Tandori Dezső élete, akár a nyitott könyv. Vagy fordítva: nyitott könyvek sora Tandori Dezső élete. Saját életét egyidejűleg éli és írja: költészet és valóság viszonya így nem probléma többé, hiszen a kettő egy. Nem alkalmazhatjuk hát művészetére Jean Paul Sartre finom megkülönböztetését, aki azt próbálta nyomon követni, hogyan lett Gustave Flaubert-ből, a roueni körorvos fiából „Gustave Flaubert”, a Madame Bovary és az Érzelmek iskolája szerzője. Tandori Dezső kétségkívül a Töredék Hamletnek, az Egy talált tárgy megtisztítása és még többtucatnyi különböző műfajú könyv írója, de mégsem „Tandori Dezső” – a szerző nem tűnt el a művek inkognitójának álarcosbáljában. Ez persze újabb keletű fejlemény, nagyjából a nevezetes veréb, Szpéró halálától eredeztethető. Korábban se szeri, se száma nem volt az inkognitóknak, D’Oré, Tradoni, Ron Slade és a különböző madárfelügyelők váltották egymást a könyvek lapjain, és kétségkívül „Tandori Dezső” volt mindegyikük megalkotója, aki bár folytonosan leleplezte önmagát, letépte álarcait – hogy egyik szeretett pályatársára, Kálnoky Lászlóra utaljak ezúttal –, mégis mindig megmaradt a szerzőiség határain belül, nem törölte el idézőjeleit. „Játszmakereső” volt Tandori, aki mintha mára a lóversenyzésben találta meg volna valódi pályáját; sorsjegyek helyett magával a sorssal hazardírozik – hogy milyen messzire lehet eljutni ebben, azt éppen a Balbek Szálló mutatja mindennél ékesebben. A pőre személyiség maradt csupán: Tandori Dezső. Talán e tény elfogadása lehet a forrása Tandori újabban sokat emlegetett „evidencializmusának”: ítélkezés, értékelés nincs többé, csak pusztán annak megélése, hogy minden van – és ez az, ami megfellebbezhetetlen. A „puszta létige szomorúsága” ez – ha emlékszünk még a magyar költészetben kopernikuszi fordulatot hozó második kötetének egyik nagy kisugárzású verscímére.
Mert végtelenül szomorú, ijesztően halálközeli művészet ez, a magányos, nagyvárosi csatangolások szívszorító lírája, az esendőség, a nyers valóságnak való kiszolgáltatottság költészete. Ez persze megszünteti bármiféle arisztokratikus-kontempláló kívülállás lehetőségét. Mert Tandori bár Koppenhága, Párizs, London, München, Düsseldorf stb. utcáin (és lóversenypályáin) egyként otthonos, mondhatni „hazajáró lélek”, mégsem lett afféle „globetrotter” vagy, Mándy szavaival, amolyan „nagyvilági főcső”. Így hát nem a flâneur baudelaire-i magatartása az övé, nem a kószáló-csatangoló kissé mindig dandys-ezoterikus magánya, akinek „az utca a lakása, éppúgy otthon érzi magát a házak homlokzatától közrefogva, mint a polgár a szoba négy fala között” – így Walter Benjamin.
És tovább, ezúttal már a legautentikusabb szemtanú, Baudelaire szavaival: „A megfigyelő olyan fejedelem, aki mindenütt megőrzi inkognitóját.” Mi sem áll távolabb Tandoritól. Mert mit lát, mikor elhagyja asylumát, a londoni fogadóirodát: „Odakint: vendéglők sora. Léha, könnyű életű, tiszta szívű, elfogulatlan emberek, ráérősek, célsejtők – hölgyekkel –, reátartottak, hasznosak, tárgyalnak, udvarolnak, esznek, bámulnak, vannak, újságot olvasnak. Kívül – én. Kívül minden világon.” Nem maradt hát semmi a tömegben létezés baudelaire-i mámorából, a külvilág, a mindennapi élet a maga pragmatikus célratartottságával nem más, mint valamiféle domesztikált-szekularizált Pokol. És a kívülálló nem álruhás kalifa többé, nem őrzi zsenije kiválasztott titkát a többiek előtt, nincs rajta a kivételezettség látható-láthatatlan bélyege. „A lángész oly világosan kiütközik az emberből, hogy a tudatlan tökfilkó is észreveszi, ha egy nagy művész megy el mellette a párizsi utcán” – írja Balzac jogos-dölyfösen. Nos, Tandori Dezső, aki kétségkívül zseni és nagy művész, bizonyára semmiféle feltűnést nem keltett ezúttal ama londoni utcákon.
Ha a flâneur szerepköre nem adatott meg többé, a csatangoló vészesen közel kerül ama másik nagy párizsi típushoz, a clochard létformájához. És a novella cselekményében minden arra játszik, hogy ebbe a bugyorba taszítsa a szerzőt. Az 1993. január 8-i londoni megérkezés után egyre jobban elhatalmasodnak a két évvel ezelőtti emlékek, amikor Tandori Dezső lemaradt a hazainduló repülőgépről, és egy Balbek Szálló nevű rémületes éjjeli asylban volt kénytelen eltölteni egy éjszakát. Ez a hely a hullaházzal és a Pokol kínzókamráival rokon, mintegy előképe a boncteremnek: „Ja, és szobámban volt még, a sarokba pottyantva-cöttyentve, egy fekete zacskó. Sima fekete. Rajta: »Hulladék.« (Szemét.) Hamvaim máris. Tetemeim maradéka.”
A Balbek Szálló apokaliptikus írás, az alászállás káprázatos mértéktartással és fegyelemmel megírt dokumentuma. Nem véletlenek tehát már a kezdőképben feltűnő Pilinszky-idézetek, rájátszások az Apokrif szövegére: a Nap, mint figyelő vadállat szeme, oly nyugodt, és az előtte tornyosuló felhő, ama híres „kinnfeledett nyugágy”. Ez az idézetrendszer átjárja a novella egészét: „tudtam, nem alhatom az éjszaka”, melyre otthonosan rímel rá a Pilinszky-vers előző sora: „virrasztván a számkivettetésben”. Igen, a száműzetés elbeszélése is a Balbek Szálló, annak az élménye, hogy valakit kirekesztettek a saját életéből. Minden elmúlt, ezentúl már csak üresben forog tovább az Idő kereke. „Minden tegnap volt, most már nem lesz semmi.” És tovább: „Az a tudás, hogy tegnap veszett el minden.”
Pedig „mindössze” annyi történt, hogy Tandori késve érkezett meg Londonba, a nagy worcesteri versenyeket már előző nap lefutották. Ha minden tegnap volt, már csak az emlékezés marad, a régi Tandori-versekben oly gyakran előforduló clochard, az Ilyen hosszú távollét című film csavargójának múltkeresése. De ez a múlt is rémületes: ha ezúttal késve érkezett, akkor a felbukkanó emlékekben ismét egy késés, a pesti gépről való lemaradás játssza a főszerepet. Tandori az Idő mindkét végpontján csapdába került. Ekkor minden kísértetiessé válik, a heathrow-i légikikötőbe vezető metróúton feltűnik egy állomás, melynek nem szabadna itt lennie, megjelenik annak a lehetősége, hogy az utazó végképp elveszett, soha nem fog hazatalálni többé: „És akkor – Chiswick. Akkor megláttam, hogy ki van írva: Chiswick. Ami nem lehetett volna. Chiswick nincs a reptéri vonalon.” Az underground így lesz a Pokol modern architektúrája, az volt már Eliotnál is – akikor hát felujjongó szívvel tapasztalja az olvasó, hogy mennyire nem véletlen a Waste Land megidézése a novella elején! Hát persze – Tandorinál semmi sem véletlen. Mintha minden a kezére játszana írás közben, ám ez a látszat csak az író fantasztikus teltségének és koncentrálóképességének az eredménye: a nagy művészetben minden szükségszerű. „Kétféle ló van. Az egyik rögtön az élre megy. Onnét van nyerési esélye. Ez a típus a ritkább.” Tandori Dezső már pályája legelején azonnal az élre állt, és azóta is ott tartózkodik szakadatlanul. Minden esély megnyílt hát a „start-cél” típusú nyerésre. Ez persze valóban meglehetősen ritka.
Ekkor idézzük fel Spinoza Etikájának zárószavait: „De minden, ami kiváló, éppoly nehéz, mint amilyen ritka.”
* Bár ebben a rovatban könyvkritikákat közlünk, Tandori Dezső írását olyan kimagaslónak gondoljuk, hogy ezúttal kivételt tettünk.
- Kultúra [6]