Benda úréknál mindig nagy volt a sürgés-forgás, ha valaki érkezett, mert a nagyszoba ajtaja elől el kellett tolni a heverőt, hogy be lehessen oda menni. A nagyszobában a nagylány tartózkodott, aki éjszakánként az Aranybika szállóban dolgozott, de hogy mit, azt nem tudta senki. A szomszéd lakók szerint Málika unalmában kurva lett, amúgy rendes lány, köszön mindenkinek, és majdnem mindennap letesz a konyhaasztalra ezer forintot, csak hagyják békén. Fürgén szalad a töredezett lépcsőn, finom illatok lengenek utána, és mosolyog, de hogy miért, azt is csak ő tudja. Délelőtt alszik, délután nyelveket tanul, azért látogatják, egyébként senkinek semmi köze hozzá. A dolog azért nem ennyire egyszerű, mondta idősebb Benda a második emeleti gangon Ignác bácsinak, aki a szomszédban lakott, és élete nagy részét Benda úrhoz hasonlóan a gangon töltötte, ezalól csak a csípős, hidegebb téli napok voltak kivételek. De hiszen láthatja, Benda úr, mondta csökönyösen Ignác bácsi, azt azért nyugodtan elhiheti, amit szinte naponta lát a saját szemével. Benda úr csak legyintett ilyenkor, és azt mondta: hogy én mit hiszek és mit nem, azt csak a jóisten tudja, ha van. Tudja, negyvenötben rám omlott az épület, annyira bombázták, aztán nem is tudom, hány napig voltam ott eltemetve. A többiek már meghaltak, én egy vízcsapon keresztül szívtam a levegőt, mert még az se volt. Aztán, mikor kiásták, folytatta Ignác bácsi, maga megkérdezte, hogy kik győztek. Úgy, úgy, mondta Benda úr bólogatva. És arra, hogy az oroszok, maga azt találta mondani, hogy hála istennek. És maga ebből élt vagy húsz évig. Én meg hallgatom itt minden áldott nap kétszer azóta is. Látja, mondta Benda úr, azért ez sem ilyen egyszerű.
Benda úrnak semmi sem volt egyszerű. Nem volt egyszerű a másfél szobás, gangra nyíló lakás, mert az nem olyan, mint a többi, sarokban van, ahol a falak, pillérek, téglák kötésben vannak, és a gangról szinte minden lakásba be lehet látni. A gangon pedig azért ült, mert szerette a tágas teret maga körül, és ha bombáznak, akkor ő gyorsan le tud futni a lépcsőn, mert az is itt van mellettük. Egy öreg szék volt a falnál, abban üldögélt, mellette egy falba vert szögre akasztva egy tekercs vécépapír, Benda úrnak ugyanis szinte állandóan folyt az orra, és az isten se győzte volna zsebkendővel. Télen vagy esőben, a konyhában ült, az ablak mellett, ami nem volt bezárva, csak behajtotta, hogy ha történne valami, és az ajtó netán eltorlaszolódik, akkor az ablakon játszva kiléphet a gangra. Benda úr arra is gondolt, hogy ha a gangot lebombázzák, hogyan jut el a lépcsőig, arra is, hogy mit tesz, ha a lépcsőt is lebombázzák, és egyáltalán itt mindent, de ezt nem kötötte senkinek az orrára, még Ignác bácsinak se, a családjáról nem is beszélve. Azt se tudta senki, hogy van egy gázálarca is a megfelelő helyen, és csak nevet majd, ha gáztámadás éri a házat, az atombombáról nem is beszélve.
Csak kiejtette a száján annak idején a gázálarc szót, és tessék, Rudi, a házmester derék, jóravaló fia már másnap beállított eggyel. Tessék felpróbálni, mondta, ha nem jó, hozok másikat. Na, hát ez is olyan, amit hiába magyaráz az öreg Ignácnak, hogy ez a fiú is egy semmirekellő, szélhámos tekergőnek látszott szemmel, és tessék, itt a gázálarc. Ez is azt mutatja, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek. És ez a Rudi aztán teljesen ideszokott. Azt mondta, hogy szerelmes Málikába. Tessék. Hát látszik ez rajta? Egy derék, becsületes, talpig munkanélküli fiatalember, aki elhatározta, hogy feleségül veszi Málikát. Csakhogy Málikának ezt még nem volt érkezése tudomásul venni, annyira leköti a tanulás, éjjel meg a munka. Így aztán a fiú, ha csak teheti, állandóan itt sündörög, hátha tudna beszélni azzal a lánnyal. Beül a konyhába, arra a heverőre, ami a nagyszoba ajtaja előtt van, be majd csak akkor mehet, ha Málika engedi. Addig csak ott ül, beszélget Juliskával, Benda úr feleségével. Hogy pont olyan a szeme, mint Málikának. És a keze is. A karja. Ha megfoghatná, úgy erezné, Málika kezét fogja. És a bőre is. A szája. Ha mellé ülne, akkor milyen jó lenne neki, Rudinak, mert azt érezhetné, hogy Málikat tartja a karjában. És ha még Juliska is átölelné, szorosan, akkor aztán teljesen olyan lenne. És így tovább.
Benda úr egész életében olyan munkahelyeken dolgozott, ahol közel volt az ajtó, ahol könnyen el lehetett menekülni. Sok helyet próbált, de a legtöbbször napok alatt kiderült, hogy az a műhely, bolt, csarnok, ha összedől, maga alá temet majd mindenkit, őt is. Legtovább a moziban bírta mint jegyszedő, azok a kijáratnál állnak egész nap, vagy ülnek egy kis széken. A sötétséget ugyan nehéz volt megszokni, de kárpótlásul filmeket nézhetett állandóan. Aztán kigyulladt egyszer a nézőtér, őt pedig a menekülők majdnem agyontaposták az ajtónál, mire ki tudta nyitni. Megnyomorodott, leszázalékolták, és szó sem lehetett többé arról, hogy jegyszedő legyen. Akkor elment egy vendéglő kerthelyiségébe dolgozni, ott ült a vécé előtt, és szedte a pénzt, de télen, mikor be kellett volna menni a terembe, otthagyta. Akkor kezdett Málika a Bikába járni esténként, és csak reggel jött haza. És akkor mondta neki, az apjának, hogy apuka, nekem ne magyarázzon. Apuka saját magát se tudja eltartani, akkor meg ne legyen okos. Én hozom a pénzt, apuka meg hallgasson, így. Aztán jöttek délután is, olyan jobb emberek, egyszerre csak egy, volt aki kocsival, taxival, és Málikát keresték. Benda úr készségesen mutatta az utat, mint a moziban, és ha pénzt adtak, megköszönte, segített elhúzni a heverőt az ajtó elől. Ha Rudi ott volt, még azt sem kellett, a fiú egyedül arrébb tolta a bútort, még az ajtót is kinyitotta.
Nem azért, de egyszer Rudinak is megemlítette, hogy már ne haragudjon, de ha ilyen gyakran jön Málikához, az neki, Rudinak szórakozás, viszont a helyiség, a bútor használódik, télen a fűtés, akkor a villany, a takarítás, szóval érti, ugye? Rudi értette, sőt azt mondta, hogy a szájából vették ki a szót, ő már régen akart erről beszélni, csak nem akarta megsérteni Benda urat. Csak mondja meg nyugodtan Benda úr, mennyit tartozik fizetni egy ilyen alkalomkor, és ő kifizeti. Benda úr gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondta, vegyük úgy, hogy moziban vagyunk, és maga a zsöllyében ül. Mondjuk száz forint. És a fiú szó nélkül kifizette, olyan sokat jelentett neki, hogy Málika közelében lehessen. Néha hallotta, ahogy sóhajtozott odabent, hogy Juliska vigasztalná már egy kicsit, mert ő olyan bánatos. Az próbálta is, ő még értett a fiatalok nyelvén, ő maga sem volt még olyan öreg a negyvenvalahány évével, ideje is volt, és tényleg nagyon hasonlított Málikához. Hát ilyen a szerelem, mondta Benda úr Ignác bácsinak, és akkor a vécéhasználatot még fel se számítottam. Ignác bácsi ezekhez a dolgokhoz nem szólt semmit, neki elég volt a fejét oldalra fordítani, hogy az ablakon át láthassa, mi is történik a nagyszobában. Ha meg közelebb jött egy kicsit Benda úrhoz, azt is látta, hogy Rudi és Juliska, hogy és mint. De ha nem fordította a fejét sehova, akkor is tudta. Tudta az egész ház. Szemben már három helyen is vettek messzelátót, pedig nem olcsó. Benda úr ugyanis nem engedett függönyt rakni sehová, mert az hamar tüzet fog, így viszont gyönyörűen besütött délután a nap az egész lakásba.
Aztán, ha jött az este, előbb Ignác bácsi kerekedett fel, na, minden jót, mondta. Holnapig, ha megérjük. Úgy bizony, mondta ilyenkor Benda úr, úgy bizony. Ő még maradt egy kicsit, hisz bent voltak még a vendégek. Majd hallani fogja, ha Rudi húzza a heverőt, hogy neki ne kelljen azzal se bajlódni. Aztán a kredenc fiókja nyílik, az asszony most adja vissza Rudinak a pénzét, meg még valamennyit, búcsúznak, majd kijön a fiú, és elköszön. Mosolyog. Aztán jön a másik bentről, az is köszön. Néha pénzt ad. És az is mosolyog. Ő még marad, az eget nézi, valahol ott megy le a nap, de nem látni belőle semmit, a házak eltakarják. Aztán jön majd a sötétség, az meg eltakar mindent. Ott szemben, a távcsővel leskelődőket. A málladozó, szürkés falakat, a rozsdás vaskorlátot körben, lent a piszkot, a festetlen ajtókat. Ignác bácsit. Málit is ott bent. Akkor Julit. Meg ezt az egész fertelmet, az üzekedés nyomait, az összes mocskot és nyomorúságot. Még vár egy kicsit, hátha. Hátha megreszket hirtelen ez az áporodott, rossz szagú levegő, és odafent végre felzúgnak a megváltó Liberátorok.
(Elhangzott a Szabad Európa Rádió Hazai levél című műsorában.)
- Kultúra [6]