[1]Érdemben eleddig senki nem cáfolta azt az elég nyilvánvaló jeleken alapuló vélekedést, hogy Kóka Jánost mindenekelőtt Gyurcsány Ferenc (és Kuncze Gábor, Pető Iván, Magyar Bálint) találta ki, jelölte és emelte végül az SZDSZ elnöki székébe. Az MSZP-t átvevő miniszterelnök és stábja motivációit viszonylag könynyű megérteni: az idő előrehaladtával Gyurcsánynak minden támogatásra szüksége lehet, akár még saját pártja ellenében is. A domesztikált liberális párt fontos szövetséges lehet a szocialista lázongók megfékezésében, a parlamenti támogatás stabilizálásában. Arra is nagy esély van, hogy a „megszorító intézkedések” elapasztják a szocialista párt szavazóbázisát a szegényebb és kiszolgáltatottabb társadalmi rétegek körében. Így a „jövőképes” liberális brand fontos szerepet játszhat azoknak a jól szituált, városi középosztályi szavazatoknak a közösbe terelésében a 2010-es választásokon, amelyek viszolyognak az árpádsávtól és a rendbontástól, idegen tőlük az MDF avítt, viktoriánus póza, de nem szívesen szavaznának közvetlenül az utódpártra sem. Fogalmam sincs, hogy ezek a szavazók hányan lehetnek, így arról sem, hogy az esetlegesen elérhető nyereség pótolhatja-e a balszélen szükségszerűen elkönyvelendő veszteséget, vagy hogy a Kóka János vezette SZDSZ képes lesz-e teljesíteni a minimális feltételt, a parlamenti küszöb átugrását, de akik megajándékozták őt bizalmukkal, azoknak nyilván voltak mindezekre vonatkozóan legalább hozzávetőleges kalkulációik. Az mindenesetre nem kétséges, hogy az SZDSZ új elnökének hívószavai – a liberális párt legyen a sikeres, magukért helytállni tudó, öngondoskodásra képes, büszkén és lelkesen kapitalizmuspárti igazi polgárok (és nem fideszes díszpolgárok) pártja –, ennek a stratégiának a jegyében fogantak. Az is szembeötlő, hogy ezek a hívószavak hajlékonyan harmonizálnak azokkal a szlogenekkel, amelyeket a Gyurcsány körüli arculat- és politikai tervezőrészlegek hangoztatnak már egy darab ideje, miszerint a rendszerváltás után végre keresztül kell vinni a kultúraváltást, ki kell robbantani a tunya magyar népet a posztkádári illúziók és nosztalgiák fogságából. Meg kell végre értetni velük, hogy a szocializmusnak vége.
Számomra kevésbé érthetőek az SZDSZ vezérkarának megfontolásai. A befolyásos szabaddemokrata politikusok között tudomásom szerint egyetlen egy sincs, aki ne tartaná a mai helyzetben adottságnak a szocialistákkal való koalíciós kormányzást, és ne tartaná kulcsfontosságúnak a költségvetési egyensúly helyreállítását, az államháztartás nagy elosztórendszereinek reformját. Bár az egészségbiztosítás átalakításának végső formáiról liberális körökben is komoly elméleti vita folyik, az egyetlen markáns és súlyos konfliktusokkal járó reformpolitikát a szabaddemokrata egészségügyi miniszter vitte. Nem kellett attól tartani, hogy az ellenjelölt győzelme esetén az SZDSZ kihátrál a reformpolitika mögül. Nem lehet szó másról tehát, mint arról, hogy az SZDSZ most háttérbe húzódó vezetői Fodor Gábort alkalmatlannak tartották a párt vezetésére. Meglehet, hogy Kóka János valóban politikai őstehetség, bár gazdasági miniszterként még nem mutatott lambsdorffi erényeket, liberális vezetőként pedig még nem volt alkalma bizonyítani. Minderre rövidesen fény derül. Egy félreértést azonban nem árt idejekorán tisztázni.
Az új liberális pártelnök hívei az elnökválasztási kampányban igyekeztek úgy tenni, mintha a szabad versenyen alapuló piacgazdaság (értsd: kapitalizmus) önérzetes és következetes támogatói csapnának össze azokkal a széplelkekkel, akik még mindig az emberi jogok és a szolidaritás lila ködébe burkolózva fanyalognak. Mintha az SZDSZ-ben is véghez kellene vinni azt a bizonyos kultúraváltást, amely végre tudatosítja a párttagságban és a szavazókban is, hogy nincs kecmec, elég volt az örökös panaszolkodásból, itt bizony piac lesz, és verseny! Mulatságos ez a beállítás, ha számba vesszük, hogy a szabad versenyes kapitalizmus egyik legképzettebb és legelszántabb szószólója, Bauer Tamás éppen Fodor Gábor csapatát erősítette. Az én emlékeim szerint ráadásul ez a kérdés legkésőbb éppen 18 évvel ezelőtt, 1989. március 13-án dőlt el a Corvin moziban, az SZDSZ első küldöttgyűlésén, a Rendszerváltás programjának elfogadásakor, két héttel az Ellenzéki Kerekasztal megalakulása és nagyjából két hónappal az ellenzék és az állampárt közötti tárgyalások kezdete előtt. Aznap este, ha jól emlékszem, éppen Pető Iván fejtegette a Napzárta című műsorban, hogy „nincs harmadik út”, vagyis az SZDSZ a liberális demokráciát és a magántulajdon dominanciáján alapuló, szabad versenyes kapitalizmust tűzte ki célul. Ez a program a következő megfontolásokon alapult, csak címszavakban: a szocialista tervgazdaság alacsony hatékonyságú, pazarló és igazságtalan, hiszen nem a teljesítmény, hanem a politikai-elosztási hierarchiában elfoglalt hely szerint osztja el a jövedelmeket. Fönntartása csak a politikai szabadságjogok korlátozásával és az emberi jogok súlyos és folyamatos megsértésével lehetséges. Az ország fölemelkedéséhez, a politikai közösség új erkölcsi alapokra helyezéséhez a jogok alkotmányos garanciájának kialakításával meg kell nyitni a politikai versenyt – ennek áldásos eredményeképpen egy felelős, a közjót előmozdító politikai vezető réteg választódik ki –, a privatizációval, az (akkor még) állami monopóliumok fölszámolásával, a piac liberalizációjával és az államhatalom és a gazdaság közötti korrupt összefonódások fölszámolásával meg kell nyitni a piaci versenyt, amelynek áldásos hatásaként az erőforrásokat hatékonyabban hasznosító, jobb minőségű termékeket és szolgáltatásokat nyújtó piaci szereplők érvényesülnek, szintén a közjót (is) gyarapítva. A liberális rendszerváltók továbbá úgy gondolták, hogy a várható súlyos gazdasági válság idején mindent el kell követni a társadalmi integráció fenntartásáért. A politikai szabadságjogok és az emberi jogok nem csak erkölcsi értelemben parancsoló erejűek. Nem tetszetős díszítmények a kapitalizmus zordon homlokzatán. Nélkülük nincs sem liberális demokrácia, sem szabad piac. Nélkülük a végrehajtó hatalom ellenőrzése csökevényes, tág tere nyílik a hatalommal való visszaélésnek, a korrupciónak, megállíthatatlan lesz a társadalmi szegregáció és a diszkrimináció térhódítása. Mindezek a folyamatok torzítják a szabad versenyt a politikában és a gazdaságban is, aláássák a köztársaság erkölcsi és politikai alapjait. Ismerős tünetek?
Ez lett volna az a múlt, amelyből nem lett, legfeljebb csak félkész jelen. A rendszerváltó liberálisok talán túlbecsülték az intézmények szerepét, és alábecsülték a történeti-kulturális örökségből fakadó nehézségeket, de ez most nem lényeges. Olyan liberális gazdasági és politikai elméletet viszont nem ismerek (sem klasszikus, sem neo-, sem egalitárius színezetűt), amelyik kívánatosnak tartaná például a szűk pártoligarchiák uralmát, a parlament lezüllesztését, az államilag kipárnázott magánmonopóliumok pátyolgatását, a politikai kapcsolatokon és bennfentes információkon alapuló magánosítást, közvagyonátjátszást, állami közbeszerzést (ilyenkor Magyarországon szégyenlősen a „pártfinanszírozási problémákat” emlegetnek). A magyar néppel szívós (píár)munkával sikerült elhitetni, hogy ez a „kapitalizmus”. Nem csodálkozom, hogy nem tetszik neki.
A magyar liberális párt vezetőjének így nemcsak a jövő kihívásaival, hanem a múlt árnyaival is meg kell birkóznia. Kóka János nemegyszer hangoztatta, a kampányában is, a megválasztásakor is, hogy nemcsak a sikert szereti, hanem a versenyt is. Lapunknak adott márciusi interjújában leszögezte, hogy politikusi egzisztenciáját ahhoz köti, képes lesz-e felszámolni a pártfinanszírozás körüli anomáliákat. Nos, szurkolunk neki!
- Folyamatos jelen [6]