Azt hiszem, Mondrian-képet láttam először „becsomagolva”, pontosabban dobozolva: víztiszta plexiüveg skatulyában függeszkedett a törékennyé öregedett univerzalista missziós mű; a portól, a kortól, vagyis az időtől védte a vásznat – és húzta át a mester összes „számítását” – a műanyag héj, mely végképpen határt szabott a határtalannak vágyott ideának. Yves Klein valamelyik Klein-kék képe volt a következő „védett” munka, de és akkor már nem is csodálkoztam, már nem is vártam a kék kiáradását, már nem is érdekelt a helyzet, a festői szándék konceptualizmusának megnyilatkozása és megértése: világos volt, a múzeum praktikusan föleszi a művészetet, s erről senki sem tehet. A dolog szükségszerűnek látszik, a tárgy előbbre való lényegénél.
És mégis meglepett, amikor Stockholmban, a Moderna Museetben – az ott is dunsztolt Mondrianok, Kleinek és a mellettük újabb „adalék” gyanánt föltűnt Fontanák után – Kurt Schwitters egy elég nagy Merz-munkája is „védettként” mutatkozott: a göngyölt dada a művészet végképpen elképesztő formáját bírja előidézni, a szó igazán szoros értelmében. Itt már nemcsak egy elv, egy princípium sérül meg, már nem a festmény szelleme zárul be (s konzerválódik, mint azt hihetné is bárki), hanem a megértés esélyei csökkennek nullára, már persze azután, hogy a múzeumiság, a múzeumi lét, a múzeum-mint-templom-mint-múzeum-mint-templom giccs- és értékáhítata önmaga paródiájába nem fullad. Plexidobozba zárult ugyanis a hannoveri dada-mester tákolmánya, szemete, a megformált csúf szabadság; nippé avanzsált a konvencionális művészet tagadásának dokumentuma, beköpte – mint a légy – a múlandóságtól való szervezett és szervezeti félelem. (Amúgy: Schwitters épp hetven éve alapította folyóiratát, a Merzet, s kezdte Hannoverben felépíteni Merzbauját, szétverve érte lakását. Aztán tíz év múlva abba is hagyhatta, mert a rendszerető náciknak nemigen tetszett az ábdált holmi, amit megint csak pontosan tíz év múlva a szövetségesek – hannoveri légi vendégeskedésük alkalmával és Schwitters szerencsés-szerencsétlen távollétében – jól szét is bombáztak. Úgy rémlik, a mesternek a 3-ra végződő évekkel meglehetősen ambivalens volt a viszonya.)
A „múzeumiság” persze nem kerülheti el méltó jutalmát sem. A Moderna Museet egyik büszkesége – s ne legyünk végletesen nyeglék és igazságtalanok: a most következendő tényleg csak az egyik, mert a kicsiny, de jelentős gyűjtemény igazán szép korai Picassóval, Braque-okkal, jó Pollockkal és nagyszerű Jasper Johnsszal rendelkezik –, szóval a múzeum egyik híres műegyüttese a Marcel Duchamp-anyag, mely bár elsősorban replikákból áll, tagadhatatlanul gazdag és jelentékeny. Az etalonkészlet, a bajszos-szakállas Mona Lisa, a Forrás című hugyolda mellett, előtt, fölött ott magasodik a nagy üveg egyik Duchamp által hitelesített korai másolata is, a nagy üvegé, vagyis az Agglegényei által vetkőztetett menyasszony, sőt, mely most hetven éve nyilváníttatott befejezetlenül is késznek, hogy aztán a sors alakítson rajta még némileg: hogy jól összetörjön véletlenül. A stockholmi változat a még töretlen munka, a furcsán célirányos, Duchamp által később kifejezetten „jóváhagyott” repedések nélküli mű kópiája. Volt. Merthogy életre kelt, s ki tudja, hogyan és miért, jobb felső sarkán megpattant, és eltört az üveg vagy tíz centi hosszan, méghozzá és feltételezhetően úgy, hogy eszmei mondanivalót sem hagyott maga után. A művészet tehát mégis él, s ha él, öngyilkosságra is képes. Ezek szerint.
Maga a múzeum azonban nemigen él. Inkább csak vegetál: úgy rémlik, semmire sincs pénz, csak a félelemre, vagyis a porvédelemre. Az utolsó jelentős munkák valamikor a hatvanas–hetvenes évek fordulóján kerültek be a gyűjteménybe – az említett Jasper Johns-kép mellett egy klasszikussá lett Rauschenberg s egy Barnett Newman-festmény, mely legendásssá is tette a helyet. Ez volt az a kép, amelynek ára a múzeumi szakszervezet bizalmijait arra indította, hogy az igazgató, a későbbi Párizs-kedvence Beaubourg-vezér, Pontus Hultén kirúgattatását követeljék, egyszerre bizonyítva a demokráciának s mindenekfelett a szociáldemokrata ízlésnek a művészetre gyakorolt erejét. A gyarapodásnak azóta nemigen van jele, az elmúlt néhány év vásárlásait bemutató aktuális kiállítás egyfajta skandináv bezárulást, igénytelenséget és szegénységet jelez; az egyetlen jelentékeny mű az angol–indiai Anish Kapoor hatalmas, mélykék – Klein-kék – barlangos gömbje.
Ami a művészetet illeti, Stockholm amúgy is olyan, mint Mondrian vagy Schwitters a svéd múzeumban: steril, hatás nélküli, és a lényeget illetően megtapasztalhatatlan. Egy már bezárt Tatafiore-tárlat még a kirakatban szédelgő maradványain kívül jószerivel nem látható ma semmi olyasmi, ami a jelenre vonatkozna, s a sorra bezáró galériák, az üres terek nem jeleznek mást, mint hogy a történetnek vége szakadt.
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]