk egy gazdálkodási koncepciót, miközben Messiásként vártuk a parlament által megalkotandó lakástörvényt.

Beszélő: Hogyan született a józsefvárosi rendelet?

– A testület tudta nélkül közvetlenül a fővároshoz, személy szerint Győri Péterhez, a szociális és lakásbizottság elnökéhez fordultam. Annak idején ő dolgozta ki a főváros lakásprivatizációs rendeletét. Arra kértem, hogy figyelembe véve a korábbi tapasztalatokat és a VIII. kerületi viszonyokat, a fővárosi rendelethez igazodva készítsen egy tervezetet a kerület számára. A józsefvárosi képviselő-testület SZDSZ-frakciója ekkor már nagyon megosztott volt. Nagy politikai ügyességre volt szükség ahhoz, hogy ez a tervezet végül ne a város előterjesztéseként, de ne is az én előterjesztésemként kerüljön a józsefvárosi képviselő-testület elé. El kellett hitetni a testülettel, hogy ez józsefvárosi kezdeményezés, ráadásul egy olyan képviselő előterjesztésében, aki amúgy a legtöbbet tehette volna a tervezet elfogadása ellen. Erre azért volt szükség, mert akkorra már nagyon elmérgesedett a viszony a város és a kerületek között. Ezzel együtt ez egy jó rendelet volt. A szavazáskor a 36 tagú testületben 21 képviselő volt jelen – a határozathozatalhoz 19 képviselő részvétele szükséges. Győri Péter kérésére és vele egyetértésben ez a rendelet elment az összes belső kerületnek, mint olyan példa, ami komform volt a fővárosi rendelettel. Természetesen az ellenzék abban volt érdekelt, hogy a város még keretszinten se tudjon beleszólni abba, hogy mi történik a kerületekben. Ezért volt szükség az előbb említett politikai taktikázásra. Végül a köztársasági megbízott a rendeletet nem kifogásolta. Felszabadítottuk a lakásokat, és azóta normálisan folyik a privatizáció a Józsefvárosban. Ez a rendelet része annak a stabil, nyugodt politikának, amivel az én működésem alatt a józsefvárosi önkormányzat a szociális és kisebbségi problémákat kezelni próbálta.

Beszélő: Mi volt az ön szerepe a fővárosi törvény kidolgozásában?

– A fővárosi törvény úgy rossz, ahogy van. Ebben óriási a felelősségem, és ez nagyban hozzájárult a lemondásomhoz. 1990-ben a Belügyminisztérium kidolgozott egy fővárosi törvénytervezetet, amit mind a kerületek, mind a város elutasított. Ezt követően egy bizottság alakult, amelyben benne voltak a minisztérium, a város és a kerületek képviselői. A huszonkét kerület olyan embereket jelölt a bizottságba, akikről feltételezte, hogy a kerületi érdekeket képviselik. A létrejövő bizottságból azonban a város lassanként kimaradt. Fejezetről fejezetre tárgyaltuk a törvényt a Belügyminisztérium igen konstruktív és jó közreműködésével. Az elkészült tervezet a parlamenti bizottság elé került, ahol néhányan állandó résztvevőként kemény vitákat folytattunk a kerületi szuverenitásért, és a bizottság végül támogatta elgondolásunkat. Ebben természetesen szerepet játszott az, hogy a rendszerváltozás előtt a város közigazgatása erősen centralizált volt. A fővárosi törvény elvileg jó lett volna, ha egy nyugodt politikai légkörben születetik, és egy megfelelő hatásköri törvénnyel egészül ki. Ez utóbbit azonban már nem tudtuk figyelemmel kísérni. Erre nem volt idő, és többen közülünk erős egzisztenciális támadások kereszttüzébe kerültek. Ilyen körülmények között született végül egy rossz törvény, ami túl nagy függetlenséget biztosít a kerületi testületeknek, holott róluk nem feltételezhető, hogy a saját érdekeiken túl látnak.

Beszélő: Nem volt előre látható, hogy amennyiben a fővárost huszonkét közigazgatási egységre tagolják, akkor a kerületi önkormányzatok szükségképpen a saját érdekeiket fogják képviselni?

– A polgármester hatásköre rendkívül korlátozott. Ez óriási ellentmondás, és ezzel mi nem számoltunk a fővárosi törvény kidolgozása közben. Úgy képzeltük, hogy a huszonkét polgármester a mögöttük álló képviselő-testületekkel együttműködve képes lesz a város és a kerületek érdekeit egyszerre szem előtt tartani. Nem így történt. A polgármesterek nem tudtak szuverén módon működni, hiszen a testületek rendre kifogásolták a polgármesterek állásfoglalásait. A törvény alapján ehhez joguk van. De lássunk egy példát. Annak idején elértük azt, hogy a költségvetés elosztásakor a kerületek többségének egyetértése legyen szükséges. Akkor azt hittük, hogy ez jelentős lépés a kerületek önállósága felé. Ennek viszont az a gyakorlati következménye, hogy a kerületek lényegében egymás ellen politizálnak. Mi nem ezt feltételeztük, hanem úgy gondoltuk, hogy a polgármesterek hitelesen tudják képviselni a kerületi álláspont mellett a város érdekeit is.

Beszélő: Ha jól értem, ön úgy vélekedik, hogy amennyiben a kerületi szuverenitás erős és közvetlenül választott polgármesterek koalíciójára épül, akkor működőképes lett volna?

– Határozott meggyőződésem, hogy igen. Ezt viszont már a kormány nem támogatta.

Beszélő: Miért szakadt ketté a józsefvárosi SZDSZ-frakció?

– Nehéz lenne megmondani, hogy mi mentén szakadt szét a 18 tagú SZDSZ-frakció. A testület két szárnya között a jegyző menesztése kapcsán romlott meg a viszony 1991 őszén. Én éppen külföldön voltam, amikor ez történt. A testület egyik fele egységesen a jegyző menesztése mellett foglalt állást, a másik fele, a Sárközi Ákos alpolgármester vezette frakciórész viszont nem tudott erről, őket nem avatták be. A konfliktus később más, szakmai jellegű kérdések kapcsán tovább mélyült, de ezzel együtt nem lehet azt mondani, hogy az ellentét politikai vagy szakmai természetű. Iszonyú erőfeszítések árán sokáig fenn tudtam tartani az egyensúlyt, egészen addig, amíg valóban megtörtént az átalakulás.

Beszélő: Mi volt a lemondásának a közvetlen oka?

– 1992 októberében egy kérdésben egyedül maradtam, azzal az  SZDSZ-frakciórésszel szemben is, amely addig támogatott. Az amerikai kormány, a Népjóléti Minisztérium és a Józsefváros egy közös, időseket ellátó szociális hálózatot hozott létre. Októberben olyan döntés született, ami megítélésem szerint illetéktelenek kezébe adta ezt a programot. Ez volt az az esemény, amelyből le kellett vonnom a konzekvenciát: támogatottság nélkül az a fajta erős polgármester-koncepció, amit én mindig képviseltem, irreálissá vált. Ehhez hozzájárult az SZDSZ-központtal és a várossal megromlott viszonyom is. Voltak olyan területek, ahol be kellett látnom, hogy hibáztam. Úgy gondoltam, hogy lemondásommal a kibontakozást segítem, és elérem, hogy legalább a meghatározó SZDSZ- és Fidesz-frakció együttműködik. Sajnos ez a feltételezésem nem jött be. Lemondásomat követően az ellentét tovább mélyült, a frakció sok részre szakadt.

Beszélő: Ez az önkormányzat szétverését eredményezheti. Az önkormányzatot felfüggeszthetik, pert indíthatnak ellene.

– Vannak olyan csoportok, amelyek pontosan abban érdekeltek, hogy ez a testület ne működjön.

Beszélő: Mi volt az oka annak, hogy lemondását Demszky Gábornak nyújtotta be?

– Ez politikai gesztus volt, ami az említett fővárosi törvény kialakításában viselt felelősségemre utalt. Úgy gondolom, hogy ezt a város elértette. Meglehet, tévedtem. Végül is ezt a várost közel ezer önkormányzati képviselő irányítja.

• Önkormányzat