A történészek és más tudós emberek talán már kihüvelyezték valamelyest e szörnyű háború okait, az újságírók rögzítették az eseményeket, a kamerák felvették a rombolás képeit, mégsem árt, ha emlékezetünkbe idézzük a háború kezdete előtti pillanatot, azt a feszült várakozó légkört, amit a szerb politika gerjesztett azzal, hogy bevetette a „veszélyeztetettség” meg a „fenyegetettség” hírhedt eszméit. A hangulatteremtés mesterei azok az irodalmárok voltak, akik akkoriban minden este tiltakozó gyűléseket szerveztek a Francuska 7.-ben (a szerb írószövetség székháza Belgrádban). A fő téma itt a knini szerbek fenyegetettsége volt, akikre „olyan sors vár, mint a kazárokra”, kiveszés, asszimiláció, kitelepítés stb. Ezek a nyilvános gyűlések a tömeg-összeverődés szabályai szerint nőttek, terjedtek ki az utcára, és nem váratott magára a hangerősítés sem, hogy kihallatsszanak az írói káromkodások és átkozódások, minél messzebbre. Egyszer, amikor végigmentem ezen az utcán, amazonok skandálták éppen: Horvátok – usztasák!
E gyűlések idején egy alkalommal felléptem a Péntek este tízkor című tv-műsorban, amit akkor még Filip David szerkesztett. Arról beszéltem, hogy a fenyegetettséget hirdető eszmék veszélyesek, mert háborús hangulatot gerjesztenek, s ürügyet szolgáltathatnak a háborúra. Ha jól emlékszem, Canetti írja, hogy a támadók mindig a veszélyeztetettség látszatát igyekeznek kelteni. A műsorvezető megkérdezte, hogy voltaképpen ki a veszélyeztetett Kninben. „A szerbek és a horvátok egyaránt azok, mert veszélyezteti őket a totalitárius rendszer, az elmaradottság, az alacsony életszínvonal, és még sorolhatnám.” A felfokozott nemzeti érzelmek idején ez eretnek gondolatnak számított, így aztán a nacionalisták dühödten letorkoltak, mondván, hogy egyenlőségjelet teszek az áldozat meg a hóhér, a megkínzott meg a kínzó közé. Az írók akkor még nem vetemedtek arra, hogy nyilvánosan megtámadjanak, de már meggyanúsítottak mint renegátot, aki nem hallja „a vér és a föld” szent hívását.
Akkoriban tagja voltam a szerb PEN Klub vezetőségének, mert még hittem abban, hogy ha más nem is, ők tenni fognak valamit a demokratikus elvek és szabadságjogok védelmében, és szembeszállnak a bontakozó szerb nácizmussal. Akkor léptem ki, amikor Mile Perisic, ez az arc és művek nélküli ember, a Knjizevne Novine főszerkesztője került a PEN elnöki székébe. Később a Demokrata Párt központi választmányának is tagja lett, ahol a Szerbián kívüli szerbekkel való kapcsolatok felelősévé tették. Egész sor disznóságot követett el, mire az is kiderült róla, hogy ezredesi, ha nem magasabb katonai rangot visel.
Valamikor 1991 nyarán ez a rangos személyiség eltűnt a közéletből. Nem hagyott űrt maga után, senkinek sem hiányzott, mégis mindenféle mesék kezdtek keringeni róla Belgrádban. Hogy Karadzic közeli barátja és a knini banditák cimborája volt, hogy mint katonatiszt részt vett a haditervek kidolgozásában, és most valamilyen búvóhelyre húzódott vissza. De olyan hírek is felröppentek róla, hogy Amerikában van, meg hogy elesett valahol a likai fronton – ám a következő év tavaszán Mile Perisic egyszer csak előbukkant, az ún. régi Jugoszlávia kormányának tájékoztatásügyi minisztere lett, és a jugoszláv küldöttség tagjaként még a londoni konferenciára is eljutott. Mindezt nem az ezredes iránti ellenszenv mondatja velem; a szerb értelmiség szellemi állapotára, militáns beállítottságára szeretnék rámutatni. Mert azt hiszem, még a régi Szovjetunióban sem fordulhatott volna elő, hogy a PEN főnöke egy ezredes legyen.
A szerb kultúra tele van undorító, a totalitarizmusból eredő jelenségekkel. Rade Konstantinovic, A provincializmus filozófiája című remekmű szerzője írta, hogy a szerb totalitarizmus a mitikus idő felé fordulva, a kultúrától és az irodalomtól vitalitást, erőt, valóságot követelve voltaképpen valódi vért követel. „Vért akar, hogy megmártsa benne saját absztrakt mivoltát” – írja Konstantinovic. A szellemi provincializmusnak ez a kritikája, akár egy sor más értékes mű, szintén a szerb kultúrához tartozik, s ezt azért hangsúlyozom, mert egyesek a szememre hányták, hogy a Vjesnikben közölt előző írásomban elhatároltam magam a szerb nyelvtől és az egész szerb kultúrától. Thomas Mannra hivatkozom, aki a német nácizmust a kultúra csődjeként élte meg, és úgy határolta el magát tőle, hogy elhagyta a német államot. Így mondom ki én is, hogy számomra a szerb nácizmus minden civilizáció tagadása.
Néhány nyilatkozatom és írásom a nyolcvanas évek vége felé már szembehelyezkedett az akkori általános szellemi állapottal és tömegpszichózissal. Amint kiemelkedik a vezér alakja, világos, hogy közeledik a háború, mert a vezér a csorda szüleménye, a háború pedig a vezér diadala. Amikor a kamionok és az autók szélvédőin megjelent Milosevic baltafeje, felváltva a dizőzök combjait, tudtam, hogy a tökéletes süketség közeledik, hogy az értelmes beszédnek nem marad semmi esélye. Már sejtettem, hogy háború lesz. A szerb társadalom pánikszerűen menekült a modernizációtól, az újtól; az, hogy eközben sok szó esett az Európához való felzárkózásról, csak növelte a szerb eurofóbiát. A szerbek horvátgyűlölete mélyebb – nemcsak Horvátországra vonatkozik, hanem Európára és a nyugati kultúrára is. A szerbek számára a katolicizmus pravoszlávellenesség – nem vallás, hanem összeesküvés.
Belgrádban, a Jugoszláv Drámai Színházban, Dobrica Cosic A valjevói kórház című darabjának premierjén, amikor az egyik szereplő azt mondta, „A mi halálos ellenségünk Ejrópa meg a Vatikán”, tapsvihar tört ki, és az elit közönség állva harsogta: „Bravó! Úgy van!”
Amikor Szerbiában elkezdték körülhordozni Lazar cár ereklyéit (hatásosan behelyettesítve ezzel az évente megrendezett Tito-váltófutást), ezzel visszataláltak a „Mitikus időkbe”. Bogdán Bogdanovic nyilvánította ki először, hogy Lazar csontjainak körülhordozása a rossz politikusok demagógiája; ezzel kenyerezik le a pravoszláv egyházat, s az igazolja háborús szándékaikat. És valóban, a pravoszláv egyház jó munkát végzett, számomra ő a szellemi Jugoszláv Néphadsereg. A háború csak felszíni vetülete annak, ami a mélyben történik – olvastam egyszer egy filozófusnál. Az irodalom majd elbíbelődik ezzel a mélységgel, hisz a világkönyvtárnak hatalmas része viseli az „irodalom és háború” feliratot.
(Novi Vjesnik, 1992. május 29.)
(Radics Viktória fordítása)
A szerző szerb író, 1938-ban született. Magyarul két kötete jelent meg: Európai költésrohadás (Fórum, 1988), Bevezetés a másik életbe (Magvető, 1989). Horvátországba emigrált, most ott él.
Hivatkozott cikkek
- Esszé [7]