Genet majd negyvenöt éve írt, s nálunk csak most megjelent könyve nehéz és kegyetlen olvasmány. Nehéz és kegyetlen folyamat, míg birkózunk vele. A regény végén egy vásári tükörteremben botladoznak a figurák, s alig találnak ki belőle. Akkorra már valamiképpen – elfogadtuk az író világát vagy nem – mi is ott vagyunk az útvesztőben. Erről a belső tükörteremről szól A tolvaj naplója.
1.
„Várom, hogy az ég a pofámba hulljon. A szentség annyit tesz, mint szolgálatra fogni a szenvedést. Kényszeríteni az ördögöt, hogy Isten legyen. Kivívni a Gonosz elismerését.” Majd: „Egy pillanatra szeretném élesen megfigyelni azt a tényt, hogy a kétségbeesésben a legmagasabbrendű boldogság rejlik.”
Ezek A tolvaj naplója önvallomásos és filozofikus esszékulcsai. A könyv, bár főleg a vége felé bőven tartalmaz a legjobb esszé- és aforizmaírókhoz, egy Cioran színvonalához méltó gondolatokat, mégsem esszé, hanem regény. Naplóregény, mondjuk erősebb hangsúllyal a szó első felét. Természetesen a nyers valóságból merítő naplóval, s nem a tisztánlátóan megfogalmazott paradoxonokkal szemben támad erős viszolygásunk – gondolom, nem egészen a szerző szándéka ellenére.
A tolvaj naplója a Rossz szentségének az útirajza. A szentség vágya a rossz útján erősödik. S a rossz útján elérhető-e a szentség? Dosztojevszkij- és Pilinszky-művek nagy kérdése ez, és Genet rokon vonása velük meg is ragadja az olvasót.
A szentség vágya nemes; a tanulatlan fegyenc-író modora és stílusa, ha nem is választékos, de fegyelmezett, olykor klasszicizáló, elemző: még ha trágár szavakat használ is. A Napló azonban durva, nyers, szemérmetlen, provokatív. E kettősség állandóan ott feszül a szövegben, s olykor e kettősség feszültsége ad mélységet a könyvnek, olykor viszont csikorogva vagy komikusan széttöri, megszünteti, gyengíti hatását. Talán felesleges volna titkolnom, hogy tőlem végig idegen maradt, bár nagy súlyát és erejét nem tagadhatom.
„Fölállt a farkam a bűntől” – rögtön a könyv elején szerepel ez a kulcsmondat, mely bizonyára megérteti a lényeget. Genet maga zárja ki az élményből olvasói egy részét: „csak az az olvasó érthet meg, aki cinkosom lesz” – adja tudtunkra.
2.
Nehéz Genet cinkosává válni. Maradjunk hát csak olvasói.
„Beérném azzal, hogy csurgassam rá a nyálam, gondoltam, túláradva a szeretettől. Csurgassam a nyálam a hajára, vagy a tenyerébe hányjak” – áradozik ily bizarrul egy anyja emlékét idéző vén tolvajnőről.
Szándéka, élet- és írásának célja, hogy „lelkiismerete legyek a lopásnak, melynek költeményét írom itt most” – hirdeti, és tolvajutazásra hívja olvasóját. Barcelona–Katowice–Antwerpen–Brünn–Jugoszlávia–Itália–Marseille az útvonal, tele börtönökkel, verésekkel, menekülésekkel. De a belső történet a fontos, a városok, a külső kalandok mind csak háttér. „Egy aszkézis szigorúan pontos jegyzőkönyve” – írja másutt.
Az önfeltárulkozó naplóíró tolvaj és homoszexuális. Arra büszke, hogy nem tartozik a feltételezett olvasó világához. Ezért is talán, többször fölényesen, sértegető hangsúllyal szól hozzánk.
Legvarázsosabb szerelme egy Stilitano nevű félkarú tolvaj: „Bár félkézzel, de azért jól begombolt slicce éjszakájában úgy tündöklött, mint amilyen fényességet hordozója maga árasztott” – büszkélkedik. Egyszer, a könyv vége felé fehér rózsát dob egy börtönudvaron álldogáló rab sliccére. A könyv elején valamelyik figura szőlőfürtöt tart nadrágjában a slicce mögött. Egy másik buzikurva szekfűt helyez a seggére, hogy kliensét felizgassa. A bűn költészetére büszke igazán Genet, arra a dallamra, mely csak ebből csendül ki.
Visszataszító akar lenni, s ez gyakran sikerül is: meglehetősen taszító például, ha minduntalan rabul ejti a nácik, az SS-ek szépsége: „Tőlem azt is mondhatják rólunk, hogy seggbe baszattuk magunkat Hitlerrel, szarok rá” – idézi az egyik volt SS-legény nyegle durvaságát ájult erotikus bámulattal, vagy ravaszul elhitetve e bámulatot.
Meghökkentő, hogy milyen mély érzéke van az elvont, spirituális, filozofikummal, etikai problémákkal átitatott gondolatiság iránt. Erkölcsi traktátust olvasunk vagy regényt? Genet talán fütyül rá, pedig e kérdőjel néha zavar a könyv olvasásakor. Kiválóan elevenít meg figurákat, ha akar, de sokszor nem akar, mert nem a megjelenített figura érdekli, hanem a helyzetek és figurák kínálta eszme, tanulság, etikai „érzet”. Stilitano, Java, Michaelis, Arman, Robert, Lucien és a többiek, számtalan férfiszeretői nem megelevenedő figurák, hanem az alávetettség, a hódolat, a Rossz különböző inkarnációi.
A könyv háromnegyede táján hivalkodó szerkezeti törés zökkent ki, önálló esszébetétsor és határozott kommentárhang nyomja el a fikciót. Mintha dühödten s végleg félretolná az alakteremtés fikciós eszközeit. Erkölcstant ír, hivalgó és taszítani vágyó antietikát. „A francia Gestapo ezt a két megigéző mozzanatot foglalta magában: az árulást és a lopást. Ha ehhez még hozzáadta az ember a homoszexualitást, elkápráztató, támadhatatlan lett” – tér vissza újból egyik fő motívumához. (Az az igazi áruló, aki szerelemből lesz áruló, mondja másutt, és sokféle szemszögből, hangsúllyal, példával illusztrálja mindezt.)
Genet stílusa, hangneme a durvaságok ellenére fennkölt. S ha lemond a láttatásról az elemzés javára, teheti, mert egyaránt kiváló mindkét terepen. „Mit csinálsz az arcommal? – Csomókra kötöm.” Mélyre hasító, de gyomorkavaró megfigyelések és felvillanások váltják egymást. Időbontásos technikája olykor ügyetlen, mert nem tud szerkeszteni, máskor épp az ügyetlenség hitelesíti, a darabosság, a nyílt színi birkózás nyersanyagával.
3.
Genet-t Sartre fedezte fel, majd ideologikus ízű nagy tanulmányban mutatta be: Szent Genet, komédiás és mártír címen. A rossz útján a szentséget kereső bűnöst, a „bűn szentségét” nem nehéz felfedezni, nem kell hozzá ideológiai masinéria, sartre-i lelemény. Áthatja a könyv minden jelenetét, egész világát, de Genet maga megfogalmazza többször is.
A bűntudat drámája azonban nem bomlik ki. Ott gomolyog végig a könyv láthatárán, de, mint fekete, lomha felhőtömeg, nem érkezik meg, hogy viharrá tisztuljon. A bűntudat vágya, lehetősége, igénye persze végig ott lappang a könyvben, de paradox módon valamiféle „bűnhivalgás” takarásában…
A bűntudat vágya, a vezeklés megtalálásának reménytelensége és mindennek túl hangos deklarálása olykor kimódolttá, zavaróvá teszi az olvasmányt: a valódi őszinteséget sebtépő, hivalgó narcisszizmus helyettesíti. Mint maga az író mondja a zárópasszusban: „heroizálta” történetét. „Vágyom rá, hogy elismerjetek, hogy felkenjetek” – zengi büszkén.
A bűntudatot egyáltalán nem etikai, még kevésbé vallási, inkább esztétikai szempontból hiányoljuk, mint egy színt, dallamot, regényformát és regényfordulatot, a fikció törvényei szerint feltámadó katarzist. Enélkül a könyv nagyszabású monumentum, csodás kövület, nyugtalanító, súlyos jelenség lesz, de írójának rendkívüli gondolati ereje és nem csekély megfigyelő-láttató képessége ellenére is: nem egészen műalkotás. Talán több, talán kevesebb. Őrzi a magánnaplók esztétikumon túli s egyszersmind esztétikumon inneni fekete varázsát és visszataszító, kékes fényeit, a fegyenctelep képzeletének tűzijátékát, a rablét labirintusát – ahonnan, miként Bresson szigorúan csendes filmjeiben, csak a halál kapujában lesz szabadulás, mert ott a megváltás, a tükörlabirintuson kívül.
- Kultúra [6]