A Kis-Jugoszlávia elleni szankciókat már a határ átlépése előtt bőrünkön érezzük: az utolsó magyarországi benzinkút előtt szabadkai és más jugoszláv rendszámú kocsik hosszú-hosszú sora várakozik. Vannak, akik naponta kétszer-háromszor is fordulnak: beállnak a sorba a határ jugoszláv oldalán, fárasztó várakozás után újra sorba állnak a benzinkút előtt, teletankolnak, motorolajat vásárolnak, beállnak a sorba a határ magyar oldalán, a másik oldalon kiürítik a benzintartályt, és megint elölről. A magyar oldalon nagyvonalúan kiszolgálják őket: az üzemanyag- és olajellátás itt minden kívánalmat kielégít.
A hosszú várakozás kimerítő és idegesítő, de kifizetődő. A szankciók miatt keletkezett óriási üzemanyaghiány a szó szoros értelmében kiürítette a jugoszláv utakat. Az utóbbi hetekben felfüggesztették a benzinjegyek kiosztását is, amelyekre eddig havonta húsz liter benzint kaptak a kocsitulajdonosok. A határ másik oldalán három-négyszeres áron adnak túl a magyar benzinen; három-négy tankolás egyhavi kosztpénz a családnak…
Milliók körforgása
Hárman voltunk a kocsiban, mindannyian izraeliek. A magyar oldalon húsz percig vizsgálták az útleveleinket. Meg is jegyeztem: „Nagyon gyanúsak lehetünk maguknak.” A határőr még csak el sem mosolyodott, amikor visszaadta őket. A szerb oldalon gyorsabb és kedvesebb volt az ügyintézés: „Az izraeliek testvéreink” – tisztelgett a kiskatona, majd hozzátette: „Jó utazást kívánok.”
A milliók körforgása már a szabadkai rövid pihenő alatt megkezdődik: egy kiló körte ötmillió dinár. De magyar pénzt is szívesen elfogadnak: ötmillió annyi, mint 25 forint vagy egynegyed dollár. Aztán kiderült, hogy „átvertek” bennünket. Egy héttel korábban valóban ez volt az árfolyam, de hét nap nagyon hosszú idő a 6000 százalékos infláció mellett. Tíz nappal korábban nyolcmillió dinár volt a márka ára, de azóta már 18 millióra emelkedett. Egy évvel ezelőtt – ha jól emlékszem – 80 dinár útdíjat fizettem az autópályán; fél éve – 1600-at; most pedig 90 milliót. Most próbáljanak meg gyorsan számolni: hány márka vagy hány dollár egy kétmilliárd-nyolcszázötvennégymillió dináros szállodai szoba?
A fizetést most havonta kétszer folyósítják, mert különben a hónap végéig majdnem teljesen értéktelenné válna. A két fizetésnap közötti árindexváltozás miatt bonyolult számítási rendszer szerint állapítják meg a fizetés második felének összegét. Amit persze a fizetésből élők sohasem sejthetnek előre, legföljebb azt érzékelik, hogy fizetésük emelkedése jóval elmarad az áremelkedések mögött. A havi átlagbér a márka feketepiaci árfolyama szerint számítva kb. 40-50 márka. A nyugdíjasok kb. havi 20-25 márkának megfelelő összeget kapnak.
A piacon és az üzletekben görög, olasz, osztrák, magyar, német árut lehet látni. Elég lyukas lehet a szankciók hálója, és a szerbek meg tudják találni a megfelelő lyukakat Csak az a csodálatos, hogy a becsempészett áruk vásárlókra találnak. A piacon tolonganak. Az emberek fel-alá járkálnak, itt-ott megállnak, olykor vásárolnak is valamit. Az utcán sétáló fiatalok fagylaltot nyalnak. Egy gombóc – egymillió dinár.
Csak a szerbek?
Kis-Jugoszlávia élelmiszerpiaca önellátó: valóban bőséges és friss a zöldség- és gyümölcsellátás. Az iparcikkeket árusító üzletek viszont szinte kísértetiesen üresek. A ruhaüzletek tulajdonosai már belátták, hogy elvesztették a versenyt az inflációval; ahelyett, hogy naponta újraáraznák az árukat, egyszerűen fel sem tüntetik az árat. Bizonyos árucikkek esetében a helyzet katasztrofális: például gyógyszer még márkáért sem kapható.
Hogy tudtok ilyen körülmények közt élni? – kérdeztem ismerőseimet. Rendszerint vállvonogatás a válasz: „Valahogy csak sikerül.” Sok városinak rokonai vagy ismerősei vannak vidéken, olykor elutaznak hozzájuk, és élelmet hoznak maguknak. Sokan évekig külföldön, főleg Németországban dolgoztak, és most lassan felélik márkában tartott megtakarításaikat. Minden alkalommal csak 20-30 márkát váltanak dinárra, ez elég néhány napra, s legközelebb már talán a dupláját is megkapják érte. De hogy miből élnek azok, akiknek nincs se valutatartalékuk, se vidéki rokonuk, senki nem tudja megmagyarázni.
És a jövő semmi jót nem ígér. Ha nem lesz változás, akkor télen sok házban nem lesz fűtés, ki tudja, lesz-e villanyáram, gyógyszerek már most sincsenek. Sokan azt jósolják, hogy a tél beálltával az éhes, agyonfagyott, betegségektől legyengült, idegeskedéstől meggyötört emberek az utcákra özönlenek, és törni-zúzni fognak.
De egyelőre 35-40 fokos meleg van a belgrádi Mihajlo herceg sétálóutcán, és a város nyugodtnak látszik. A Kalemegdanról ugyanolyan gyönyörű a kilátás a Száva és a Duna összefolyására, mint az infláció előtt volt. Ott, ahol pár héttel ezelőtt heves tüntetések zajlottak, most fiatal párok sétálnak karonfogva. A város félig üres, turista alig, a belgrádiak közül sokan vidéken töltik szabadságukat. Persze most csak álmodhatnak a tengerparti üdülőikről, ahová a múltban jártak szabadságra.
Sokan azt hiszik, hogy a válságos helyzet ellenére télen sem lesz „robbanás”. Furcsa módon a szerbek ellen foganatosított szankciók inkább a kormány mellé terelték, mintsem ellene hangolták őket. Nemcsak Milosevics hívei, hanem ellenzékiek is úgy vélik: a Jugoszlávia elleni szankciók bevezetése egyrészt politikai hiba, másrészt igazságtalanság.
Politikai hiba, mert éppen a szankciók ürügyén tud a kormány „hazafias hévet” ébreszteni, és helyzetét megerősítem. Igazságtalan, mert – miként sokan hangoztatják: „Vajon Boszniában csak a szerbek harcolnak, a horvátok és a muzulmánok nem? És vajon a horvátok és a muzulmánok nem követtek-e el bűntetteket, nem sértik meg az emberi jogokat?”
„Némá problémá”
Különösen elkeseredetten vádolják Németországot (annak ellenére, hogy a németek gazdasági hatalmáról szinte áhítatosan beszélnek, és az árakat nem a dollárhoz, hanem a márkához viszonyítva számítják ki), mert a németeknek tulajdonítják Jugoszlávia szétverésének kezdeményezését, és mert szerintük az egyoldalú német propagandában Horvátország „az egyedüli demokratikus ország”, szemben a „kommunista Szerbiával”.
„Ez persze nem így van – mondja egy bölcs belgrádi zsidó –, sok mindent lehet itt bírálni, de hát mégiscsak szólásszabadság van, a parlamentben működik az ellenzék, és az esti tv-híradóban pontosan idézik a világ minden részén elhangzott jugoszlávellenes kijelentéseket. Össze sem lehet hasonlítani Horvátországgal.”
„Optimizmusra nincs ok” – tette hozzá. Pénzügyi szakértő létére sem tudja, hogyan lehetne a mai helyzetben kivezetni Jugoszláviát a mély gödörből, amelybe belezuhant. Nem fiatal már, mégis arra gondol, az egyetlen megoldás a kivándorlás. De mit tegyen, akinek nincs hová kivándorolnia? A válasz – vállvonogatás. Egy szerb fiatalember amolyan balkáni nemtörődömséggel felel a kérdésre: „Némá problémá.” Meg aztán, mint ahogyan a jó öreg Svejk mondta: „Még soha nem volt úgy, hogy ne lett volna valahogy.”
- Külföld [6]