Utoljára decemberben voltam Belgrádban, és most, március végén nem ismerek rá a városra. Szürke és piszkos, mindenütt a teljes lerongyolódás nyomai. A boltok tele vannak, de az árak csillagászatiak. A dollár feketepiaci árfolyama 3 hónap alatt a háromszorosára nőtt, az infláció pedig túllépte a 2000 százalékot. Az átlagkeresetnek, mely az év elején nagyjából 100 német márkának felelt meg, jelenleg alig 40 márka a reálértéke…
Belgrád és Szerbia nem annyira az embargó következményeit, mint inkább a háború napról napra emelkedő költségeit nyögi. A gránáthüvelyek növekvő halmai drámaian ellenpontozzák az életszínvonal szakadatlan zuhanását.
Kis-Jugoszlávia szövetségi parlamentje, melynek már csak Montenegro és Szerbia a tagja, a március végén elfogadott 1993-as költségvetés kiadásainak 70 százalékát irányozta elő a hadsereg fenntartására. Ezt a komoly külső fenyegetéssel magyarázzák. Tegyük még hozzá, hogy majdnem hat százalékot fordítanak a katonák nyugdíjára és a hadirokkantak járadékaira: tehát az állami költségvetés több mint háromnegyedét háborús célokra szánják!
Az egészségügynek mindössze 0,58 százalék jut. Az újvidéki sebészeti klinikán például kénytelenek voltak úgy dönteni, hogy csak közvetlen életveszély esetén hajtanak végre műtétet. A belgrádi kórházakban lemondtak az egyszer használatos tűk alkalmazásáról, és visszatértek a fecskendők sterilizálásához. Ezzel Jugoszlávia 20 évet lép vissza az időben: hivatalos információk nincsenek, de úgy hírlik, a frontok körzetében hihetetlen mértékben terjed az AIDS.
Az állam megszüntette a gyógyszerek ártámogatását. A patikákban még aszpirint sem lehet kapni, mert annak idején főleg Szlovéniában és Horvátországban épültek gyógyszergyárak. A Szerbiában nyugati licenc alapján gyártott orvosságokhoz viszont hiányoznak a komponensek. A magánpatikákban minden kapható, de horribilis árakon. A vérnyomást szabályozó gyógyszerek például annyiba kerülnek, mint az átlagnyugdíj fele.
Racionális gazdálkodásról szó sem lehet. Belgrádban 440 ezer munkás – főleg a Rakovica kerület precíziós üzemeiből – fizetett szabadságon van, mert gyáraik visszafogták a termelést. Nemrégiben átszervezték a menetrendet, és megszüntettek 200 vasúti csatlakozást.
Szerbiában jelenleg ugyan elegendő az élelmiszer, éhség most még csak azokat fenyegeti, akiknek nincs pénzük az egyébként is drága kenyér megfizetésére: ára nemrég több mint kétszeresére, a tejé és tejtermékeké pedig másfélszeresére emelkedett. Egy év múlva igazi éhínség várható, mert az üzemanyaghiány miatt a gabona- és kukoricaföldek alig negyven százalékát szántották fel.
A fűtőanyaghiány több száz szállodát tett tönkre a tél folyamán. Megrepedtek a csövek, használhatatlanná váltak a fürdőszobák. Amikor most március végén visszatért a fagy, az iskolák fűtetlenek maradtak. A tanárok megkongatták a vészharangot, amire a hatóságok egy meglehetősen kézenfekvő jó tanáccsal reagáltak: a gyerekek öltözzenek melegebben.
Belgrádban egyre inkább érezhető a hatalmi taktika változása. A propaganda szerint Szerbia hivatalosan nem vesz részt semmilyen háborúban, Szlobodan Milosevics szerb elnök három éve békét hirdet, mindent megtesznek azért, hogy a boszniai szerbeket rávegyék az Owen–Vance-béketerv aláírására.
A Milosevics szája íze szerint fogalmazott propaganda szükségből fakad. Lassan kimerülnek az anyagi tartalékok. A legutóbbi mozgósítási hullám csődöt mondott: ismét sok fiatal szökött külföldre, több száz behívott pedig Belgrádban tüntetett. A horvátok és a muzulmánok ügyes csapdát állítottak az Owen–Vance-terv aláírásával: minden felelősséget a szerbekre háríthatnak. Radovan Karadzics és a Boszniai Szerb Köztársaság parlamentje inkább vérrel rajzolja meg az új térképet, mintsem beleegyezzen abba, hogy az Owen–Vance-terv szerint kantonokra osszák és demilitarizálják a területet. Lehet, hogy ezt Milosevics ellenére teszik, de az sem kizárt, hogy az ő beleegyezésével. Szerbia elnöke tanácstalanul tárja szét karját – akár Borisz Jelcin küldötte, Vitalij Csurkin előtt is…
Az egyik gazdasági újságíró, akit nemrégiben távolítottak el a belgrádi tv B stúdiójából, megállapította, hogy a szerb gazdaság végnapjait éli, s ez azt jelenti, hogy a lakosság a pokol tornácára érkezett. Meddig bírja még a társadalom? Hol van tűrőképessége határa? Erre a kérdésre Milovan Gyilasz, aki annak idején elsőként szegült szembe Titóval, s azóta belső emigrációban él, megrázó választ adott: „A háború mindkét fél totális vereségéig fog tartani. Más szóval: amíg teljesen ki nem irtják egymást.”
(Fordította: Baló Péter)
- Külföld [6]