[1]
A Jelcin hazai bajai által kiváltott nagy riadalom után természetesen Oroszország megsegítése állt a csúcstalálkozó középpontjában. Ez a körülmény sokat elárul a vancouveri randevú valódi jelentőségéről, hiszen Clintonnak nem áll annyi pénz a rendelkezésére, amellyel valóban segíteni lehetne Oroszországon. Ráadásul senki sem tudja, így Clinton sem, miként lehet Oroszországnak úgy adni, hogy a pénz ne párologjon el pillanatok alatt.
Régi pénz, új megközelítés
Retorikus megoldást persze lehet találni a problémára. Clinton például ezúttal azt hangsúlyozta, hogy a segélycsomag gondosan úgy lett összeállítva, hogy az az orosz népet segítse. „Háromnegyed része ennek a pénznek nem kormánytól kormányhoz fog menni, hanem a magánszektort fogja segíteni Oroszországban. A központi csatornákon kívül fog folyni” – ecsetelte az amerikai elnök megközelítési módjának újszerűségét.
Egyéb újdonsággal a clintoni segélycsomag nem is szolgált. Majdnem teljesen olyan segélyekből áll, amelyeket a kongresszus már a Bush-adminisztráció idején jóváhagyott. A teljes összeg 1,6 milliárd dollár. Ez pontosan az egytizede annak az összegnek, amit a Clinton adminisztráció az amerikai gazdaság stimulálására irányzott elő. Egy, az oroszhoz képest mégis csak ragyogó állapotban lévő gazdaság rutinszerű élénkítésére. Ezt az összeget az amerikai adminisztráció szerénynek nevezte. Minek nevezzük az Oroszországnak juttatott segély összegét?
A csomagnak csaknem fele, 700 millió dollár, célhitel, amelyért az oroszok amerikai gabonát vásárolhatnak. Durván 200 millió dollár értékű gabonát humanitárius segítségként kap Oroszország. Egy másik nagy összeg a csomagban, 250 millió dollár, Oroszország nukleáris arzenáljának felszámolásához nyújt segítséget. Sokkal kisebb összegeket szántak néhány clintoni ötletre. Az oroszok hatmilliót kapnak arra, hogy lakásokat építsenek a Kelet-Európából hazatérő katonák számára. 38 millió dollár pedig az orosz gáz- és olajtermelés modernizálásához nyújt segítséget.
Orosz büszkeség, amerikai tapintat
Jelcin azonban teljesen elégedettnek mutatkozott. Kitartóan erősködött, hogy az 1,6 milliárd dollár pont a megfelelő összeg: ennyi pénzzel már lehet valamihez kezdeni, de nem olyan sok, hogy hazai ellenfelei azzal vádolhatnák: eladta magát Amerikának. Öntudatosan hangsúlyozta, hogy nem jótékonykodásról van szó, hogy Amerika számára is előnyös az „üzlet”. „Azáltal, hogy Amerika élelmiszert, technológiát, árut ad nekünk, egyúttal munkahelyeket is teremt Amerikában. Ahogy már mondtam, nem karácsonyi ajándékról van szó, hanem politikáról, nagyfontosságú politikai lépésről.”
Természetesen mindkét politikusnak érdeke volt, hogy a dolgot olyan nagyfontosságúnak láttassa, amilyennek csak lehetséges. De ez a csúcstalálkozó csak árnyéka volt a régi, klasszikus csúcstalálkozóknak. Vége a hidegháborúnak, mégpedig úgy, hogy az amerikaiak megnyerték. Ezért a múlté az az érzés, hogy minden szó, amit a két vezető kiejt a száján, valamiképp fontos a világ biztonsága szempontjából. A csúcstalálkozók klasszikus időszakában a televíziós adások startoló rakéták apokaliptikus képeivel érzékeltették, hogy nem babra megy a játék. Most a sajtószóvivők a félig üres sajtóteremben hitelekről és hitelgaranciákról beszéltek. Ráadásul bizonyos fokig babra ment a játék. „Azt mondják, sorsdöntő dolgokról van itt szó. De az NBA (az amerikai kosárlabdaliga) szezon előtti játékosbörzéjén több pénz cserél gazdát, mint itt” – jegyezte meg maliciózusan egy újságíró az amerikai ABC televízióban.
Különbözött ez a csúcstalálkozó a régiektől abban is, hogy nyilvánvalóvá vált: nem két egyenrangú szuperhatalom vezetői ültek le egymással tárgyalni. Az amerikaiak hihetetlen tapintattal mindent elkövettek, hogy fenntartsák a paritás látszatát. De az International Herald Tribune okkal tartja humorosnak ezeket a hiábavaló erőfeszítéseket. Az újság különösen szórakoztatónak – és árulkodónak tartotta azt a mondatot, amellyel egy amerikai hivatalnok a segélycsomagról való tájékoztatóját bevezette: „Jelcin elnök és Clinton elnök egyezségre jutott az Oroszország megsegítésére tett kezdeményezések tekintetében.”
Jelcin nyereségei
Személyesen Jelcinnek alighanem megérte a vancouveri kirándulás. Először is szorosabb kapcsolatba került Clintonnal. Másodszor, mégiscsak visz haza némi pénzt, amivel ugyan az orosz tömegeket aligha lehet kielégíteni, de az elit egyes részeit le lehet kenyerezni. Harmadszor, megnyugodhatott, hogy Amerika továbbra is őt tekinti az orosz demokratizálódás letéteményesének. Tekintélye Amerikában elérte a gorbacsovi dimenziókat. Igaz, Amerika véleménye nem segített Gorbacsovon, de nem törvényszerű, hogy Jelcinen se segítsen.
De mindennek ára van. Ahhoz, hogy Jelcin Vancouverben csatát nyerjen, higgadtnak, magabiztosnak, a helyzet magaslatán álló államférfinak kellett mutatkoznia. Ezzel viszont kivette a csúcstalálkozóból a drámát, és enyhítette azt az érzést, hogy égetően sürgős Oroszországon segíteni. Pedig ez nem lehetett a célja, hiszen szüksége van arra, hogy a nyugati hatalmak ne felejtsék el Oroszország problémáit. Bizonyára ezért énekelt Jelcin külügyminisztere a vancouveri találkozón egy másik, sokkal nyugtalanítóbb dallamot. Az „alkotmányos puccs” lehetősége még mindig fennáll – hajtogatta. A népszavazás kimenetele sem lefutott dolog. Vagyis a tragédia – a visszarendeződés – bármikor bekövetkezhet. Ha pedig ez megtörténik, Oroszország újból veszélyt fog jelenteni a világra.
Szép kilátások. A csúcstalálkozó mindenesetre sikeres volt.
- Külföld [6]