Az ember régóta akar olyan egyszerűen fogalmazni, mint a kínai festő, aki ki meri mondani: képein csak a kompozíció nyilatkozik meg s nem a kép. Belenézünk a tükörbe, s a mi vágyott szavainkat más ajkak formálják. A magyar festőnő fél évtizedet áldoz a testszín rejtélyének megfejtésére – sikertelenül –, a kínai azt mondja, a testszín hamis. És kész. Belenézünk a tükörbe, s szemünk ferdül.
A négy évvel ezelőtti Tienanmen téri mészárlás után csöndes mondatok olvashatók most az itt tökéletesen ismeretlen kínai avantgárde néhány figurájától, akikről – azon kívül, hogy egyszerűen és pontosan fogalmaznak – szinte semmit sem tudunk. Annyit azonban igen, tükrünkben élő alakokká lettek, s hogy a jelek szerint túl vannak jón és rosszon (igencsak érdekelne, hogy hangzik ez kínaiból fordítva), s már csak önmagukban vannak. Mint lassan – vagy még mindig – a kis ország kis népének kicsiny gyermekei is. Csak éppen a sokság foncsora nélkül. (H. I.)
Befészkeltük magunkat
’91-ben, a nemzeti ünnepkor jöttem föl Pekingbe, és amit először láttam, az a sok vörös zászló volt. Tudtam már arról, hogy Fuyuanmen faluban van egy művésztelep, de csak a következő évben költöztem oda. Az első nap mindjárt leittam magam, mert úgy éreztem, hogy most nagyon jó, hogy itt végre megállapodhatok. Akkor még csak tízegynéhányan lehettünk, de azóta már vagyunk vagy negyvenen művészek, zenészek, versfaragók is, de a legtöbb festő. Itt semmivel nem kell törődni, innen az embernek nincs kedve bemenni se a városba, se máshová. Befészkeltük magunkat, itt megcsinálhatjuk, amit akarunk. Nincs semmi különösen jó, de itt vagyunk, és máshol se lehetne jobb. A képeim? A fenébe is, a képeim erőtlenek, nincs mélységük. Ki akarok fejezni valamit, de ha fogom az ecsetet, nem jön más, csak kompozíció, csak kapkodás. Ami bennem van, ami igazi, azt nem tudom kifejezni. Első pillantásra kellemesek a képeim, de nincs rajtuk semmi. Nulla.
Az ember, mint egy labda
Szép itt a táj, nyugatra a Nyári Palota, északon Yuanmingyuan, délre a Pekingi Egyetem, Keletre a Csinghua Egyetem. Én Hopej tartományból jöttem, Hantán városából, a művészeti főiskolán porcelánfestészetet tanultam, de túl könnyűnek, értelmetlennek találtam. Festeni kezdtem, főleg önarcképeket és a barátaim portréját. Az emberábrázolás érdekel, ha ezt megtiltanák, abbahagynám a festést. Hogy milyennek látom az embert? Az ember semleges, se nem jó, se nem rossz, olyan, mint egy labda, ha meglököd, lehet, hogy jobbra pattan, lehet, hogy balra, néha magától is odébbgurul. Lehet, hogy jót tesz, lehet, hogy rosszat. Régen azt tanultuk: kövesd a hősöket, a hős mindig jót cselekszik. Szerintem csak az alkalom szüli a hőst, ha e helyzet változik, a hősökből is rossz ember lehet. Ezért festek én kopasz alakokat, így tüntetem el az emberek közti különbséget, bizonytalanná teszem, hogy jó ember-e vagy rossz, hős vagy gonosztevő. Az ember útja, hogy miként él a világban, hogy mi lesz belőle, csak véletleneken múlik. Hogy miért festem olyan feltűnően nagyra a kopasz alakokat? Manapság az emberek, ha kiállításra mennek, csak végigfutnak a képek előtt, nem nézik meg alaposan, én pedig azt szeretném, hogy a közönség megálljon egy fiatal festő képe előtt, és maga ítélje meg, jó vagy rossz a képem, hogy gondolkozzon el a szándékaimon. (…) Amikor nagy, színes képeket kezdtem festeni, magától értetődően testszínűre festettem az alakok bőrét. Aztán elkezdtem gondolkozni, hogy vannak dolgok, amiket természetesnek tartok, valójában pedig hamisak; testszínűre festjük például az ember bőrét, mintha volna ilyen, mintha az emberi bőr valóban ilyen színű volna. De ha elgondolkodsz rajta, rájössz, hogy ez nem így van. És ez arra figyelmeztetett engem, hogy amiről biztosan hisszük, hogy igaz és helyes, az nagyon gyakran hamisnak bizonyul.
Mao tudott szeretni és gyűlölni
A családom szecsuáni, én Sanghajban jártam egyetemre, ott végeztem ’89-ben. Utána tanítottam, aztán alapítottam egy céget, kereskedtem, festettem, de amit igazán szerettem volna csinálni, az mégis csak a tévé vagy a film. Dokumentumfilmet akartam csinálni, de olyat, ami a valódi képet mutatja, és nem pedig a hivatalos elvárásoknak akar megfelelni. Ha valaki ilyesmibe fog Kínában, az tudhatja, hogy itthon vetíteni nem fogják, anyagi hasznot hozni nem fog. Befektetőket kellett keresnem, és ha nem is könnyen, de találtam: forgatni kezdtem egy filmet olyan egyetemistákkal, akik ’88-ban kezdték el az egyetemet, és akiknek az életét döntően megváltoztatták a ’89-es események. Az egész ország megváltozott akkor, és én ezt akartam megörökíteni ebben a diákokról szóló filmben. A felvételek alatt sok kellemetlenségünk volt, de végül is sikerült, olyan diákvélemények vannak a filmben, amilyeneket azelőtt nem hallhattunk, hiszen addig csak hivatalos közeg kérdezte őket, akiknek vagy nem válaszoltak, vagy nem akarták az igazat mondani, ha pedig mégis az igazat mondták, azt biztosan nem használták fel. Most úgy érezték, hogy ez a film őszinte, és együttműködtek velem. Persze volt, aki félt, hisz a jövőjét, a munkáját kockáztatta, de hamis, koholt dolgokat senki sem mondott, és ettől rettentő boldog voltam. Húsz év óta ez volt a legérdekesebb dolog, amit akkor csináltam. A filmet később sokan látták, persze csak titokban, kézről kézre adva, mindenki nagyon meg volt hatva, sokan telefonáltak, biztattak, hogy tartsak ki. Eddig még nem volt kellemetlenségem belőle, de ha lenne is, az ügy megéri.
A képeken, amiket a barátaimmal együtt festettem, Mao Ce-tungot örökítettük meg, mert úgy éreztük, hogy a ’91-es Mao-láz, ami akkor délen, Sencsenben, Sanghajban elkezdődött, nagyon alantas ízlésszinten fejeződött ki. De a jelenség természetes volt, ’89 után az életet és a kultúrát is teljes zavarodottság jellemezte, nem volt miben hinni, s ilyenkor mindenki hátranéz: a kulturális forradalom idején tetszett neki egy dal, vagy szeretett egy képet, vagy előveszi Mao elnököt. A sofőrök a teherautójuk ablakába tették a képét, hogy megvédje őket a balesettől. Én magam is úgy érzem, hogy Mao szelleme, nem az eszméi, de a szelleme joggal hiányzik a kínaiaknak. Mert szeretni tudott és gyűlölni, és az ideáljaiért, bármilyenek voltak is azok, föláldozta egész életét, kockára tette a családja sorsát is. Az individualizmusa mindennél fontosabb volt, az a dac, az az ellenállás, hogy én magam Mao Ce-tung, mindennél fontosabb vagyok. Ennek persze nagy ára volt az egész kínai kultúrát föláldozta érte. Én úgy érzem, hogy nagyon jók a Mao Ce-tungot ábrázoló képeim. Azt hittem, majd anyagi hasznot is hoznak, de ez végül nem jött be, csak egyetlen képet adtam el. Most már nem nagyon festek ilyeneket, nem mintha inamba szállt volna a bátorság, mostanában nem nagyon törődnek vele, ha az ember ilyen képeket csinál, de ki tudja, lehet, hogy egy szép napon megint úgy gondolják, hogy párt- és szocializmusellenes, amit csinálunk. Pedig nekünk ez csak szórakozás.
A történelem vagy vörös, vagy fekete?
A nevem Wu Wen-guang. 1985 előtt irodalommal foglalkoztam, aztán dolgoztam a tévénél két évet, de ’88-ban kiléptem, mert úgy éreztem, nem forgathatom azt, amit szeretnék. Utasításra dolgoztunk, más által kijelölt körben mozoghattunk csak. Úgy csináltuk a filmeket, mint az alkatrészeket a gyárakban. Pekingbe jöttem, munkám nem volt, vidékről jött művészekkel laktam együtt, és egyedül készítettem két dokumentumfilmet: ’88–89-ben a Kószáló; Pekingben címűt, ’92-ben pedig az T 966 utáni tévelygő koromat. Leforgattam a Kószálás Pekingbent, és közben nem gondoltam arra, lehet-e majd vetíteni vagy sem. Öt személy életét követtem folyamatosan, körülbelül egy évig, vagy még tovább is, mire ’89 októberében befejeztem a forgatást, négyen közülük elhagyták Kínát (házasságot kötöttek egy külföldivel, elmentek Amerikába, Olaszországba, egyikük Bécsbe, egy másikuk meghívásra Franciaországba). Végigcsináltam, amit akartam, noha tudtam, hogy „nem kívánt gyerek” lesz, olyan, aki nem a családtervezési rendeletek szerint született. Szabados ember gyermeke, aki nem tudta megfékezni magát. Ha nem kívánt, hát legyen nem kívánt. Senki nem tudott a filmről, még a legjobb barátaim sem, nem látta senki. Aztán kijutott Kínából, a hongkongi filmvilág, a japán dokumentumfilmesek felfigyeltek rá, Kanadában is vetítették, és ahogy híre ment, Kínában is tudomást szereztek róla. Jöttek a barátaim: hogy lehet, hogy filmet csináltál, és mi nem is láttuk? Én meg azt feleltem, nem akartam mutogatni, olyan lett volna, mintha a szemérmemet mutogatnám. Akkor aztán elkezdték szűk baráti körben, kézről kézre adva terjeszteni, vetíteni, azt lehet mondani, hogy szamizdatként. Hogy nyilvánosan vetítsék, hogy a gyereket rendesen anyakönyvezzék, ezt az ember nem érheti el, rengeteg nehézséget le lehet győzni a forgatás alatt, de ezt nem. Azt hiszem, ők semmiképp nem szerethetik ezt a filmet. Mert hát mindenféle összevissza alakokról szól, nem is párttagok, nem is dolgoznak aktívan a szocializmusért, nem élmunkások, csak beszélnek, beszélnek, egyik a másik után, majd két óra hosszat. Ez nem az ő ízlésük, és nem az ő stílusuk. Mert nincs zene, se magyarázó szövegek, az emberek maguk beszélnek az életükről, a munkájukról. Befejezetlen, nyers a film, mondják erre, a gyerek nem olyan, mint az ő gyerekük. Főként reklámfilmek és zenés propagandafilmek készítésével szedtem össze rá a pénzt. Olyan önálló filmrendező, mint akit külföldön annak neveznek, Kínában egyelőre még nincs.
A másik dokumentumfilmemet, az 1966 utáni tévelygő korom címűt a jelenkori történelemről kezdtem el forgatni, amiről Kínában olyan sokféle változat kering. Tegnapelőtt mást mondtak, tegnap megint mást és ma megint mást. Holnap pedig majd megint mást fognak mondani. De maga a történelem, az események valamiképp megtörténtek, az nem lehet, hogy akkora különbség legyen, és mindig azt higgyem el, amit éppen állítanak. Hogy a történelem vagy vörös, vagy fekete. Én nem vagyok történész, csak gondolkozom, és számomra ez gyerekes látásmód: vörös vagy fekete, jó vagy rossz. Engem az egyes ember érdekel, hogy hogyan él, hogy dolgozik, hogy intézi az ügyeit, s eközben milyen lelkiállapotban van. Nálunk a történelem megítélésében az egyes ember mellékes, én viszont úgy gondoltam, hogy sok anyagot gyűjtök, riportokat készítek. A történelmet nem lehet újrajátszani, akikkel én riportot készítettem, azok egyszerűen, szavakban emlékezve, elmondják az emlékeiket, hogy mit csináltak 1966-ban. Ha benne voltál, miért, mit tettél akkor, ha nem kerültél bele, miért nem? Tudni akartam konkrétan, és azt is, hogy mondják most el. Ha abban a tanintézményben a tanárokat pellengérre állították, az hogyan történt? Közben te mit gondoltál, mit tettél? Ha találkoztál akkor Mao elnökkel, milyennek láttad? Pontosan hol történt és mikor? Azt akartam, hogy azokból a drámai eseményekből az emberek kibányászhassák azt, amiben maguk is részt vettek, átéltek, és a saját konkrét emlékeik alapján ítéljék meg. Az egész film 176 perc hosszú lett, 60-70 százalékában valaki beszél, aztán vannak még benne pekingi rockzenészek, amint próbálnak, vitatkoznak, zenélnek, s végül eljátszanak egy 1966-ról szóló számot. Összekötő szöveg, filmzene itt nincs. Ez a „kulturális forradalomról”, a vörösgárdistákról az első dokumentumfilm Kínában, eddig csak játékfilmek és irodalmi memoárok voltak. Ahogy a filmmel elkészültem, elkezdtem az anyaggyűjtésről, a forgatásról és mindarról, amit a szereplők a filmben elmondtak, egy könyvet írni. Most naponta írok, és remélem, hamarosan elkészülök vele. Hogy aztán mit fogok csinálni? Talán még egy könyvet írok, és anyagot gyűjtök a következő dokumentumfilmhez. Nem törődöm azzal, hogy tényleg meg lehet-e majd csinálni. Teszek egy lépést, és csak azzal az egy lépéssel számolok. Kitapogatom a köveket a gázlón, úgy kelek át a folyón.
(A fordítást Fülöp Andrea, Kalmár Éva és Mohr Richárd készítette.)
- Kultúra [6]