A bizalom érdekében
Kaptak-e egykor az OTI tisztségviselői javadalmazást? – érdeklődtünk Bod Pétertől, az OTI egykori matematikusától, aki az önkormányzat fölállításakor megszüntetett nyugdíj-felügyelőbizottság elnöke volt, most pedig – az ÉSZT küldötteként – a nyugdíj-önkormányzat elnökségének tagja. „Nem kaptak – felelt Bod Péter –, de más a szociológiai helyzet. Egy apparátust kell kimozdítanunk tehetetlen állapotából.”
Odabent, a szűk ülésteremben a nyugdíjaskamara küldöttei akként vélekedtek, hogy igen nehéz lesz helyreállítani a nyugdíjasok választott önkormányzatba helyezett bizalmát. A nyugdíjaskamara mindent megtesz a bizalom érdekében, csak azt kéri: ne a miniszteri fizetések arányában állapíttassék meg az inkriminált javadalmazás, mint ahogy azt az elnökség javasolja. Nyomban kiosztottak ekkor egy módosító javaslatot: eszerint az önkormányzat elnöke, alelnöke, valamint a (régivel nem azonos) felügyelőbizottság (fb) elnöke a 18 000 forint tisztségviselői „illetményalap” 6-szorosát, az elnökségi tagok 4,5-szeresét, az fb-tagok 3,5-szeresét kapják kézhez havonként. Eredményül épp azok az összegek jönnek ki, mint ami az eredeti javaslatnak felel meg. A részmunkaidőben ellátott tisztség esetén járó javadalmazásról – amiről a két önkormányzat elnöke nyilatkozott korábban, a tervezet kiszivárgása után – sem az eredeti, sem a módosított javaslatban nem olvasható útmutatás.
A buli kényszere
A nyugdíj-biztosítási önkormányzat végül is, hosszú vita után elsöprő többséggel a tisztségviselők profizmusa mellett foglalt állást. Ellene csak a két keresztényszociális (KESZOSZ-) küldött, az ÉSZT önkormányzati tisztséget nem viselő küldöttje és Ferge Zsuzsa Liga-küldött szavazott. Forgács Pál, aki a társadalmi szolidaritás következetes híveként kezdeményezte a vitát, ekkor már se pro, se kontra nem foglalt állást, demonstrálva, hogy immár nem tekinti magát az önkormányzat tagjának. Álláspontjához hadd fűzzünk két szerény megjegyzést.
Úgy láttuk, a pénteki ülésen mindvégig elnöklő Nagy Sándor korrektül vezette a vitát, igyekezett bekombinálni a maratoni alapszabályvitába Forgács Pál írásban benyújtott javaslatait, és teret engedett a javadalmazási vitának, amely ekképp nem elhanyagolható csoportterápikus szerepet töltött be. Igaz, a stílus, ahogy a textiles MSZOSZ-küldött fröcsögött Forgács ellen, csakugyan rendreutasítást érdemelt volna. Az MSZOSZ- és egyben önkormányzati elnök csakugyan a vita végén húzta elő a maga aduját, a tb-testületek tekintélyének csorbításával vádolva Forgács Pált, amiért a sajtóban támadta az elnökséget a tervbe vett javadalmazás miatt. Általában is úgy tetszik, a testület gondosan ügyel a tekintélyére, és igen ideges a sajtó miatt; holott a választott személyiségek profizmusának kérdése például bizonyára érdekli a nyilvánosságot.
A megválasztottak profizmusa mellett – és ez a másik megjegyzésünk – csakugyan szól egy súlyos érv. A keresetet a piac határozza meg, szokták mondani mintegy védekezőleg azok, akik jól keresnek. Ez közhelyes állítás, mert ha megpiszkáljuk a dolgot, láthatjuk: nincs piac, hanem erősebb és gyengébb érdekcsoportok vannak, és az erősebbekben fokozottan munkál a szolidaritás a saját érdekcsoportjuk iránt. A javadalmazás mértéke, amely ebben a csoportos egymáshoz igazodási játékban megállapíttatik, föltétlenül magában rejt önkényes (nem piaci) elemeket. Viszont aki javadalmaztatik, az egyúttal emancipálódik is az adott érdekcsoporthoz. „Profi képviselőket a parlamentbe!” – követelték a szabad demokraták ’89-ben. S hogy ez megvalósult, az nemcsak azért vívmány, mert ekképp van idejük a képviselőknek tisztük ellátására, hanem azért is, mert egyenrangúvá váltak azokkal a szakmai körökkel, amelyekkel tárgyalniuk, alkudozniuk kell. A profi apparátcsik nem mondhatja a profi képviselőnek, mint mondhatná az amatőrnek: én vagyok az autentikusabb, nálam nagyobb a tét, mert engem fizetnek. A kölcsönös szolidaritás, amely az erős érdekcsoport tagjait egymáshoz fűzi, korrumpálhat is, de emancipál is, s erre a választott képviselőknek szükségük van ahhoz, hogy képviselni tudják a laikus választókat a profi irányítással szemben.
Ha így van, akkor viszont – bármily furcsán hangzik is – fölvethető: miért csak az elnökség és az fb vezetői és tagjai kapnak javadalmazást? Igaz, a most érvényben lévő tb-igazgatási törvény tiltja, hogy a mezei önkormányzati képviselőknek tiszteletdíjat fizessenek; de ha egyszer oly ellenállhatatlan kényszerek munkálnak az amatőrizmus ellen, akkor kezdeményeznie kellene az önkormányzatnak a törvénymódosítást. Most a kártyát úgy osztották ki, hogy csak a vezetők kerültek a megfizetettek körén belülre, a kívül maradottak esetében pedig, mivel nem kapnak javadalmazást, relatíve csökkken a tét és a számonkérhetőség a társadalombiztosítás ügyeiben. Ennek eredménye pedig egy tekintélyelvű tb-irányítás lehet, amelyben az önkormányzati vezetők az apparátushoz húznak, az önkormányzat tagjai pedig bólintásra használják a fejüket.
Nyugdíj, fricska nélkül
Igaz, a tekintélyre az új vezetők máris rászolgáltak a kormánnyal folytatott eredményes tárgyalásaikkal. Minden valószínűsége megvan annak, hogy a nyugdíjak idei emelésén esett csorbát kiköszörülik. Amint ismert, februárban a parlament úgy határozott, hogy a 18 százalék nettó átlagkereset-emelkedésnél kisebb mértékben, 14 százalékkal emeli a nyugdíjakat, meghazudtolva ezzel egy régebbi országgyűlési határozatot, amely szerint a kettőnek egymással összhangban kell nőnie. A nyugdíj-önkormányzat most javasolja a 4 százalék „kiegészítő” nyugdíjemelést, s minden esély megvan arra, hogy ősszel a parlamenti többség is (és nemcsak a kisebbség) hozzájárul ehhez. A pénteki ülésen némely MSZOSZ-os, ÉSZT-beli és SZEF-es, azaz a hagyományos szakszervezeti küldöttek a „kiigazító nyugdíjemelés” meghatározást javasolták, mert ez a jelző jó fricska lenne a parlament orrára. A munkáltatók és Nagy Sándor elnök viszont a diplomatikusabb „kiegészítő” jelző mellett tett hitet. A kormány és a tb között körvonalazódó kompromisszum szerint nem egész évre, hanem csak 9 hónapra vonatkozna az átlagosan havi 350-360 Ft-os összeget jelentő nyugdíjemelés, s ez a novemberi egyösszegű, visszamenőleges kifizetés során átlag 3100-3200 Ft-ot jelentene.
A másik terület, ahol máris eredményeket értek el a sikeres tb-választások nyomán megalakult önkormányzatok: előrehaladt a költségvetéssel fennálló kapcsolatok rendezése. A kormány – hogy, hogy nem – máris hozott egy 3000-es határozatot arról, hogy abból a 300 milliárdos vagyonból, amelyet eddig a törvény a tb-alapoknak ígért, 100 milliárdot valóban meg is kap az idén a társadalombiztosítás, ígéretet vasalt be a két elnökség arra is, hogy a tb-alapok 1992-es hiányát nem a társadalombiztosítás, hanem a központi költségvetés terhére rendezik.
Állítólag a központi költségvetés fokozatosan átveszi majd a tb. által „átmenetileg” finanszírozott szolgáltatásokat (gyes, megváltozott munkaképességű dolgozók járadékai, gyed stb.), illetve, ami ezek közül egyelőre a tb-nél marad, annak finanszírozásáról sem a tb-nek kell gondoskodnia. Mindez – ha megvalósul – komoly lépés afelé, hogy a tb-alapok a maguk lábára álljanak, ne a társadalombiztosítás számlájára írják a költségvetés deficitjét. Maliciózus megfogalmazásban: a tb sikere nagymértekben függ attól, milyen ütemben specializálódik a biztosítottak ellátására, és milyen gyorsan sikerül a magyar állam, a mindenkori kormány nyakába varrni az összes szociális koloncot.
Egyelőre nemcsak a központi költségvetési, hanem a társadalombiztosítási deficit is gyarapszik. Idén 51,7 milliárdos tb-hiány várható, szemben a 40 milliárdos költségvetési előirányzattal. Az IMF – hallhattuk a nyugdíjönkormányzat pénteki ülésén – belement abba, hogy ’94-ben 10 milliárddal nagyobb legyen az összevont tb-deficit, mint amiről korábban volt szó. Így (likviditási tartalékkal együtt) 41,2 milliárdos tb-hiányt tervezhetnek a jövő évre.
- Beszélő [6]