Szenczei László, akit a Nagyvilág művelt és kissé titokzatos szerkesztőjeként ismertek Budapesten, 1935 és 1940 között a modern, poszttotalitárius liberalizmus legkiválóbb képviselője volt Erdélyben. Az Erdélyi Helikonban éveken át írt francia folyóiratszemléje, a szabadkőműves Ligeti Ernő szerkesztette Független Újságban, a baloldali-liberális Brassói Lapokban, a neokonzervatív Hitelben megjelent cikkei és tanulmányai a nyolcvan decembere utáni ínséges időkben lelkesedéssel töltöttek el. Nem kell kétségbeesni, mondogattam, teljesen nyilvánvaló, hogy ez a helyes irány, hiszen Szenczei már a harmincas években tisztán látta, mi a fasizmus, mi a kommunizmus, és mi az akkor még csak tehetséges filozófusok és ideológusok szövegeiből kiolvasható román etnokratikus totalitarizmus lényege.
A Horthy-rendszerrel ő nem foglalkozott, egy eset kivételével, amikor is „megvédte” egy fiatal román demokrata, Victor Iancu kritikájával szemben. Iancu 1939-ben, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Románia területi integritása komoly veszélyben forog, egy olyan lap főszerkesztője volt, amely a királyi diktatúra jótékony védőernyőjét elfogadva a Nemzeti Parasztpárt, balszárnyától a kommunistákig mindenkinek teret adott (többek között a ma is aktív Raoul Sorbannak és Francisc Pacurariunak is), aki hajlandó volt a status quo védelmében csatasorba állni. E stratégia szempontjából különösen értékes szövetségesnek bizonyultak azok az erdélyi baloldaliak és liberálisok, akik a Horthy-rendszert megsemmisítő kritikának vetették alá. Magyarország társadalmi berendezkedése – hangsúlyozta Iancu – merő anakronizmus, politikája mélységesen demokrácia- és Nyugat-ellenes (szemben Romániával, amely már 1921-ben bevezette a földreformot, politikai értelemben pedig egyértelműen a nyugati demokráciák oldalán áll), eljött tehát az ideje annak, hogy az erdélyi magyar demokrácia tábora és a reakciós arisztokráciával szemben álló „nép” lelkileg is azonosuljon új hazájával, a román társadalommal és állammal.
Szenczei a Független Újságban válaszolt: a Horthy-rendszer múló epizód csupán a magyar történelemben, a magyar politikai kultúra sokkal mélyebb gyökerekből táplálkozik annál, semhogy vissza ne tudná téríteni az országot a nyugati társadalomfejlődés fő vonalába. Az erdélyi magyar ebben érdekelt, „lelkileg” ezzel az üggyel tudhat csak azonosulni, amitől persze jogi értelemben még lehet lojális állampolgár. A polgári mivoltát büszkén vállaló erdélyi író pontosan azért intette 1940-ben Németh László híveit, az áttetsző és valóságos jelentésű szavaktól irtózó „ifjú forradalmárok”-at türelemre, nehogy „egy kolosszális arányú népszínművel vagy gyöngyös bokrétával” az igazi társadalmi és politikai lelkiismeret elaltatásában segédkezzenek. Nehogy a már addig is iszonyatos károkat okozó politikai anakronizmust segítsenek a kelleténél tovább életben tartani.
Tulajdonképpen nagy szerencsének mondható, hogy a magyar konzervativizmus (akárcsak egyébként a magyar baloldal) túlságosan „igazi”, azaz doktriner volt, túlságosan is meg volt győződve a saját legitimitása rendíthetetlenségéről ahhoz, semhogy bármiféle népi mankóra szüksége lett volna. Lehet persze, hogy egyszerűen csak jó volt a politikai ösztönük (mármint Horthyéknak és Kádáréknak), hiszen sejthették, hogy ha a néppel, a nemzet lelkületével kacérkodnak, rajtavesztenek. 1945–46-ban úgy tűnt, hogy a polgári demokrácia intézményi és ideológiai pluralizmusa a friss népi hagyományt be tudja építeni mind a szocializmusba, mind a liberalizmusba. Erdei és Veres Péter az előbbinek, Kovács Imre és Szabó Zoltán az utóbbinak volt az ígérete, Bibó pedig mindkét irányú nyitásnak – egy személyben. 1989-ben pedig úgy, nekem a frissen áttelepültnek, hogy a „nyilvánvalóan” győztes liberalizmus elsősorban nem külön pártokban fog megmutatkozni, hanem a liberális értékeket természetes módon asszimiláló konzervatív, népi és szocialista szentháromság kötelező koinéjaként. (Ezért ajánlottam Szenczei üzenetét a Szentimrei Jenőt idéző jegyzettel együtt a Limes című nemzetpolitikai szemle 1989/1-es számában a magyarországi közönség figyelmébe.)
Ehelyett mi történt? Antall József, a népiség és liberalizmus általam megálmodott szintézisét a költészet szférájába utalva, az antiliberális konzervativizmus és az antiliberális népiség kliens által hozott anyagából a nyugati konzervatív pártok és üzleti körök által elfogadott és támogatott konzervatív-liberális tömegpártot kreált. Az eredmény ismeretes: a radikális népiek kénytelenek voltak morogva háttérbe vonulni vagy átkozódva távozni. Eközben a kormányhoz úgymond legközelebb álló konzervatív napilap a miniszterelnök által minden egyes alkalommal pozitív mintaként emlegetett XIX. századi magyar liberalizmust – Szegfű után – nemes egyszerűséggel „a tévelygés korszaká”-nak nevezi. Általában elmondható, hogy a külpolitikai oldalain sok olvasható hírt és kommentárt közlő Új Magyarország parlagiságban sokszor túltesz a Magyar Fórumon is (az augusztus 16-i szám például öles betűkkel hirdeti, hogy a liberalizmus: „kóbor eb; házat nem őriz, gazdát nem óv, de mindent megugat”), miközben az antiliberális érvek tekintetében Csurka lapja természetesen sokkal invenciózusabb.
Győzött-e Magyarországon a liberalizmus? Maradjunk annyiban, hogy mind a jobboldalon, mind a baloldalon megvetette a lábát (az MSZP-re sem lehet azt mondani, hogy bizonyos értelemben nem liberális, amit a nyugati szociáldemokrata pártokkal fenntartott partneri viszonya is alátámaszt). Semmi esetre sem győzött tehát a szó hegeli értelmében úgy, ahogy Fukuyama, egyébként nagyon helyesen, gondolja. A történelem, mondja Fukuyama, akkor ér (a liberális demokráciának nevezett csúcson) véget, amikor az embereknek nincs kedvük többé a hazájukért meghalni. Vége a véres háborúknak, nincs olyan ügy többé, amiért érdemes volna bárki ellen harcba szállni. Az ember kielégül a gazdasági tevékenységben, visszaváltozik kutyává, aki, ha van mit ennie, meg van elégedve önmagával, nem törődik azzal, hogy más – nagyobb – kutyák élete sokkal fényesebb. A Nietzsche és Kuroszava sötét kétségbeesését Kojève iróniájával oldó Fukuyama – komolyabbra váltva a szót – azt mondja, hogy a liberális demokráciák nem önmagukban is megálló rendszerek: a közösségi lét, amelytől függnek, más – a liberalizmustól különböző – forrásból fakad. Azok a férfiak és nők például, akik az amerikai társadalmat felépítették, nem elszigetelt, egyéni érdekeiket szem előtt tartó racionális individuumok voltak, hanem erős istenhit és szilárd erkölcsi szabályok által egyben tartott vallási, közösség tagjai. És a racionális liberalizmus, amit a későbbiekben felkaroltak, nem ebből a már meglévő kultúrából nőtt ki. Épp ellenkezőleg, az bizonyos értelemben szemben áll az egész építmény alapzatául szolgáló kultúrával. A liberális elvek hosszú távon felőrlik azokat a liberalizmus előtti értékeket, amelyek nélkülözhetetlenek az erős közösségek fennmaradásához, és ezzel tulajdonképpen felőrlik magának a liberális társadalomnak az önfenntartó képességét. (V. ö.: The End of History and the Last Man, 1992, 326–327.)
A magyar liberálisok megnyugodhatnak: még messze van a demokrácia melankóliája (Bruckner), még korai a bukás fűszerével megízesített felmagasztosulás. A poszthistorikus és a még történelmi világkorszak sajátos magyarországi vegyülékéből fakad, hogy Magyarországon két olyan párt is akad, amelynek tagjai úgy vélik, itt még érdemes a liberalizmusért harcolni, sőt e harcban győzni is lehet. Ami sajnos ellentmondás, hiszen, mint a bölcs japán mondja, a liberalizmus nem tud önmagából építkezni. Éppen ezért a legjobban akkor jár, ha saját légvárai építése helyett a szocializmus és a konzervativizmus valódi várait próbálja meg bevenni. Mivel ehhez a magyar liberálisok sajnos túlságosan gyengék, ha egyáltalán kormányra akarnak kerülni, dönteniük kell: a szocialistákkal vagy a konzervatívokkal szövetkezzenek-e inkább.
Ez volt a helyzet Szárszó előtt.
Szárszó után azonban sok minden megváltozott.
1. A harmadik út a történelem által rákényszerített sok kacskaringó után végre célba ért – a baloldalon. Pontosabban visszaért oda, ahonnan Szabó Dezső 1919-es nacionálkommunista manifesztumával elindult. (Csurka sokkal stílszerűbben járt volna el, ha az Új magyar ideológia felé felvizezett változata helyett ezt a Kommün alatt írt és gyakorlatilag ismeretlen Szabó-opusculumot közölte volna újra.)
2. A szárszói közös nevező: a nemzeti szósszal leöntött Nyugat-ellenesség („Ma nem Brüsszel jelenti Európát, hanem Szarajevó” – Pozsgay; „Le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy Magyarország Nyugat-Európához tartozik” – Bíró Zoltán) és a gazdasági, valamint politikai antiliberalizmus. Bár ez utóbbi ellen Csurka bizonyára tiltakozna, hiszen az „egy igazi liberális, a legjobb magyar liberális hagyomány folytatója” ott feszített közöttük. „Ennél a kerekasztalnál egy liberális ülhet teljes joggal: Kiss Gy. Csaba” – írja Csurka a múlt pénteki (augusztus 27.) Szárszó Fórumban, és nem tudok arról, hogy vasárnap délutánig (amikor e sorokat írom) az érintett ezt kikérte volna magának.
3. A nemzeti koalíció persze csak akkor lehet teljes értékű, ha abban az MDF is benne van. Ehhez természetesen eliminálni kell Antall Józsefet, mert ameddig ő tartja kezében a kormányrudat, az MDF nem győzhető meg arról, hogy egyedüli kiút számára az ún. nemzeti baloldallal való összefogás.
A vasárnapi Szárszó Fórumban megakadt a szemem Pálffy G. István alábbi mondatán: „1957-ben és az utána következő években sajátos polgári és katonai szervezetekből verbuválódott a televízió – úgymond – mértékadó gárdájának java része.” Bizonyára merő véletlen az egész, de a Parabola szombat esti adása engem kísértetiesen emlékeztetett a szenvtelen – profi – gyűlöletkeltésnek újabban a román, a szlovák és a szerb médiában alkalmazott, de feltehetően közös mintára visszavezethető technikáira. Mi folyik itt uraim? Zsidózunk? Nem volt elég az Apák és fiúk? Már a Nagyapáknál tartunk? Pavlov nemzeti kutyái csak úgy, minden további nélkül üldözőbe vehetik és szétszaggathatják Fukuyama liberális kutyáit? És az MDF ezt nézi? Vagy – ami még rosszabb – lehet, hogy ebben a játszmában az MDF-nek már nem is osztottak lapot? Nagy butaság volt egy pillanatig is azt képzelni, hogy „nekünk” mindenáron meg kell tartanunk X-et vagy Y-t csak azért, mert „ők”, sőt „azok” annyit támadják őket.
Mi hát a teendő tisztelt álliberális polgártársak? Csto gyelaty?
Egyszerű: össze kell fognunk, ha nem akarjuk, hogy fél éven belül az egész magyar közélet a Nyugat partnerségére pályázó és a Nyugattal szemben álló volt kommunisták és ügynökök „házon belüli” versengésévé fajuljon.
A Szárszón körvonalazódó nemzeti koalícióval szemben a levegőben lógó baloldali-liberális koalíció akkor is alul marad, ha netán győzne a ’94-es választásokon. Győzelme pirruszi győzelem lenne. Az igazi, az országot – hagyományainknak és stratégiai érdekeinknek megfelelően – a Nyugat mellett elkötelező alternatíva a konzervatív-liberális blokk megteremtése.