Az utolsó évet, főleg a választások utáni öt hónapot teljes politikai és társadalmi apátia jellemzi. Az ellenzéki pártok népszerűsége anélkül csökken, hogy a kormány iránti bizalom nőne. Az utcai megmozdulások elvesztik tömegjellegüket. Az 1989. decemberi forradalom harmadik évfordulójára rendezett megemlékezésekre kevesebben mentek el, mint bármikor.
Passzív elégedetlenség
A szélsőséges, félfasiszta-félkommunista pártok ereje sem nő, legalábbis nem látványosan. A hírhedt magyar-, zsidó-, cigányfaló Romania Mare példányszáma közel félmillióról 60 ezerre csökkent. Funar kolozsvári polgármester hisztérikus magyarellenességének maximális eredményeként 100-150 zajos vatrást sikerült felvonultatni a Mátyás-szobor kapcsán tüntető ötezer magyar ellen.
A szakszervezeti mozgalom ugyanolyan megosztott, ugyanannyira apolitikus, mint két évvel ezelőtt, miközben követelései még az egy évvel ezelőttieknél is szerényebbek. Fenyegetőznek ugyan ágazati és általános sztrájkokkal, de az utóbbi hónapokban nem került sor egyetlen jelentős munkabeszüntetésre sem. Jellemző, hogy miközben a munkanélküliek száma Romániában meghaladja az 1 milliót, és a hivatalos előrejelzések szerint ez a szám az év végére másfél millióra fog nőni, a Munkanélküliek Szövetsége által januárban meghirdetett bukaresti tömegtüntetésre mindössze 50 (!) ember gyűlt össze…
A lakosság nagy része elégedetlen ugyan, de teljesen passzív és apatikus: sem politikai, sem szakszervezeti eszközökkel nem igyekszik helyzetén változtatni. Sőt, mintha még a kivándorlási pszichózis is csökkenőben lenne.
Az Iliescu-párt térnyerése
Az ellenzék visszautasította részvételét az Iliescu elnök szorgalmazta úgynevezett nemzeti egységkormányban. Így a hatalom teljes egészében az Iliescu elnök és az általa, illetve érte kreált NMDF (Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja) kezébe került.
A kormányt és a kormánypártot a parlament két házában nyíltan támogatja a szélsőséges NPP (Nagy-Románia Párt), az SZMP (Szocialista Munkapárt) és az RNEP (a Románok Nemzeti Egységpártja). Együtt mintegy 55 százalékos többségük van.
Ebben a helyzetben természetesnek tűnt Nicolae Vacaroiu, e másodrendű, szürke csinovnyik miniszterelnöki kinevezése, akiről, elődeitől eltérően, feltétlen engedelmességet lehetett Iliescu elnökkel szemben feltételezni. Kevésbé tűnt viszont természetesnek néhány, a múltban kompromittált személy miniszteri kinevezése. Az egészségügyi miniszter például Ceausescu korszakában a „racionális táplálkozás” élharcosa volt. Az egyik államminiszter-jelölt (gyakorlatilag miniszterelnök-helyettes) az a Misu Negritoiu lett, akit az ellenzék is kiváló szakmai felkészültségű, Nyugat-orientált reformközgazdásznak, a privatizáció és a piacgazdaság feltétlen hívének ismer el. Őt viszont Liviu Turcu, a román kémszolgálat egyik, még Ceausescu idején Amerikába szökött vezéregyénisége azzal vádolja, hogy korábban álcázott szekus tiszt volt.
Ezt a kormányt a parlament egy néhány oldalas szándéknyilatkozat alapján könnyedén beiktatta. A részletes kormányprogram és az 1993-as (!) költségvetés tervezete csak február végén készült el.
Az Iliescu-párt megosztottsága
Az Iliescu-féle hatalom azonban távolról sem olyan egységes, mint amilyennek a választások után tűnt. Az utóbbi időben két fontosabb irányzat jelentkezett a párton belül. Egyrészt a volt külügyminiszter, Adrian Nastase nevével fémjelzett vonal, amely kész bizonyos engedményekre a reform és általában a demokrácia javára annak érdekében, hogy erősítse Románia kapcsolatait a nyugati országokkal. Őket támogatja, állítólag, Iliescu elnök. A másik szárny prominens egyénisége Vasile Vacaru, a bukaresti sajtó pártszervezetének hajdani titkára. Ez a szárny közelebb áll a Securitate „kemény szárnyához”, a Nagy-Románia Párt és a Szocialista Munkapárt politikájához. Legfőbb törekvésük, hogy Romániát elszigeteljék Európától. Külpolitikában és a gazdasági kapcsolatok terén az arab országok, a harmadik világ, a volt SZU egyes országai és Szerbia lennének partnereik. Valószínűleg ez a kör dobta be a köztudatba a Moszkva–Bukarest–Belgrád-tengely gondolatát, a vallási alapú, ortodox összefogás eszméjét.
Egy hónappal ezelőtt spekuláció lett volna az NMDF kettészakadásáról beszélni. Az utóbbi hetekben viszont bebizonyosodott, hogy a két szárny valóban létezik. De mit jelent ez?
Törököt fogtak
Az ellenzéki újságok általában úgy fogalmaznak, hogy Romániában a régi rendszer restaurációja folyik. Ez tévedés, de legalábbis leegyszerűsítés. Nem restauráció folyik, hanem a volt rendszer kiszolgálóinak hatalma erősödik egyre jobban. Közülük sokan meggazdagodtak, vállalkoznak, sokuknak kft.-jük van: már nem hívei a teljes állami tulajdonnak, a központosított gazdaságirányításnak. A „szelektív” lassú privatizációt támogatják, amely számukra és klientúrájuknak biztosítja, hogy ők legyenek az első kapitalisták. Lehetőleg monopolhelyzetben vagy a lehető legkisebb konkurenciával. A teljes rendszerváltás persze nem érdekük, részben 1989 előtti politikai szerepük, részben ’89 utáni gazdasági jellegű, csak félig-meddig törvényes üzelmeik miatt.
A volt Securitate különböző részlegeivel majd’ mindannyian kapcsolatban voltak. Közülük azok, akik az arab világgal – főleg Khadafi és Szaddám Huszein terroristáival – voltak és vannak kapcsolatban, közvetlenül érdekeltek, gazdaságilag is, a Nyugat-ellenességben. A többiek viszont a nyugati orientációban érdekeltek. A különböző érdekcsoportokat azonban egyvalami összeköti. Kölcsönösen zsarolják egymást a ’89 előtti és utáni „ügyekkel”, de főleg a forradalom titkaival. Ezért nehezen képzelhető el, hogy az NMDF egyik szárnya egyszerűen legyőzze a másikat a következő kongresszuson. Valamilyen kompromisszum fog születni, hiszen „törököt fogtam, de nem ereszt”.
Diverziók, remények, bizonytalanságok
A helyzet ellentmondásosságát illusztrálják az utóbbi hetek viharokat kavaró, felháborodást kiváltó eseményei. Február elején Vacaroiu miniszterelnök aláírja az EK-társulási szerződést. Néhány nap múlva Románia parlamenti küldöttséget meneszt Strassbourgba. A delegációban ott van Adrian Paunescu, Ceausescu közismert udvari költője, aki pár nappal azelőtt is dicsérte lapjában a volt diktátort; és ott van Iuliu Furo (Furó Gyula), a magyar nemzetiségű román nacionalista.
Ugyanakkor bomba erejével robban a hír a sajtóban: Doina Corneát, az ismert polgárjogi harcost beidézte az ügyészség. A vád: az államrend erőszakos megdöntésére irányuló kísérlet.
Traian Chebeleu elnöki szóvivő az ügy kapcsán rosszul megválasztott időpontról beszélt, Petre Ninoscu igazságügy-miniszter két nyilatkozatban is elítélte Doina Cornea kihallgatását.
A Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja és szövetségesei össztüzet zúdítanak Mugur Isarescura, a Nemzeti Bank elnökére. A támadók populista, minden közgazdasági, pénzügyi szükségszerűségnek fittyet hányó érveikkel tulajdonképpen az egész eddigi pénzügyi politikát vonják kétségbe. Antológiába illik Ion Gavra, a Románok Nemzeti Egységpártja alelnöke és főideológusa egyik idevágó kijelentése: „ha nincs elég pénz, akkor nyomjunk többet, hiszen ezt tették középkori uralkodóink is”.
Már tudunk annyit a gazdasági programról, hogy néhány szóban jellemezhessük – bár még nem hozták teljes egészében nyilvánosságra. Már önmagában az a tény is sokat mond, hogy a kormány legreformistább tagja, Misu Negritoiu államminiszter neve fémjelzi. A várakozásokkal ellentétben tartalma meglepően realista, liberális, beleépítették az ellenzéki pártok programjainak fő elemeit. Szöges ellentétben áll az elnök és az NMDF populista választási ígéreteivel. Az ellenzék kénytelen lesz elfogadni, hiszen saját elképzeléseit látja viszont benne. Az elnöki egyetértés és támogatás kényszerpályára szorítja a kormánypárt mindkét szárnyát is, mert nekik lételemük az Iliescu-hűség. Az RNEP, mint láttuk, máris alkalmazkodott az új helyzethez, feltétlen kormányhűségét hangoztatja. Ilyen körülmények között az SZMP és az NRP a maga 6-7 százalékával elhanyagolható tényezővé válik. Ez tökéletes konstrukciónak tűnik. Elvben.
De, mert Romániában vagyunk, a képlet nem ilyen egyszerű. Jó néhány kérdés vár még válaszra. A hatalom most teljes mértékű európai legitimizáltságának illúziójában tetszeleg. De nem táncol-e vissza, amikor rádöbben, hogy Romániával szemben más – emberjogi, kisebbségpolitikai – elvárások is vannak? Mi lesz, ha kiderül, hogy a világ egy civilizált gazdasági program elfogadását nem tekinti elegendőnek? Hogyan fognak az érdekvédelmi szervezetek a közeljövőre semmi jót sem ígérő elképzelésekhez viszonyulni? Ismerve az előzményeket, a törvények megszavazása során mennyire maradnak következetesek a képviselők és mindenekelőtt maga a törvény-előkészítő kormány? Nyújt-e biztosítékot a megvalósításra a kormány jelenlegi összetétele? Képes és hajlandó lesz-e a programot végrehajtani a központi és helyi hatalmi apparátus? (Sok jónak mondható kezdeményezés fulladt ki az elmúlt három évben alacsonyabb szinteken.) Elfogadja-e az ellenzék a jóindulatú kibic neki szánt szerepét? Következetes lesz-e az elnök, vállalja-e saját pártja hátrányára a szükséges személyi és strukturális változtatásokat?
Utóirat
Romániában azért szép lassacskán változgatnak a dolgok. A Kárpátok Eurorégió szerződés aláírását nem fogadta akkora általános nagynemzeti felzúdulás, mint másfél-két évvel ezelőtt azt a hasonló témájú tanulmányt, amelyet egy lengyel folyóirat közölt. A hivatalos reakció csaknem egy hétig váratott magára. Aztán az említett sajtóértekezleten Iliescu dixit. Szavaiból két egymásnak logikailag némiképp ellentmondó megállapítás kerekedett ki. Egyrészt irigység: már megint kihagytak bennünket valamiből, amihez jogunk van (lásd még visegrádi egyezmény). Másrészt gyanakvás: alaposan meg kell vizsgálnunk, mi bújik meg az aláírók szándéka mögött, mit is akart mondani Lalumière asszony Debrecenben azzal, hogy Románia is kiléphetne elszigeteltségéből, előtte is nyitva állnak a hasonló regionális szerződések. Mert lehet, hogy megint aljas összeesküvést szőnek ellenfeleink az ország területi egysége ellen!
- Külföld [6]