Ha lecsúszik, húzd föl. A zoknid! Ami úgy jön most ide, ez a zokni, hogy múlt pénteken meghívtak egy díszvacsorára, Albánia új kínai nagykövetének tiszteletére adta a magyar követ, és én, bár nem vagyok antiszociális, se annyira magamnak való, sőt, épp ellenkezőleg, de az ilyen vacsorákon, ahol ez meg ez az Úr, Asszony, Kisasszony, Őexcellenciája, A Feleségem, A Legkedvesebb Festményem, A Kedvenc Székem, A Kedvenc Ételem kerül bemutatásra, mindegyik megfelelő kezes fejrázások és nyájas mosolyok kíséretében, az ilyen vacsoraesteken, ahová én sajnos mindig túl korán vagy késve érkezem, és ezért mindenkinek külön-külön bemutatnak, úgy érzem magam, mint egy vizsgán.
A múlt pénteken ott volt a német, a svájci, a román, a horvát, az egyiptomi és persze a kínai nagykövet, csupa nagykövet, meg én, az egyetlen „nem hivatalos" személy a pincéren meg a pincérnőn kívül, bár, ha meggondoljuk, ők mégiscsak hivatalból voltak ott, vagyis tényleg én voltam az egyetlen, aki nem Nagykövet Úr, Őexcellenciája, hanem csak úgy. Ha az ember jól odafigyel az asztalnál, akkor a nagykövetekkel való vacsorálás persze nem is olyan bonyolult. Ha az ember túl hangosan nagyköveturazik, akkor túl sok nagykövet figyelmét vonja magára, de ha bensőségesen, szép halkan fordul oda a legközelebbi nagykövethez, „Nagykövet úr, volna szíves ideadni a sót?”, akkor még némi elismerést is kaphat, milyen kitűnő a memóriája, milyen jól emlékszik a két órával korábbi bemutatásra!
Azokkal, akik még soha nem vacsoráltak nagykövetekkel, de a jövőben tervezik, tudatom azt is, hogy a francia nyelvismeret sokat segíthet. Viszont nekem sajnos nincs, és albánul se azt az irodalmi albánt beszélem, amit a nagykövet urak, és ettől egy kicsit ostobán érzem magam, amikor a nagykövetek udvariasan franciára vagy albánra fordítják a társalgást, majd jóízű nevetések közepette németre váltanak, mivelhogy a kínai nagyköveten és rajtam kívül mind beszélnek németül is. Mi ketten, a kínai nagykövet úr és én, angol és albán nyelvtudásunk birtokában finom mosollyal követjük a vidám társalgást, majd amikor a nagykövet úr (a magyar) bejelenti (angolul), hogy tálalva van, asztalhoz ülünk, szépen megterített, gyertyafényes asztalhoz, ahol négyfogásos menüt szolgálnak fel, sajnos francia módon. A francia módi az, amikor a pincér eléd tartja a tálat, mintha csak azt mondaná, „nesze, te disznó, szedj magadnak, amit akarsz!” és te nem tudod eldönteni, mindenből egyformán kell-e szedni, vagy vehetsz egy kicsit több zöldséget, mert azt szereted, és kevesebb húst, mert azt nem szereted. Szemmel láthatóan a nagykövetek – kivéve a kínait – sokkal jártasabbak a francia stílusban, tányérjukon kiegyensúlyozottan helyezkednek el a zöldségek, középen a tökéletesen arányos csirkedarab, míg a mienket, a kínaiét meg az enyémet egy hatalmas darab hús uralja.
A vacsora végre befejeződik, a kávét a szalonban szolgálják fel, kényelmes, puha fotelokban dőlnek hanyagul hátra a nagykövetek, és lazán keresztbe teszik a lábukat. A kínai nagykövet meg én ülünk a fotel legszélén, a kávénkat kortyolgatjuk, hallgatjuk a francia és német társalgást. És egyszer csak észrevesszük, hogy a nagykövetek keresztbe tett lábán (szinte mindegyikükén) le van csúszva a zokni. Mindketten lenézünk a magunkéra, és elmosolyodunk. Hát igen. Az ő fehér teniszzokniján meg az én fekete zoknimon egy ránc nem sok. Hibátlan.
(Fordította Bori Erzsébet)
- Kultúra [6]