Politikai felelősség
Június 27-én, vasárnap, félszáz rendőr és kommandós két terroristát akart letartóztatni egy mecklenburgi porfészek, Bad Kleinen vasútállomásán. Valami rettenetesen félresikerült: a golyózápor elültével egy kommandós és egy terrorista holtan maradt a helyszínen.
Hamarosan felmerült a gyanú, hogy az ügy még annál is szomorúbb és kétségbeejtőbb (lehet), mint ahogy eleve kinézett. Egy szemtanú közvetlenül a lövöldözés után azt mondta a szövetségi bűnügyi rendőrség nyomozóinak, hogy az egyik kommandós a már ártalmatlanná tett terroristát egy közvetlen közelről leadott lövéssel szabályszerűen kivégezte. Tarthatatlansága miatt vissza kellett vonni azt a hivatalos kommünikét, amely az életben maradt terroristanőt vádolta a lövöldözés kirobbantásával. Mindezek tetejében híresztelések kaptak lábra, miszerint a halott kommandóssal egy eltévedt, kollégái által leadott lövés végzett.
Alexander von Stahl, a szövetségi fóállamügyész, hírzárlatot rendelt el. A bonni parlament tett egy ködösítő, félrevezető jelentést. Erre az ellenzék – nálunk úgy mondanák – „tipikus ellenzéki akcióba” kezdett: teljes körű nyilvános vizsgálatot követelt. S persze Stahl lemondását. Támadták Rudolf Seiters kereszténydemokrata belügyminisztert is, aki az akcióban részt vett szövetségi rendőröknek és kommandósoknak egyaránt főnöke.
Illetve most már csak volt. Vasárnap, egy héttel a balul végződött incidens után, Seiters lemondott. „Németországban létezik a politikai felelősség fogalma. Személyesen ugyan nem követtem el hibát, de a politikai felelősséget vállalom” – mondta a politikus.
A konzervatív Frankfurter Allgemeine, amely egyébként nem tartotta teljesen indokoltnak a miniszterre gyakorolt nyomást, úgy véli, hogy a következmények levonása Seiters becsületére válik.
Hát igen.
Irodalom – veszélyes üzem
Pir Szultan Abdára, egy tízenhatodik századi költőre akartak emlékezni a hétvégén baloldali török írók, művészek és entellektüelek a kelet-anatóliai Sivasban. Pir Szultan Abda az oszmán uralommal való szembenállása miatt annak idején a hóhér kezei között végezte. A most rá emlékezők közül harmincöten abban a tűzben vesztek oda, amelyet a mecsetből hazafelé menet igazhitűek tömege gyújtott.
Az igazhitűek különösen egy hitetlen kutyát akartak megbüntetni: Aziz Nesin hetvennyolc éves írót – ő túlélte az infernót –, aki egy baloldali napilapban részleteket közölt Salman Rushdie Sátáni Versek című regényéből. Ez a mű, mint emlékezünk rá, annyira nem nyerte meg az iráni mullahok tetszését, hogy a szerző fejére vérdíjat tűztek ki.
Érthető, hogy Rushdie-t nagyon kihozták sodrából a sivasi események. De van abban valami irónia, hogy Nesinre még a vallási fanatikusoknál is jobban haragszik. Mivelhogy Nesin és szövetségesei őt és művét „ágyútöltelékként használják a vallási fanatizmus törökországi terjedése ellen. Nem tudom elkerülni azt a végkövetkeztetést – folytatta az író a The Observernek adott interjújában –, hogy amit Nesin és szövetségesei a szólásszabadság örve alatt tettek, azért tették, hogy pontosan olyanfajta erőszakos konfrontációt provokáljanak ki, amilyen most bekövetkezett. Úgy tűnik, hogy többet kaptak, mint amennyit kívántak” – tette hozzá kollegiálisan.
Kellemetlen ilyen szavakat pont Rushdie szájából hallani, de meg lehet érteni őt. Csöndet szeretne, abban a reményben, hogy elfelejtik. Élet-halál kérdése számára, hogy az iszlám világban elcsituljon a fundamentalisták és a szekulárisok közötti küzdelem. Pechjére, erre kicsi az esély.
A vak sejk
Egy egyiptomi fundamentalista csoport éppen azzal fenyegetőzik, hogy az egyetlen igazság nevében folytatott harcot kiterjeszti amerikai célpontokra is. Az ok (ezúttal): az amerikaiak pénteken letartóztatták Omar Abdel Rahman sejket, és beindították azt a jogi procedúrát, melynek végén kiadhatják Egyiptomnak. A vak pap már Anvar Szadat 1981-es meggyilkolásakor is gyanúba keveredett. 1989-ben spirituális vezetője volt az erőszakos kormányellenes mozgalomnak. 1990-ben a felősségre vonást elkerülendő szökött az Egyesült Államokba.
A sejk kiadatása esetén nemcsak amerikai célpontok elleni terrorcselekményekre lehet számítani, hanem a fundamentalista erőszak eszkalációjára is Egyiptomban – mondják a szakértők. Bölcsebb lenne tehát nem kiadni. De akkor hová vele? Isten eme jámbor szolgája New York-ban sem teljesen veszélytelen. Ő volt a leki atyja a World Trade Center elleni merénylet elkövetőinek.
Kiütött az óra
Az észak-írországi ügyek távozásra kényszerült minisztere, Michael Mates a brit alsóházban múlt kedden elhangzott lemondó beszédében igyekezett mérsékelni a legalitás botrányát: elismerte, hogy súlyos hibát követett el, amikor miniszterként karórát adott ajándékba a többrendbeli adócsalással vádolt török-ciprióta üzletembemek, Asil Nadirnak; ugyanakkor, immár egyszerű parlamenti képviselőként, független vizsgálatot követelt a súlyos üzleti csalásokkal foglalkozó állami hivatal eljárásának jogszerűsége ügyében. Az alsóház elnöke kilenc ízben próbálta megakadályozni – sikertelenül – a bukott minisztert vádjai előadásában azon az alapon, hogy az ügyben még folyik a rendőrségi és bírósági vizsgálat, és így Mates állításai lehetetlenné tehetik a Nadir elleni per elfogulatlan lefolyását. Mates azonban azzal utasította vissza az elnök érveit, hogy ő nem Nadir bűnössége vagy ártatlansága kérdésében kíván véleményt nyilvánítani, őt az ügyet kivizsgáló állami hivatal jogszerűtlen eljárása aggasztja. És ha egy képviselő már a parlamentben sem mondhatja el, hogy valami nincs rendjén az igazságszolgáltatás által alkalmazott módszerekkel, akkor mi értelme bejönni az alsóházba? – kérdezte Mates, képviselőtársai hangos helyeslése mellett a meglepett elnöktől. A legfőbb államügyész és a kormány egyelőre elzárkózott a független vizsgálattól, az illetékes többpárti parlamenti bizottság azonban bejelentette, hogy ősszel napirendjére kívánja tűzni a súlyos csalásokkal foglalkozó hivatal tevékenységét, amelyet a Nadir-ügytől függetlenül már eddig is számos kritika ért. Ugyanakkor a politikai pártok anyagi támogatását vizsgáló parlamenti bizottság is folytatja munkáját, a Business Age című magazin múlt pénteki száma pedig lehozta a konzervatív párt titkos támogatóinak első, átfogónak mondott listáját. Mindezek a fejlemények tovább csökkentették John Major és kormánya már eddig rekordmélyre süllyedt népszerűségét: a múlt csütörtökön közölt közvélemény-kutatási adatok szerint immár a konzervatív szavazóknak is csupán egyharmada helyesli a miniszterelnök és a kormány politikáját, miközben a szavazók 84 százaléka elégedetlen a dolgok pillanatnyi állásával.
(o–n)
A rendőrség nem engedi!
Örömmel olvastuk a Népszabadságban, hogy Boross belügyminiszter úr kedves rendőrsége a tavaly október 23-i tehetetlenkedését feledve ismét férfias. Kétségnek helye nincs. Dr. Túrós (majdnem dr. Turosst írtam merő megszokásból…) András tábornok kijelentette: a rendőrség nem engedi meg, hogy bárki is eltorlaszolja az utakat. Pedig egyszerre ketten is ezzel fenyegetőztek. A Győr-Sopron megyei termelők és szövetkezetek, amennyiben a kormány nem javítja a mezőgazdaság jövedelmezőségét, a szigetközi polgármesterek és más helyi vezetők pedig akkor vonulnak a torlaszokra, ha harminc napon belül nem kapják meg azt a vízpótlást, amit az elterelt Duna helyébe ígért a kormány. Ejnye, de furcsa telepátia, de egyszerre jutott eszükbe! – kezdene motoszkálni a hírolvasó fejében, ahogy csütörtökön és pénteken a Magyar Hírlapot és a Népszabadságot böngészi. Miközben persze azon is elmerenghet, hogy Ausztriában mennyire más az erkölcs. Ott megengedhető, hogy az osztrák parasztok követeléseik kierőszakolására eltorlaszoljanak bizonyos határ menti utakat. Ám csak addig elmélkedik, míg kezébe nem kerül a kormányhoz közel álló Új Magyarország szombati száma. Régi, szép hagyományt elevenítve fel az Új Mo. a témát rögtön a „Torlaszrakók” című vezércikkel exponálja. Szombatig egy betű sem jelent meg a torlaszfenyegetésről. Akkor viszont mindjárt ez olvasható: „A minta közeli, az osztrák parasztok szoktak olykor kivonulni az ország útjaira… Látványos akció, s gyakran van eredménye. Ott ugyanis nem a becstelenek szervezik az akciókat, hanem azok, akiknek az érdekei megsérültek.” Egyszerű, és kicsit ismerős is volna… Náluk a torlasz érdek, nálunk viszont becsület dolga.
Megforgatjuk az egész világot
Az északnyugati formációkon kívül is sok érdekképviselet jutott mostanában arra a belátásra, hogy képviseltjeik tűrőképességük végére értek. A nagy szakszervezeti mozgósítás nyitányát a Malév szakszervezetei adták elő. A mesterien vezényelt akció tankönyvi példa lehetne: csaknem egy teljes hetet végigtárgyaltak a menedzsmenttel a pilóták és más légi munkavállalók bérduplázása érdekében, majd néhány órás figyelmeztető sztrájk után megegyeztek.
Aztán következtek a költségvetési dolgozók, a pedagógusok, az egészségügyiek. Valóságos taktikai atombombaként a földhivataliak lassító sztrájkját is kilátásba helyezték. Ha valamivel telibe lehet találni a kormányt és a mögötte álló koalíciót, kiváltképp a leggyengébb láncszemet képező (kormányhű) kisgazdákat, akkor ezzel. A földhivataliak sztrájkjukkal a koalíciós szíveknek oly kedves kárpótlás végrehajtását tudják akadályozni. A kisgazda földművelésügyi miniszter két nap alatt előkerítette a pénzt a földhivatali dolgozók béremeléséhez. Azután Nagy Sándor mutatta meg, hogy tárgyalóasztalhoz tudja ültetni a kormányunk szuperegójaként funkcionáló IMF-et. Majd az ÉT visszautasított minden áfaemelést és pótköltségvetést.
A mezőgazdasági szövetkezetek országos szövetsége egy Antall Józsefnek címzett levélben fejti ki, hogy a kormánynak intézkednie kell a mezőgazdaságiak jövedelme érdekében, ellenkező esetben demonstrációk következnek. Legújabban pedig a Schalkhammer-féle MSZOSZ-bányászszakszervezet lépett fel, s rögtön bevezetésképpen biztosította a kormányt, hogy külföldi szénre nem számíthat a hazai követelések letöréséhez. A közeli olcsó szénkitermelő országok szakszervezeteivel már megállapodtak, szolidárisak lesznek a magyar szénbányászokkal.
A mezőgazdaságban dolgozók, a bányászok, a pedagógusok, az egészségügyiek és meg számos foglalkozási csoport tagjai persze valóban elégedetlenek, s nem számíthatnak arra, hogy a krónikus pénzhiánnyal viaskodó költségvetésből a kormány majd előzékenyen magától juttat nekik valamit. Mégis azt hiszem, hogy a nagy érdek-képviseleti aktivitás merő politika, a jövő évben esedékes választások kezdődő háttérmorajlása. A tb-választásokból megerősödve kikerülő szakszervezetek, a Nagy Tamás révén egyéni választókerületből parlamentbe jutott TSZ-szövetség magabiztos hangja. Lehet fújni rájuk, lehet keseregni rajtuk, de erejüket, befolyásukat letagadni most már nem lehet. Sem vezércikk-ráolvasással, sem azzal, hogy „a rendőrség nem engedi”. Ilyen egyszerűen már nemcsak a mi fiatal demokráciánkban, de Iliescu Romániájában, Meciar Szlovákiájában sem igazítható a valóság a hatalmat birtoklók ízléséhez.
Hajrá Liga!
Persze a demokrácia feltétlen híveinek okoz némi aggodalmat – akár a következő választások nyomán létrejövő kormányra nézve is – a Kádár-rendszertől átöröklött szervezetek elsöprő fölénye. Demokratikus legitimitásuk immár kikezdhetetlen. Holmi monopolhelyzetet senki nem emlegethet, hiszen mai pozícióikat már kemény versenyben harcolták ki, persze élve nemcsak vezetőik tehetségével, hanem kapcsolatrendszerükkel és nagy tapasztalatukkal is. Politikai tapasztalatot pedig ugyan ki más szerezhetett mifelénk, mint azok, akik az egypárti világban is a hatalmi játszmában ügyködtek, de legalábbis inaskodtak. Az újonc játékosok, lehetnek mégoly okosak, tisztességesek is, hozzájuk képest bizony tapasztalatlanok. Hosszabb menetelés ez, mint hittük volna, mind az érdekképviseletek, mind a politikai pártok előtt. Csak annyit mondhatunk például, hogy hajrá belső viharain szerencsére túljutott Liga!
SZDSZ–Fidesz meg nem állapodás
Csak nehogy a tapasztalatlanság folytán jóvátehetetlen hibát kövessenek el kedves liberális pártjaink! A Fidesz kezdeményezte politikai megállapodás biztosítékaiért folyó nagyon is helyénvaló huzakodás a széles nyilvánosság elé került, s ez talán nem szerencsés. Hiába a majd két évtizednyi életkortöbblet az SZDSZ-alapítók javára (azért a mai SZDSZ-vezetőtestületekben ez szerencsére már inkább csak egy évtizednyi), az SZDSZ tapasztalatlan kezdőként ment bele a Fidesszel folytatott politikai alkukba, és sorra a rövidebbet húzta. Legemlékezetesebb a fővárosi önkormányzati választásokra kötött koalíció kimenetele volt. Az SZDSZ nagy-nagy árakat volt kénytelen fizetni a Fidesznek azért, hogy valahogy képes legyen kormányozni Budapestet. (Igaz, a Fidesz az Antall–Tölgyessy-paktumot emlegeti föl, mikor az SZDSZ inkább Antall Józsefhez volt lojális, s nem „természetes szövetségeséhez”, akit Antall kívánságára csak utólag tájékoztatott.) A saját pártérdeket védeni, kellően óvatosnak lenni kötelező, de a két liberális pártnak vannak kötelességei a liberális beállítottságú választói táborral, s – némi szégyenkezéssel írok le ilyen nagy szavakat – az ország jövőjével kapcsolatban is. Szóval versengés ide, rivalizálás oda, nem szerencsés a Fidesznek és az SZDSZ-nek egymást nyilvánosan égetnie. Egyébként szorítunk a minél szélesebb tartalmú megállapodásért.
lt
- Kívül-belül [7]