Egy javítóműhelyben mindenkinek megvan a maga feladata, kinek ez, kinek az, az egyik lakatos, a másik villanyszerelő, a harmadik hegesztő vagy kőműves vagy valami máshoz ért, és így tovább. Így mesélte Tót a feleségének már vagy századszor a konyhában, mert azonkívül csak egy szoba volt még a lakásban, és egy fürdőszoba vécével. A feleségét ez már régen nem érdekelte, valamit melegített a gázon, és halálosan unta az egészet. És mi a fene volt a te feladatod, kérdezte egyszer a sovány, korán meghajlott asszony, hogy olyan könnyen elküldték, mindjárt az elején. Hát ez az, dünnyögte Tót, inkább csak magának, hát ez az. Elnyomta a csikket a rézből esztergált hamutálban, aztán csak ült, és nem mondott semmit. Rettenetesek voltak a délelőttök. És a délutánok is. Meg minden, ez az egész, úgy, ahogy volt. Közel egy éve volt munka nélkül, és néha már azt se bánta volna, ha meghal.
Tót is lakatos volt, a gyárban szabadult vagy tizenöt éve, aztán ott is maradt. Nem volt valami nagy penge a szakmában, ahogy mondták a többiek, lassú is volt, viszont jól játszott tangóharmonikán, mint ez később kiderült, szerette a mókát, vidámságot, benne volt mindenben. Az ilyennek hamar híre megy, kezdetben csak néha-néha, később egyre gyakrabban hívták mindenféle kanmurikra, brigád-összejövetelre más műhelyekbe is, sőt, a főnökség is rászokott a harmonikaszóra. Egymaga képes volt hangulatot csinálni a harmonikával, bírta az italt is, és rengeteg nótát ismert. Amikor rázendített valami dalra, nótára, mindjárt megvolt a hangulat, az emberek nevettek, ittak, énekeltek, és lassan megfeledkeztek mindenről. Kincs az ilyen ember, mondta a pesti vezér egy ilyen buli után Veressnek, Tót főnökének, el ne járjátok valahogy. Hárman rakták be a kocsiba a vacsora végén, aztán végigitta, -énekelte, -okádta az utat Pestig. Ott kivették, Tót meg hazajött egy másik autóval. Otthon aludt vagy két napig, aztán jelentkezett Veressnél. Nem lett semmi probléma, vigyáztak rá, hisz megmondta a vezér. Sőt, megtették brigádfelelősnek, lassan nem csinált semmit a műhelyben, csak összejöveteleket szervezett, az meg majd minden hétre jutott egy, volt úgy, hogy kettő is. Ilyenkor összeírta a jelentkezőket, külön azokat, akik hajlandók voltak kocsival menni, ezekhez utasnak beosztotta a többit, aztán eldöntötték, hogy mit fognak főzni, ehhez összeszedte a pénzt, vásárolt. Legtöbbször halászlé volt, Kelemen Csatorna-parti tanyáján, sült hal, máskor flekken, gulyás, pörkölt. Volt ott horgásztanyája másnak is, sőt, a gyár is épített egyet, de ők a Kelemenéhez szoktak. Amott a főnökök tivornyáztak inkább, nagyobb volt a kényelem, szakácsnő volt, és lányok segédkeztek a főzésben, mosogatásban és amiben kellett.
Tót sehol nem tanult harmonikázni, ezt a képességét az apjától örökölte a hangszerrel együtt, de el tudott játszani mindent, mert ezeken a bulikon azért sokféle kívánság felmerült, a magyar nótától a Bunkócskáig, amit csak el lehet képzelni. Tót mindig a hangulatot figyelte, ha fáradt volt a népség vagy csak teleette magát, és elpilledt, akkor lassú hallgatókat játszott, aztán hirtelen belevágott valami pergő, trágár szövegű nótába, amitől megint feléledt a jónép, ittak, táncoltak, ordítottak, kanállal verték a ritmust, és kezdődött minden elölről. Alig tudták abbahagyni. Aztán napokig beszéltek róla, ha az is elmúlt, már készültek a következőre, Tót, kiabálták, mi lesz már? Mikor megyünk? Sose rúgunk már be? Készültek a kanalak, flekkensütők, nyársak, volt bogrács, üst, és Tót mindig kitalált valamit. Ideje volt bőven, munka után is, a házasságukból nem lett gyerek, így aztán vállalt mindent, csak haza ne kelljen menni a második emeletre.
Aztán mégis abbamaradt az egész. Valahogy elromlott minden, átszervezések folytak a gyárban, mindenki susmogott, mi lesz? Hogy lesz? A főnökök idegesen jöttek-mentek, állítólag eladták a gyárat valakinek. Ezt Veress mondta, és mondott még mást is, de azt már nem lehetett követni, és nem is nagyon érdekelt senkit, csak az, hogy lesz munka vagy nem. Azt mondta, lesz. Még volt egy-két összejövetel, de ezeken már csak ettek, ittak, aztán politizálni kezdtek, és nemsokára hazament mindenki. Ráadásul Veress, a művezető Tótot is beosztotta a felújítókhoz, nem voltak már brigádok, most már nem lehetett szervezkedni egész nap, dolgozni kellett. Kellett volna. De Tót már jóformán elfelejtett mindent, és szerszáma is alig volt a fiókban, eddig nemigen volt rá szükség. Szerencséjére munka se nagyon volt, hiába ígérték, csak lézengett mindenki, vagy ült a satu mellett és dohányzott. Tót is ott kesergett közöttük, és már azon gondolkozott, hogy elmegy valami más munkahelyre, csak azt nem tudta, hogy hová. Várni kell, gondolta jobb híján, az asszony is azt mondta neki, hogy most ne ugráljon, örüljön, hogy van munkahelye. De nem is szívesen ment volna el, itt már ismert mindenkit a portástól az igazgatóig, és csak itt érezte otthon magát. Na, majd, mondogatta, ahogy a többiek.
Aztán egy délután éppen szundikált a konyhába kitett öreg heverőn, mikor jöttek érte. Hamar, gyorsan, kapja magát meg a harmonikát, és már viszik is Szoboszlóra. Veressnek volt ott egy kis hétvégi háza, de most ott van az új tulajdonos is, valami német, meg egy csomó nagyfőnök, kell egy kis hangulatot csinálni, mert mindenki csak kornyadozik, Veress meg fel akar robbanni az idegességtől. Azt még megvárták, míg megborotválkozik, aztán rohantak le a lépcsőn. Az asszony fentről nézett utánuk, és nem tetszett neki az egész. Tót odafelé a kocsiban már azon gondolkozott, hogy mivel is kellene kezdeni. Nagyfőnökök, kérdezte a sofőrt, azt meghiszem, mondta az, majd meglátja. Istenem, fohászkodott Tót magában, add, hogy most az egyszer sikerüljön, csak most az egyszer! És akkor majd megint úgy lesz minden, mint régen. Járnak majd ki megint, jókedvvel, utána meg megy a duma, tán még munka is lesz, és véget ér ez a lidércnyomás a műhelyben, de az is lehet, hogy az egész gyárban. Nagyon sok minden eldőlt már az ilyen mulatozásokon azelőtt, olyasmi is, amit meg se álmodna az ember, kinevezések, gyártelepítés például, külföldi út, Tót is egy ilyen alkalommal kapott lakást, de sorolhatná órákig, ha észbe tudta volna mindet tartani. Istenem, csak most sikerüljön, fohászkodott újra, aztán meglátta a kocsikat a kis városszéli ház előtt, az ismerős arcokat a kertben, és megnyugodott: sikerülni fog. Vidáman szállt ki a kocsiból, aztán a vállára a hangszert, ez igen, gondolta, míg a keskeny járdafélén áthaladt, ez tényleg nem akármilyen buli.
Szépen gondozott kis kert volt a ház mögött, fű, fa, rengeteg virág, középen kőből rakott főzőhely, körben padokkal, ami most kevésnek bizonyult, mert arrébb felállítottak még egy lábakon álló faszenes sütőalkalmatosságot. Asztalok álltak szinte mindenütt, székek, meg egy csomó olyan dolog, amiről Tótnak fogalma sem volt, hogy mi lehet. Nem is kellett ezen gondolkoznia, mert rögtön intett neki Veress. Valahová ide üljön, mondta neki, aztán ügyesen! Töltött neki valamit egy fura üvegből, Tót megitta, ez igen, mondta, és tessék mondani, nincs itt valami innivaló? Veress elröhögte magát, ide figyeljen, mondta, itthagyom az üveget, de most ne nagyon bohóckodjon, csak módjával! Az itallal is! A művezetőről szakadt a verejték, ideges volt, pedig a közönség nagy része régi ismerős, Tót el tudta volna sorolni mindnek a kedvenc nótáját, kedvenc éltelét, és azt is, hogy ki mikor fog berúgni úgy közepesen, és mikor lesz olyan, mint az albán szamár. Most még mind magánál van, gondolta, de majd meg kell nézni egy óra múlva, mikor majd Szilágyi marokkal eszi a pörköltet, Dézsi meg csak vonít, mint a fába szorult féreg. Féreg ez mind, dünnyögte aztán, egytől egyig. Mint régen. Két szakácsnő tüsténkedett a főzésnél a gyár konyhájáról, nem Béla, mint máskor, és a sofőrök is kint maradtak a kocsiban, ez sem volt szokás.
Gyönyörű délután volt, sárgán sütött a nap, a városi zaj alig hatolt be a fák, bokrok közé, a vendégek csendesen beszélgettek, néha megzörrent egy edény, gyenge füst terjengett a levegőben. Tót csendesen, halkan kezdett. Felállt, nem szeretett ülve játszani, pedig így nehezebb, sétálgatott a fal mellett, ahol a helyét kijelölték, köszöngetett az ismerősöknek, ivott is némelyikkel, de a szék alá tett üveget is meghúzta olykor. Ráért. Míg vacsorázott a jónép, nem is nagyon erőlködött. Majd utána. Addig csak andalította, őket, tetszett nekik, a három német láthatóan jól érezte magát, ettek, nevetgéltek, koccintgattak, és egyre hangosabban beszélt mindenki. Tót intett az egyik szakácsnőnek, hogy a kocsiban van az ételhordója, tegyen majd bele valamit. Mindig így szokta, mert enni soha nem volt érkezése. Aztán sétálgatott tovább, nézelődött, tetszett neki a takaros kis ház, a tenyérnyi, ám mindennel ellátott kert. Ismerős volt a gyárból a kerítés, az öntözőszerkezet, tudta, honnan származnak a székek, padok, a kerti hintát pedig éppen ő csinálta vagy öt éve, amikor a gyári kőművesek a járdákat betonozták. És ha még a házban is körülnézne! Nem volt benne harag, csak valami keserűség, hogy ez már így lesz, amíg világ a világ. Neki meg épp elég lesz az egyszobás lakást kifizetni, amíg él. Ha megéri. Pedig, ha neki egy ilyen tanyája lenne, azonnal kiköltözne a városból, és még csak nem is köszönne senkinek. És hirtelen, mint egy nyilallás, csak egy rövid pillanatra az vágott az agyába, hogy NEKI MÁR SOHA NEM LESZ SE ILYEN, SE MÁSMILYEN HÁZA, MEG EGYÁLTALÁN SEMMIJE, NINCS GYEREKE SE, SEMMI, SEMMI, SEMMI! Közben sörrel is itatták, pálinkával a régi ismerősök, Szilágyi meg hozott valahonnan egy üveg konyakot, suttyomban, mintha nem lenne szabad, Tót ezt se értette, hisz volt, mikor a harmonikába is öntötték, meg a nyakába, fejére, ruhájára, Veress pedig egyszer egy gumicsizmából itta a sört, most meg már másodszor integet neki, hogy ne igyon. Mutatta neki, hogy játszik közben, dolgozik, de a vastagnyakú ember csak a fejét csóválta. Akkor meg minek jött? És ha szomjas? Aztán már csak azért is meghúzta az üveget, és mikor letette volna a szék alá, az nem akart megállni. Próbálgatta, aztán kiitta a maradékot, és az üres üveget a szék alá lökte.
Észre sem vette, mikor fejezték be a vacsorát, annyira beleélte magát egy tábori nótába, Király szólt oda neki, hogy ébresztő, Tót fiam, ez nem úrvacsora! Dehogynem, mondta Tót rögtön, vacsoráznak az urak, nem? Nem nevették, mindegy, gondolta, na, gyerünk, és rázendített: trink, trink, brüderlei trink… ez a németeknek szólt, és a következő is, köszönték, énekelték, hajladoztak, ezt elcsíptem, gondolta Tót boldogan, már vagy ötödször ismételte nekik, egyik-másik már fel is állt, ez az, gondolta, gyerünk! Csárdásba kezdett hirtelen, hadd táncoljanak, égnének meg ebben a melegben! Árokparton a suna, fogát vicsorítja… Tót fokozta a tempót, énekelt, a kecskének nagy szakálla van, héj! Énekelték vele egy páran, na, majd később, ha odaér, hogy jöjj ki, gyere ki, told le és verd ki, ilyenkor jobb helyeken le is tolják, most csak ő mutatta, hogy miről is van szó, közben bemutatta a nagy trükköket: húzta lábbal, foggal, közben még ivott is, táncolt, bolond jókedve volt, tudta, hogy jól csinálja, és vele együtt fog majd megveszni mind, jöjj ki, gyere ki, ez az! Csak nevette, mikor valaki leöntötte vízzel, fogd meg és verd ki, később slaggal locsolták, ő csak játszott tovább, ennél cifrább dolgok is voltak már, nyald meg és verd ki! Még el tudta kapni a levegőben az üveget, a harmonikát már nem, az leesett, mert ketten is fogták a karját, pedig már az Internacionálét játszotta csárdásba áttéve, ez mindig szokott tetszeni, most meg lökdösik ki a kapun, mi van? Ez a harc lesz a végső, bömbölte egy rendőrnek, és azt, hogy sikerült! Sikerült! A többire nem emlékszik. Régen volt.
Akkoriban Gáspár, az öreg műszerész hozta ki a papírjait meg a pénzét azzal, hogy most már nem is kell bemennie a gyárba, elküldték a többivel. Azt is mesélte, hogy Tót állítólag botrányosan viselkedett Szoboszlón, berúgott, sértegette az embereket, valakit le is köpött, miközben kommunista indulókat játszott, és felrúgta az egyik vendég kutyáját. Tót szerette a kutyákat, sajnálta, hogy az a dolog megtörtént. Az ételhordót sajnálta még, mert odaveszett az is, a harmonika is. És minden.
(Elhangzott a Szabad Európa Rádió Hazai levél című műsorában.)
- Kultúra [5]