Nem ismerem azokat a körülményeket, melyek e kiállítás festőit, szobrászait meg munkáikat „körítik”, s nem ismerem őket, magukat sem. (Némi párás sejtelem előszüremkedik persze, tagadhatatlanul, sőt befolyásolni is igyekszik a megértést, de ellenállunk a „tudásnak”. Most.) Nem hatnak tehát a „szituálás” szívet melengető s könnycsatornát aktivizáló, jól használható mozzanatai, csakis a művek, melyek amúgy is kiszakadtak szocializáltságukból abban a pillanatban, amikor falra és térbe kerültek, vagy talán már korábban is: leltárba vételük „objektivizáló” aktusának szenteskedő mozdulatával eltávolodtak a közegtől, mely korábban magyarázatot, felmentést, sajátos aurát kínálhatott számukra.
Legyünk tehát ebben a pillanatban érzéketlenek: felejtsünk el mindent, amit tudnunk kellene vagy illene a cigány művészekről, legyünk „ártatlanok”, figyeljünk a művekre.
Figyeljünk a művekre, melyek sajátlagos kategóriát képeznek a naiv művészeten belül, de, és amint itt a legjobb munkák bizonyítják, a jelző és megszorítás nélküli képzőművészetnek is élő részei. Erejük két véglet között nyilatkozik meg. Az egyik: a megélt vagy megéltnek hitt világ által kikényszerített reflexiók, másképpen fogalmazva, a lét és a kommentár között. Vagyis látszólag épp olyan módon, mint az úgynevezett grand art esetében, azzal a jelentős különbséggel, miszerint a cigány művészek – majdnem, mint a valódi és ravaszdi posztmodernek – a már közvetített világra tekintenek, legalábbis ami művészetértelmezésüket, pontosabban a használatot, a művészet „alkalmazását” illeti. De persze itt rejlik az eltérés, a másság igazi forrása is: ezek a festők a kapott világ- és művészetképet adottként be- és elfogadva élik meg és formálják újra, kommentárjuk mintegy saját életük is. A másik: a tiszta, teljes és átélt személyes festészet, mely láthatólag – legalábbis föltehetőleg – nem mintákra, nem a tanultság visszfényére irányul, hanem egy szerencsés gáttalanság révén csakis önmagára a festőre, a festő szándékaira. (Talán itt érdemes megjegyezni, hogy a kiállítás szobrai kevesebb érzékenységet, viszont több, a naiv művészettől jobbára megszokott érzelmes félszegséget sugallanak.)
Az elsőként említett fogalmazásmód sajátos narrativitásban nyilatkozik meg. Egyrészt – mint Váradi Gábor vagy Csányi János munkáin – formát kap a napi, közös történet hírré csupaszított szelleme: politikai és etikai „helyek” fogalmazódnak meg és rajzolódnak ki, mintegy az aktualitásban való jelenlét és részvétel igazolásaképpen; megörökítődnek másrészt, az idő szigorát semmibe véve, a kultusz állandóságába vetett hit bűvöletében a szokások zsánerré mesélt mozzanatai (például Oláh Mara és Orsós Teréz képein), melyek egyszerre lepik el a festett felületeket fájdalmas nosztalgiával s a történetek egyedisége keltette sugárzó büszkeséggel. Ugyancsak valami furcsa, de a legkevésbé sem érthetetlen fájdalom sugárzik azokról a portrékról, melyek, a közvetve vagy közvetlenül históriát mondó, a „mondást” olykor szimbolikussá növelő művek közül gyakran kikívánkozva, már a tisztán festői szándékokat felmutató munkákkal állnak rokonságban, ha olykor ugyan másért nem is, csak a kontrollálatlanság látszata, a vad őszinteség elismertetése iránti vágy okán. Péli Tamás vagy Szentandrássy István művelt indulatai egy erősen epikus és nemritkán didaktikus szándékot oltanak be érzelemmel, Pongor Bari Károly, Gyügyi Ödön, Bada Márta és Balogh Balázs András portréin és csoportképein viszont az ellenőrizetlen emóciók túlhabzanak a talán még forszírozni kívánt, de szerencsére már megfogalmazhatatlan verbalitáson. (Péli, Szentandrássy és Gyügyi képei egyébként a szecesszió, Pongor Bari önarcképe pedig a sajátos magyar futurista art deco tagadhatatlan hatását jelezve valamifajta önálló iskola létét tételeztetik fel, mely akár van, akár nincs, Gyügyi Ödönnel és Pongor Bari Károllyal nem jelentéktelen mestereket mutathat[na] föl.)
Bada Márta és Balogh Balázs András festményei képviselik – számomra legalábbis – a narrativitással szemben a már említett tisztán festői szándékot és akaratot, mely elsősorban Bada Márta munkáin fogalmazódik meg itt a legteljesebben. Tájai, igen erős portréi, csendéletei szuverén és kemény tények és fények az absztrakció lágy határán.
Úgy rémlik – a harsány színesség és minden látszat ellenére –, a kiállítás a fájdalomról szól, melyről, akár akarjuk, akár nem, tudunk. Ellenállhatatlan a fájdalom is meg tudása is, kikezdhetetlen, mert tény. Így aztán, hogy ismerünk-e itt valakit vagy sem, végeredményben mindegy, mert magát a fájdalmat ismerjük. S most még teljesebben.
- Kultúra [6]