Délszláv válság: egy újabb álom vége
Pozsony, Budapest és Prága vitája a Közép-európai Kezdeményezés hétvégi csúcstalálkozóján (részletes elemzéseinket lásd a 12. és a 13. oldalon) háttérbe szorította az (egyik) alapkérdést: mihez kezdhet egy regionális együttműködés a régió két olyan kulcsállama nélkül, mint a hadviselő Szerbia és Horvátország? Az ugyan többnyire mindenki számára világos, hogy a KeK perspektivikus működése egyáltalán nem a taglétszám kérdése, mégis vannak, akik még a jelenlegi tagországok számát is sokallják s szívesen osztják a térséget az „Európához való közelség” szempontjából elsőrendű és másodrendű államokra. A zárónyilatkozat ennek ellenére a találkozó egyik eredményének nevezi Macedónia tagfelvételét, amely Szlovénia és (az egyelőre nem tudni, milyen státusú) Bosznia-Hercegovina után a KeK harmadik délszláv résztvevője lett.
Ami Bosznia-Hercegovina helyzetét illeti: Izetbegovics bosnyák elnök vasárnapi bejelentése alapján úgy tűnik, hogy a bosnyák–muzulmán vezetés végül is beletörődik az ország konföderálásába. Persze Milosevics és Tudjman minapi közös nyilatkozata után – mely arra utal, hogy a konföderációt illetően legalábbis, teljes a szerb–horvát egyetértés – a muzumánoknak valóban nem maradt sok választási lehetőségük. A konföderációs terv elfogadása ma a békét jelent(het)i, az egységes Bosznia (a muzulmánok álma) pedig a háború folytatását, amit azonban a muzulmánok aligha nyerhetnének meg.
A délszláv térségben csupán egyetlen „reális” álom maradt érvényben: az, hogy egy háborúval kevesebb legyen. A civilizált konföderáció még akkor is megnyugtató megoldást kell nyújtson, ha a délszláv háborút kirobbantó agresszió megtorlatlan marad. Kérdés persze, hogy ez a kikényszerített megbékélés kit s meddig nyugtat meg.
Japán: fordulat történt?
Veszített, és mégis marad a Liberális Demokrata Párt? – kérdezik a hétvégi japán választások értékelői a választási eredmények láttán. A választásra jogosultak mintegy egyharmad része el sem ment szavazni, a szavazók többsége viszont azt fejezte ki voksaival, hogy nem örülne, ha az eddig kormányzó Liberális Demokrata Párt (LDP) megannyi pénzügyi visszaélés után is megőrizné összes pozícióját. Az LDP azonban a többség elvesztése ellenére is még mindig messze a legtöbb képviselővel rendelkezik majd az új parlamentben: a párt az 511 helyből 223-at szerzett meg.
Ez a viszonylagos kisebbség egyben többséget is jelenthet az LDP-nek, hiszen a legtöbb szavazatot gyűjtő szociáldemokrata párt, az eddigi legerősebb ellenzéki erő történelme egyik legrosszabb eredményét érte el, és csupán 70 mandátumhoz jutott. Az újonnan alakult és kormányképességben bizakodó polgári pártok külön-külön alig szereztek többet ötven mandátumnál. A Japán Új Párt, az Új Élet Pártja és az Előfutár előzetesen szövetséget kötött. Mellettük a szociáldemokraták, a függetlenekkel együtt, rákényszeríthetik az akaratukat Mijadzavára – ha félreteszik nézeteltéréseiket. Az ellenzék megosztottsága miatt erősen kétséges, hogy e pártok képesek lesznek-e valóban élni a páratlan lehetőséggel. Mijadzava mindenesetre közölte: egyplőre esze ágában sincs távozni, s mindent elkövet a többpárti kormányzás elkerülése érdekében.
És Mijadzava csöppet sem esélytelen: több mint ötven éve aktív politikus, negyven éve parlamenti képviselő, volt pénzügyminiszter, külügyminiszter, kereskedelmi és ipari miniszter, az LDP egyik legmarkánsabb frakciójának vezetője, s közel az egész Japán vezető politikusa. Féltucatnyi potenciális ellenfele között favoritként emlegetik Hata Cutomu pénzügyminisztert, Hoszokava Morihirót, a Japán Új Párt elnökét. Konzervatív jelentkezőkben sincs hiány: Kaifu Tosiki, Vatanabe Micsio, Gotoda Maszaharu vagy Hasimoto Rjutaro egyarán tapasztalt politikusai az LDP-nek. A sorsdöntő parlamenti ülésszak összehívásáig harminc napot kell még várni, addig szabad az alku.
Oroszország: „nekünk »Afgán« kell”?!
Oroszország a Kuril-szigetek kérdésének békés és civilizált megoldását várja „az új japán csodától” – adja tovább a hivatalos moszkvai értékelést egy orosz lap, némiképp ellentmondásban az orosz parlament nacionálkommunista ellenzéke és a vezető katonai körök egy részének azon szándékával, hogy a végletekig kiélezzék a „birodalom” peremén az amúgy is pattanásig feszült helyzetet.
Alig ült el ugyanis a vihar a fekete-tengeri konfliktusok körül – anélkül persze, hogy a tartós megoldás legcsekélyebb jele mutatkozna akár az orosz–ukrán flottavitában, akár a grúz–abház–(orosz) háborúban –, július 13-án a tádzsik–afgán határon súlyos fegyveres összecsapásra került sor a tádzsik ellenzéki csapatok és az orosz határőregységek között.
1992 decembere óta Tádzsikisztánban egyébként is a „vörösbarnák” legszebb álmai szerint alakulnak az események: a fegyveres túlerő révén a kommunista klán a főváros, Dusanbe elfoglalásával teljes egészében visszaszerezte a hatalmat, s a húszas évek vörösterrorját felülmúló megtorló akcióba kezdett. (A tádzsik polgárháborúnak eddig közel 50 ezer halálos áldozata van, s közel félmillióan menekültek Afganisztánba.) Mindez ráadásul a Tádzsikisztánban állomásozó 201-es orosz hadosztály szeme láttára történt. Arról, hogy a „hallgatólagos beleegyezés” most miért változott „aktív katonai beavatkozássá”, mindegyik fél másként számol be. Tény az, hogy az ország visszafoglalásáért harcoló ellenzéki tádzsik modzsahedek átkeltek a határ menti Pjandzs folyón, s a visszaverésükre kivezényelt orosz határőregységekhez csatlakozott a légierő is, amely ismeretlen okból szétbombázta Szári Gor határ menti falut. Az orosz katonai vezetők azzal indokolták az orosz parlament ülésén a beavatkozást, hogy a tádzsik ellenzék csapataiban ott voltak az afganisztáni 55. gyalogos hadosztály katonái is, sőt, a határ mentén intenzív csapatösszevonásokat hajtanak végre; az afgán Tahor tartományban székelő tádzsik Ellenállási Tanács elnöke viszont azt nyilatkozta, hogy egyetlen afgán modzsahed sincs csapataikban. Az orosz parlament mindenesetre Kobec tábornok, hadügyminiszter-helyettes javaslata alapján már elő is készítette határozatát a radikális orosz válaszlépésről, Gracsov marsall pedig – a hivatalos kommunista tádzsik kormány egyetértésével – máris megerősítette az orosz hadosztályt, úgymond az ott élő orosz anyanyelvű lakosság védelme érdekében. Közben „a szégyenletes afgán vereség” megbosszulását már nem is csak a patrióta sajtó követeli, s egyre többen éltetik Ruckoj alelnököt, az „afgán hőst” is, aki épp a „legszebb álom, az orosz nemzeti nagyság” visszaszerzésének jelszavával óhajtja jelöltetni magát Oroszország elnöki székébe.
jj–km–ki
Tovább a lezsáki úton
Nem könnyű kormánypárti frakcióvezetőnek lenni. Az MDF Országos Választmányának vasárnapi csopaki ülésén értékelték a választmányi tagok körében végzett korábbi kérdőíves felmérést. Kiderült, hogy a választmányi tagokat a frakcióvezető – meg az igazságügy-miniszter – kedvenc vesszőparipája érdekli a legkevésbé: az igazságtétel. De hát ha őket se érdekli, kit érdekel még?
De választmányi tagnak lenni se könnyű. A testület teljes támogatásáról biztosította a kormány privatizációs politikáját, nevezetesen a tőkebevonás erősítését; egyúttal elmarasztalta a privatizációs bevételek ésszerűtlen növelésére való törekvést.
Tudjuk, hogy a monopolisták épp ezt kárhoztatják: az ÁVÜ kiárusítja az állami vagyont. Nehéz feltételezni, hogy a választmányi tagok jó része ne ugyanezt gondolná: a közvélemény többsége gyanúsnak véli a privatizációs üzleteket. A választmányi tagok pontosan tudják, hogy a nyilatkozatuk ellentmond annak, amit éreznek. De közelednek a választások, ilyenkor minden párt szorosabbra zárja a sorait: a Központi Bizottság plénuma határozatban erősíti meg, hogy a párt és a kormány jó úton halad, akármerre kanyarog is az az út. Két nappal később aztán az MDF képviselői – legalábbis egy részük – a parlamentben, immár sokadszor, leszavazták Szabó Tamást. Pedig a privatizáció minisztere ott is ugyanazt mondta, amit Csopakon: jól tette az ÁVÜ, hogy a Nyírségi Dohányfermentáló Rt.-t a kevesebbet kínáló amerikai vállalatnak adta el a többet ígérő magyar helyett, az amerikai mamutcég ugyanis dinamikusabb fejlődést biztosít a magyar dohányiparnak, mint a gyenge hazai. Persze könnyebb rábólintani egy általános érvényű határozatra, mint ország-világ előtt igent mondani egy konkrét ügyben. Be kár, hogy az ember csak egy kézzel szavazhat, miközben a lelkében két érzés birkózik.
Egy kemény igen
A rendkívüli nyári ülésszak utolsó két napján az Országgyűlés két teljes műszakon át folyamatosan szavazott. Nem volt azonban kétséges, hogy az oktatás egészét szabályozó három törvényt a hosszúra nyúlt vita és a sok száz módosító indítvány ellenére a koalíciós többség elfogadja. Tétje csak egy törvénymódosítás megszavazásának volt.
A vallásszabadságról szóló törvény eddig – alkotmányellenes módon – csak az egyéni vallásgyakorlatot engedte meg a hadseregen belül: a módosítás lehetővé tette a csoportos vallásgyakorlatot is. A változtatással minden párt egyetértett. Csakhogy a módosítás nyomán lehetővé válik a tábori lelkészi szolgálat kiépítése. Törvény szabályozza-e a szolgálat felállítását, vagy elég hozzá a rendelet is – ez volt a kérdés. A határozathozatal előtt az igazságügy-miniszter kijelentette, hogy a kormány elutasít minden olyan módosító indítványt, amely kimondaná, hogy a további szabályozásról törvénynek kell gondoskodnia. Kijelentette: „semmilyen körülmények között nem képzelhető el, hogy törvény szabályozza az egyházak belügyét”. Ez szépen hangzik, de valójában azt jelenti: rendelet fogja szabályozni. A végszavazás előtt Kuncze Gábor elmondta: az SZDSZ a módosítással egyetért, de a további törvényi biztosíték hiányában nem tudja megszavazni a törvényt, tartózkodni fog.
Kövér László sokkal élesebben fogalmazott: sosem hittek – mondta – a bizottsági egyeztetések során kialakult megállapodásban. „A bírósági törvény óta már kevés olyan dolog van, amit az igazságügyi miniszter úrnak elhiszünk.” De a Fidesz, amely mindig is az alkotmányosság talaján állt, nem működhet közre egy alkotmányellenes helyzet fenntartásában. Ezért a fiatal demokraták a kormány indítványát megszavazzák. Csakazértis.
A lepocskondiázott miniszter elégedett mosollyal nyugtázta a Fidesz döntését. A módosítást a parlament 201 igen szavazattal, 77 tartózkodás mellett elfogadta.
Zöldségesblokád?
A nemzeti középosztály kormánya a reménybeli középosztállyal boldogul a legnehezebben: a kisvállalkozókkal. Működésének első évében csaknem katasztrófába torkollott a kormány képtelensége arra, hogy tárgyaljon a taxisokkal. Időközben valamennyire kialakultak az érdekegyeztetési mechanizmusok, de – biztos, ami biztos – megerősítették a rendőrséget is, és páncélozott harcjárművekkel szerelték fel a Határőrséget. Minden rendszer az előző forradalom leverésére készül, pedig minden forradalom más, mint az előző volt – ezért törnek ki újra meg újra forradalmak. A határőrségi PSZH-k kiválóan alkalmasak egy kamionosblokád feltörésére, de teljesen tehetetlenek egy zöldségespulttal szemben, amelyre ki van írva: »Szabadság« miatt zárva.
Amikor a parlament a múlt év őszén, 1993. július 1-jei hatállyal kötelezővé tette a nyugtaadást, a képviselők valószínűleg nem gondoltak bele, hogyan is működik majd a törvény a gyakorlatban. (Vagy – némelyek – úgy gondolták: most elkapjuk végre a zöldséges maffiát. Mert a nemzeti középosztályt kellemesebb Tímár Mihályként elképzelni, mint zöldségeskofa vagy taxisofőr képében találkozni vele.)
Az adóhatóság, a pénzügyi kormányzat ki akarja kényszeríteni, hogy piaci, csarnoki árusok, a zöldségesek is adjanak eladásaikról nyugtát, vagy használjanak pénztárgépet. A törekvés – akárcsak a benzinár felemelése – önmagában jogos. Ugyanakkor a szigorúan adóztató országokban sem szokásos, hogy az utcai, piaci árusok pénztárgépet kezeljenek.
A problémának sokféle megoldása lehetséges, és a világon minden bizonnyal ki is próbáltak jó néhányat. A jelen helyzetben azonban a végrehajtó hatalmat is köti a törvény, a képviselők pedig szabadságra mentek, és őszig nem tudnak módosítani rajta. Igaz, ez a lehetőség a parlamenti szünet beálltáig sem vetődött fel, holott a válság már július 15-e előtt kirajzolódott.
Az egyezkedési kísérletek az elmúlt két hétben sorra csődöt mondottak. A pénzügyminiszter július 21-re vállalta, hogy leül tárgyalni az árusok képviselőivel – közben újabb értékes napok teltek el. A nézeteltérés, amely kezdetben csak az érintetteket foglalkoztatta, látványos konfliktussá terebélyesedett. Lapzártakor, szerkesztőségünk tőszomszédságában, a Rákóczi téri csarnokban a magánkereskedők – a pék és a tejes kivételével – már második napja zárva tartanak. Hasonló a helyzet a Fény utcai piacon. A Fehérvári úti, a Hold utcai meg a nagybani piac ellenben információink szerint zavartalanul működik.
A konfliktus megosztja a közvéleményt, megosztja az árusokat is. A boltosok, akiknek van pénztárgépük, gyanakszanak, hogy a standosok irdatlan jövedelmekre tesznek szert. A kormány, ahogy ilyenkor szokta, a pártállam jogrendje felé hátrál vissza. Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium rendelettervezetet készített, amely részben visszaállítaná az 1989-ben „deregulált” rendtartást: kötelező nyitvatartási írna elő, a maximum 30 napos évi szabadságot pedig előzetes bejelentéshez kötné. A rendelettervezet egy régóta folyó jogszabályalkotó munka része, állítják a minisztériumban, semmi köze az akut helyzethez. Ennek azonban nemcsak az mond ellent, hogy a tervezetet július 14-én küldték meg az érdekképviseletnek, hanem az is, hogy szó sincs benne kötelező záróráról, holott az efféle szabályozások főleg ez utóbbit szokták előírni.
A taxisblokádra való utalás nem szerkesztőségünk sötét víziója: a Rákóczi téri csarnok környékén azonnal ez ötlik az emberek eszébe. Persze a helyzet nem olyan feszült, mint amilyen 1990. október 25-én volt, amikor az első taxik keresztbe álltak az Erzsébet hídon. De ha a kormány megint erőszakoskodni kezd, megint elveszti a józan mértékletességét, ki tudja, milyen reakciók következnek.
Mert csak a megtervezett államcsínyek egyformák. A népmozgalmak kiszámíthatatlanok, mert mindig másképp kezdődnek el.
K. F.
- Kívül–belül [9]