Egy hófúvásos februári reggelen Bodvanicki Gyula mosolyogni látta az édesanyját. Az arc, ez a jól ismert ráncos arc, olyan szelíd lett, mintha esővizes tócsában szemlélte volna önmagát. Semmilyen gyűrődés, semmilyen dudor nem törte át bársonyosnak tetsző simaságát. Könnyű, fátyolszerű árnyék terült a homlokára, ami egészen olyan volt, mint egy bohókás fejfedő. Gyula is majdnem elmosolyodott, mert ebben a tekintetben valami furcsa, majdhogynem eszelős vidámság rejtőzködött. Ha tudta volna, miként kell megcsókolni egy öregasszonyt, biztosan elköveti ezt a meggondolatlanságot.
De a mama észrevette, hogy figyelik: ölébe kapta a kezét, s előbb riadtan, aztán meg utálattal nézett Gyulára. Ráncos volt megint, s a himlőhelyek, májfoltok és szemölcsök zegzugait nem a meleg, kedves árnyékfoltok fátyolozták, hanem az őszről itt maradt por, ami véget nem érőn szitált lefelé a villanykörte tányérjáról.
Gyula hasába beütött a fájás: kileste a tulajdon édesanyját! Tanúja volt példa nélkül álló megingásának, és ezt nem úszhatta meg verés nélkül.
Az utolsó nagyobb fenyítést még apja halála előtt kapta, s lényegében ez volt a legfontosabb állomás, amire tizennyolc év távlatából visszaemlékezhetett. Időközben az övé lett a gazdaság: dolgozhatott ina szakadtáig, s ha nagy ritkán rászánta magát egy kis csavargásra, csakis azért tette, mert úgy érezte, megfullad a ház körüli eseménytelenségben. Minden mozdulatát a megszokás cérnaszálai rángatták, képzelete pedig ritkán jutott túl a gazdasági udvar léckerítésén. Elábrándozgatott a bögyös, faros szomszéd Marikáról vagy a kidüllesztett fenekű répaszedő asszonyokról, ám a legizgalmasabb dolgok éjszakánként történtek vele. Ismerős nagylányok és férjes asszonyok ölelgették, ő pedig úgy válogatott közöttük, mint finnyás vendég a szilváskosárban. Az ilyen éjszakák után a mama rejtélyes foltokat talált a lepedőn, de sosem szólt miattuk. Egyszer-kétszer az is előfordult, hogy kifestett arcú lányokat vezetett haza, és valósággal betuszkolta őket Gyula szobájába. „Beszélgessetek…” – mondta, és hátrament a kertbe gyomlálni.
Gyula semmire sem ment ezekkel a lányokkal. Szünet nélkül vihorásztak, és állandóan azt hajtogatták, hogy elviselhetetlen a forróság. Amikor a búzatermésről meg a malac áráról kezdett nekik beszélni, azt mondták, sürgős dolguk van, és faképnél hagyták. Egyiket sem látta soha többé. A mama később hálát adott az égieknek, hogy nem lett házasság a dologból. Gyulának különben sem való a nősülés. A feleségek heptikásak, folyvást követelőznek, és teszik a szépet fűnek-fának. Így van jól, ahogy van. Törődjön bele az egyedüllétbe, mint ahogy ő is beletörődött a férje elvesztésébe, és ne akarjon mást, mint ami néki rendeltetett.
A fiú nem bólogatott, s nem is rázta a fejét. Végighallgatta a mama érvelését, aztán ment a dolga után. Eszébe sem jutott, hogy vitába szálljon vele. A mama rövid, katonás parancsokat osztogatott, és soha, semmiben sem tűrt ellentmondást. Fenyegető jelenléte a nap minden órájában árnyékot tartott Bodvanicki Gyula feje fölé.
Érdekes mód: a kocsmától, ettől a szörnyű, mocskos helytől sosem viszolygott, pedig a mamának kifejezetten derogált az itteni időzgetés. Mégsem tehetett ellene semmit, mert Gyulát az apja szoktatta rá a „szítyomosok” közötti téblábolásra. Szalmahordás után mindig bevitte egy koktára, de aztán gyorsan el is zavarta, mert kezdődött a hajnalig tartó preferanszparti. Gyula azóta is csak koktát ivott, éspedig leghátul, a vécéajtó mellett, ahová a bűz miatt sosem ült le senki. Még az alkoholisták sem, pedig nekik igazán mindegy, hogy melyik asztalnál esnek le a székről. Gyula sokszor órákig nézegette a heccelődő, egymást hátba veregető suhancokat, és a padlóolaj, a húgy, a klórmész szagával próbálta beszippantani jókedvüket.
Ha megunta az ücsörgést, kiment a főtérre, az emlékműhöz, és úgy forgolódott, mintha várna valakire. Egyszer oda is ment hozzá egy vidéki fiú, és megszólította. Egész jól elbeszélgettek, de aztán megjött a busz, és a fiú se szó, se beszéd magára hagyta. Gyula addig bámult a jármű után, amíg el nem tűnt a gyógyszertár mögötti kanyarban. Gazdagabb lett egy fölismeréssel: valójában nem is a lányok hiányoztak neki, hanem a társaság. Egy csapat vagy néhány barát, akikkel együtt röhörészhet, és akikkel elmehet bárhová, talán még moziba is!
Mert egyedül nem tehette be a lábát abba a terembe, soha. Bezzeg, ha Tikvicki Gézát elvinné az ördög! Törzshelye lenne a hátulsó sorban, ott, ahol az embert már nem trafálhatják el a balkonról köpködők, és két párocska közé ékelődve vidáman ropogtatná a szotyolát. Belesüppedne abba az irdatlan nagy sötétségbe, és úgy szívná magába a látványt, mint kifacsart spongya az esővizet. Sajnos Tikvicki Géza az egyetlen, aki magányosan is beülhet a nézőtérre. Mindenki tudja, hogy miért: odafurakszik a fiúk mellé, és megfogdossa őket! Nem tágít akkor sem, ha pofon vágják, annak meg direkt örül, ha szemközt köpik. Ilyen undorító, mocskos disznót nem látott a világ! Tátott szájjal szedi a levegőt, a tenyere meg úgy ragad, mintha gyantával lenne bekenve. Aki egyedül megy moziba, valósággal fölkínálja magát neki, és nem szólhat semmit, ha másnap egy kalap alatt emlegetik mind a kettőjüket.
Azon a februári reggelen, amikor Bodvanicki Gyula meglátta édesanyja mosolygását, felbomlott benne a félelem és a vágyakozás negyedszázados egyensúlya. A mama viselkedése több volt, mint nyugtalanító. Azt állította: egyszer s mindenkorra hátat fordított a világ hívságainak, sem könny, sem nevetés nem torzíthatja el tökéletes békével rendezett arcvonásait, s most mégis elárulta magát! Hazugság tehát a tökéletes lelki béke meg mindaz, ami ezzel megmagyarázható! Vizet prédikált, és bort ivott! Minden, de minden összeomlott ezzel a tettenéréssel, és ezt a mama is tudta, mert tizennyolc év után megint kezet emelt rá. Csakhogy nem fájt az a verés, sőt jólesett. Most már abban sem kételkedett, hogy a Tikvicki Gézával kapcsolatos ocsmányságokat is ő találta ki. Ezzel tartotta távol a lenézett és megvetett mozilátogatástól, és el is érte a célját, mert ebben Bodvanicki Gyulának – a kocsmaélettel ellentétben – alig volt tapasztalata.
Estefelé, amikor zsebre vágott kézzel őgyelgett a főtéren, már egész más véleménye volt erről a dologról. Az ember sosem lehet biztos önmagában, és főleg nem abban, ki akar neki jót, és ki rosszat. Ha – tegyük föl – ma elmenne moziba, és Tikvicki Géza megfogná a combját, mit kellene tennie? Pofon kéne vágnia? Vagy az is elég, ha odébbhúzódik? Valószínűleg mindegy lenne: ha meglátják a Géza mellett, másnap már mindenki úgy beszélne róla, hogy: „Az a másik péder.” De mindegy: nevezzék csak buzeránsnak, és ne álljanak vele szóba soha többé, pár napig akkor is ő lesz a világ középpontja. Az arcok, akik valahová a háta mögé kukucskáltak, úgy fogják követni a mozgását, mint napraforgó az égi vándort. Naná, hogy elmegy a moziba! Még nincs negyvenéves, ha iparkodik, bepótolhatja a mulasztást!
Moziba menni cseppet sem könnyű dolog. Száz veszély leselkedik az emberre. Kizsebelhetik, beleköthetnek, de előfordulhat az is, hogy nem kap jegyet. Ott állt a hatalmas, sötét épülettömb előtt, és nézte az ajtó üvegén kitóduló villanyfényt. A sebtiben összekapart hóbuckák fagylaltszínűek lettek, de csak közvetlenül a bejárat környékén. Távolabb már fészkelődött a sötétség. Senkit sem látott az utcán, lábnyom is csak elvétve akadt a friss porhóban. Nem ilyen síri hangulatra számított. Rengeteg embert képzelt ide, hatalmas tipródást meg vidám zeneszót. Odanyomta homlokát az ajtó üvegéhez, és megpróbálta kideríteni, mi történik odabent. Az előcsarnok falához tolt padokat évtizedek alatt koptatták fényesre különböző korok nadrágkreációi, most mégis úgy sorjáztak egymás mellett, mint a vakvágányra tolt marhavagonok. A falakon poros, megfakult plakátok csúfoskodtak. Izzadságtól lucskos arcok, levegőbe kapkodó kezek, óriásira tágult pupillák. Lángoló harckocsik mellett tépett partizánzászlók fakólkodtak, meg néhány füstölgő épület, ahonnét apró, hangyaszerű figurák menekültek. Gyorsan eltávolodott az ablaktól. Nem ilyennek képzelte ezt a helyet. Egyszer, régen az apja elhozta ide, ám akkor sorba kellett állni a jegyért, és utána besodorták egy óriási, sötét terembe, ahol mindenkinek szotyolát illett rágcsálnia. A vászonból persze semmit sem látott, mert széles hátú pasasok takarták el a kilátást, de ez nem is volt lényeges. Az apját figyelte, aki hol ellátottá a száját, hol csücsörített, hol pedig hangosan felröhögött. Táguló orrcimpával szívta be ruhájának dohányillatát, és olyan közel bújt hozzá, amilyen közel csak lehetett.
Valahogy mégiscsak be kéne menni, ha már eljött idáig. Sokkal könnyebb lett volna minden, ha odabent már van valaki. Mondjuk egy tökmagárus fiú vagy a jegyszedő. De az sem lett volna túl nagy baj, ha Tikvicki Gézát látja meg, mert akármilyen züllött pasas, végtére ő is csak ember. Odamenne hozzá, és megkérdezné, fázik-e. Mert ő bizony fázik. Nem vág egy nyomba a foga, és a kezét sem tudja ökölbe szorítani. Toporogni kezdett, s amikor jócskán letaposta a porszerű havat, észrevette az ajtóra biggyesztett cetlit. Odahajolt, amilyen közelre csak tudott, és megpróbálta elolvasni. Nagyon nehéz, mondhatni: bonyolult szöveg lehetett, mert egy szót sem értett belőle. Igaz, hogy nem is volt türelme végigsilabizálni. Valami bezárásról vagy bezárkózásról lehetett szó, de hogy kit és főleg miért helyeznek lakat alá, arról fogalma sem volt. Meg hát mi a csoda lehet az, hogy: „csökkenő látogatottság”? Már megint összezagyváltak valamit a hivatalnok urak. Beszélnek, csak beszélnek, rágják a szót, ahelyett hogy eljönnének a moziba.
Még egyszer körbejárta az épületet. Átmászott a kidőlt drótkerítésen, kikerülte a leszakadt ereszcsatornát, és megtapogatta az egyik udvari ajtón csüngő lakatot. Némelyik ablakkockán nejlonfóliát lengetett a szél, a lehullott vakolat alól meg sötétszürke téglák meredeztek elő. Behúzódott egy szélárnyékos zugba, és megpróbált hallgatózni. Mintha egy kenetlen zsanér csikorgott volna valahol, de aztán ez is abbamaradt. Eldöntötte: visszamegy a főbejárathoz, s ha jön valaki, besomfordál vele együtt. Tikvicki Géza biztosan itt lesz. Tapizni fogja a fiúk combját. Lehet, hogy az övét is, de hadd tapizzon. Legalább lesz kivel beszélgetni. Utána pedig elhívhatja a kocsmába egy koktára. Már nem is fázott annyira. Végigaraszolt a fal mellett, és már átlendítette egyik lábát a kerítés drótján, amikor összetalálkozott egy kucsmás, báránybőr zekét viselő emberrel. Nagyon szigorúan nézett rá, és azt kérdezte recsegő hangon, hogy mi a fenét keres itt, ebben a kutya hidegben. Alig tudott válaszolni. Az ember mély tulokhangon felröhögött. „Moziba akar menni? Hát hol él maga, jóember? A mozit már fél éve bezárták! Tudja, mi van ebben az istenverte teremben? Gabonaraktár! Úgy bizony! A székeket fölszedték, a vásznat leterítették a padlóra, és ráöntötték a búzát. Legjobb lesz, ha visszamegy oda, ahonnét jött. Még tüdőgyulladást kap ebben a hidegben.”
Bodvanicki Gyula úgy botorkált a nagydarab ember mellett, mint az alvajáró. Aztán már csak állt, és nézte, hogy becammog az előcsarnokba, a sápadt villanyfénybe, és eltűnik egy oldalajtó mögött. Mozdulni kellett volna, lépni valamerre, de nem tudott. Olyan furcsa és hihetetlen volt ez az egész: pár perce még itt állt a szépséges, csodálatos moziépület, most meg egy gabonaraktár van a helyén. Tikvicki Géza sem jön ide soha többé. Lihegése ugyanúgy beszívódott a téglák közé, mint az apja nevetése, meg az a sok hú, meg ha, ami kitüremkedett az emberek torkából. Biztosan megvannak még a parafa lemezek meg a tojástartó papírok a falakon, de a csillárokat valószínűleg leszerelték. Még egyszer körbejárhatná ezt a helyet, az éjjeliőr most már biztosan nem zavarná el, de ugyan mi szükség erre? Maholnap negyvenéves lesz: érdemes félretenni, megbecsülni minden kis emlékforgácsot úgy, ahogy van.
Fölhajtotta kabátja gallérját, kezeit mélyen a zsebébe süllyesztette, és kacsázva, meg-megcsúszva elindult csak úgy, az orra után.
- Kultúra [6]