A baloldal visszavág
Két hónappal az SPD pártkongresszusa előtt még mindig nem zárult le az a vita, amely Németország világpolitikai felelősségvállalásának mértékéről a párton belül folyik. Sőt, egyre inkább ugyanolyan kvázi vallási jelleget ölt, mint a nyolcvanas évek elejének „utánfegyverkezési” vitája.
Mint két héttel ezelőtt ebben a rovatban már megírtuk, lényegében arról a kérdésről van szó, hogy részt vehetnek-e német katonák az ENSZ (és esetleg más nemzetközi szervezetek) égisze alatt fegyveres, békekikényszerítő bevetésekben a NATO illetékességi területén kívül – ahogy ezt a CDU–CSU és kisebb-nagyobb megszorításokkal az FDP akarja –, vagy csak „kéksisakos”, békefenntartó akciókban vehetnek részt – ahogy ezt érvényes szociáldemokrata párthatározatok szerint jóravaló szociáldemokratáknak akarni kell.
Három héttel ezelőtt Hans-Ulrich Klose, az SPD frakcióvezetője olyan javaslattal állt elő, amely közelített az FDP álláspontjához, és szembefordult a párt baloldalának kedvenc értékeivel és ítéleteivel. Klose kezdeményezését támogatta Scharping és Verheugen, az SPD nemrég megválasztott pártelnöke és pártigazgatója is, ami más dolgokkal együtt arra mutat, hogy itt egy olyan ifjútörök kísérletről van szó, amely a párt néminemű jobbratolását tűzte ki célul. (Scharpingék populistább pártot akarnak, amely jobban a nép szája íze szerint beszél, és kevésbé akar a nemzet lelkiismerete lenni. Ezért adták fel az eddigi szociáldemokrata álláspontot a menekültkérdésben, és ezért támogatják a hatékonyabb bűnüldözés jegyében a telefonlehallgatások liberalizálását.)
Várható volt, hogy az irányváltást nehéz lesz elfogadtatni a párton belül, de a baloldali reakció hevessége mégis meglepetés volt. A felhördülés arra kényszerítette Scharpingot, hogy rugalmasan elszakadjon Klosétól és javaslatától, és egyelőre nem kikezdhetetlen tekintélyét mentendő – amennyire lehet – kivonja magát a párt külpolitikai irányvonalának meghatározása körül folyó csetepatékból. Hogy ez mennyire jó taktika, az majd elválik. A baloldali ellentámadás vezetői – Schröder, Wieczorek-Zeul és Lafontaine – ugyanis nemrégiben alulmaradtak Scharpinggal szemben a párt vezetéséért vívott konkurenciaharcban, és most mégis úgy látszik, mintha megfutamodna előlük. Legalábbis a politikai ellentábor képviselői ezt határozottan így látják – és próbálják terjeszteni is.
Nem kis sikerrel. Már folynak találgatások, hogy vajon Scharping jövőre valóban az SPD kancellárjelöltje lesz-e. De a nagy elvi vita a személyi kérdésektől függetlenül is ronthatja az SPD választási esélyeit, hiszen a változtatás híveinek szükségszerűen azzal kell érvelniük, hogy az SPD jelenlegi külpolitikai vonala nem kormányképes, nem kormánykategóriákban van elgondolva, nincs összhangban Németország szövetségesi kötelezettségeivel stb. Vagyis azt kell mondaniuk, amit a szociáldemokraták politikai ellenfelei mindig is mondtak, és amivel a szavazókat három egymást követő választáson meg is győzték.
Egy biztos: a német szociáldemokraták izgalmas pártkongresszusnak néznek elébe.
Azeri–örmény háború
Az azeri–örmény ellenségeskedés öt évvel ezelőtt tört ki Hegyi Karabah hovatartozása miatt. Azóta az ellenségeskedésből igazi háború lett, amit a csatatéren az örmények megnyerni látszanak: már nemcsak Hegyi Karabahot, hanem Azerbajdzsán mintegy egyötödét ellenőrzésük alatt tartják. Illetve nem is az örmények általában, hiszen – a hivatalos jereváni álláspont szerint – Örményországnak magának semmi köze az egészhez, a háborút saját szakállukra folytatják Hegyi Karabah hős örményei, az anyaország támogatása nélkül. (A hír igaz. De…)
A csatatéren eddig elért sikerek azonban kevésnek bizonyulhatnak az örmény üdvösséghez. Egyrészt azért, mert Oroszország és Amerika ugyan bizonyos jóindulattal viseltetik Örményország iránt, de egyre türelmetlenebbül szemléli a nagyörmény törekvéseket; az ellenségekkel körülvett Örményország pedig rendkívül sebezhető a nagyhatalmi rosszallással szemben. Másrészt azért, mert két regionális hatalom – Törökország és Irán – az azeriek oldalán való beavatkozással fenyegetőzik. A törökök – akiket egyrészt rokoni érzelmek kötnek össze az azeriekkel, másrészt pedig nem tudják megbocsátani az örményeknek, hogy a modern Törökország megalapítói népirtást követtek el terhükre – a múlt hetet kardcsörtetéssel töltötték. Ciller miniszterelnök-asszony megfenyegette Jerevánt: ha megváltoztatja az azeriek lakta Nahicseván autonóm státusát, hadat üzen. A török Nemzetbiztonsági Tanács pedig Azerbajdzsán függetlenségének és területi integritásának védelmében rendszabályokat akar foganatosítani Örményország ellen. Ami pedig az irániakat illeti, ők már ott is vannak Azerbajdzsánban: két duzzasztógátat védelmeznek egy esetleges örmény támadás ellen.
Bonyolítja a helyzetet, hogy a törökök és az irániak versengenek Azerbajdzsán jótevőjének szerepéért. A törököket idegesítik az iráni–azerbajdzsáni határon végrehajtott iráni csapatösszevonások. A török kormányszóvivő a múlt hét elején azt mondta, hogy ezek „olyan dimenzióhoz közelednek, ami komolyan fenyegetné a térség békéjét”. Pár nappal később Demirel államelnök, Ciller miniszterelnök-asszony, valamint a külügy-, belügy- és hadügyminiszter nyilatkozatot adott ki, amelyben – néven nem nevezve – óva inti Teheránt attól, hogy a török biztonságot fenyegető lépéseket tegyen. Vagyis attól, hogy az iszlám szolidaritás örve alatt megzavarja Ankara pántörök köreit.
A Frankfurter Rundschau szerint a török kardcsörtetés inkább belpolitikai célokat szolgál, s nincs szó valódi háborús előkészületekről. A NATO egyébként sem járulna hozzá egy ilyen török kalandhoz – véli a lap. Ez megnyugtató, ugyanis a török beavatkozásnak beláthatatlan következményei lehetnének: Örményországnak, amely Azerbajdzsánnal ellentétben a FÁK tagja maradt, érvényes kölcsönös segítségnyújtási szerződése van Oroszországgal. Az ankarai orosz diplomaták szerint egy török katonai akció a Kaukázusban a harmadik világháborút indíthatja el.
E sorok írása közbeni érkezett a hír, hogy Alijev, a volt KGB-tábornok, Azerbajdzsán régi-új ura Moszkvában országa FÁK-tagságának helyreállításáról tárgyal. Úgy látszik, többet remél az orosz döntőbíráskodástól, mint az iráni segítségtől.
(nl)
Európa, vizitben
Antall Józsefnek nagyobb a becsülete a külföld, mint a belföld politikusai körében. Ezt Antall aligha bánja, meggyőződése, hogy csak a világ vezető államférfiai között vannak egyenrangú partnerei, itthon legfeljebb csatlósai és kellemetlenkedő ellenfelei lehetnek. E felfogásában is követi politikai példaképét, Bethlen Istvánt.
Európa vezetői udvarias gesztussal visszaigazolták a magyar miniszterelnök világképét: meglátogatták otthonában, először tartották az európai konzervatív pártok internacionáléjának – politikailag nem különösebben nagy súlyú – összejövetelét egy volt szocialista ország fővárosában. Figyelmesen végighallgatták a Panoráma kerekasztal-beszélgetésének résztvevőiként (de nyilván a zárt üléseken is) a vendéglátó kormányfő nagyívű prelegálását, sőt, talán érdekelte is őket, hiszen kétségtelenül tartalmasabb volt, mint Mock népgyűlésekre való antikommunista sziszegése vagy Kohl tartózkodó, Chirac franciásan udvarias semmitmondása. Sajnos azonban a semmitmondásban rejlett a lényeg: az Európai Közösségbe a gazdasági teljesítmény a belépő, enélkül nincs integráció, „itt nem lehet hibázni”, ahogy Kohl mondta. Ami pedig a NATO-tagságot illeti, az a megvitatandó kérdések közé tartozik. Magyarán: a vendégek minden jót kívánnak a meglátogatottnak, de tenni semmit sem tudnak érte.
Egy antidiplomata
Az udvariasan tartózkodó szövegek egy kemény – s ebben a formában némileg újszerű – közlést is tartalmaztak: amikor a NATO kibővítéséről volt szó, a nyugati politikusok Szlovákiát nem említették. Ahhoz képest, hogy Magyarország és Lengyelország NATO-tagsága is távoli jövő (de valószínűleg az Csehországé is), akár legyinthetnénk Szlovákia diszkriminálására. Csakhogy Szlovákia kifelejtése az alig két hete megkötött orosz–szlovák szerződés következménye (lásd Beszélő, szeptember 4.), maga a szerződés pedig Szlovákia gazdasági és még inkább pszichikai helyzetéé. Szlovákia a szerződés megkötésével más úton indult el, mint északi és déli szomszédai, és ennek még messzeható következményei lehetnek az európai politikában.
Nem hiszem, hogy házastársi vitákban bárki kívülről tud segíteni, felelte Klaus nyersen és gőgösen a Népszabadság kérdésére, vállalhat-e vajon Prága közvetítő szerepet Budapest és Pozsony között. 1990 tavaszán Budapestre látogatott Petr Pithart, a Charta köréhez tartozó kiváló társadalomtudós, akkor éppen cseh miniszterelnök. Mindennél fontosabb, hogy magyarok és csehek együtt erősítsük a szlovákok öntudatát, mondta csendesen a köréje sereglő MDF-es és SZDSZ-es – akkor még egyképpen ellenzéki – politikusoknak. Klaus ennek az ellenkezőjét cselekedte, s időnként mintha a magyar kormány is az ellenkezőjére törekedett volna. Kérdés, hogy jelent-e valamit Antall gesztusa – az EDU-konferencián egyedül ő beszélt Szlovákiáról, mint a NATO-tagság várományosáról – az orosz–szlovák szerződés megkötése után.
Új ülésrend
Hétfőn (szeptember 6-án) egy sor képviselő a helyét kereste a parlamentben. Jobbra fönt már egy bokorban ültek a Magyar Igazság és Élet Pártjának képviselői. Elek István határozottan fiatalosabb lett a fiatal demokraták között. Maczó Ágnes elhagyva magányos őrhelyét a függetlenek legszélén, a torgyánisták között már-már fizikai közelségbe került a szabad demokratákkal.
Az átüléseket kommentálva a Fidesz vezetői egyetértettek Boross belügyminiszterrel: a csatlakozók lélekben már rég fideszesek voltak. Az átülök erkölcsi elmarasztalása itt-ott a sajtóban nem volt igazán meggyőző. Hiszen Elek Istvánt kizárta a frakciója, méghozzá botrányos módon: – ő tehát visszakapta a szabadságát, anélkül, hogy kérte volna. Katona Kálmán pedig mindig az ellenzékkel való szakmai együttműködés embere volt (lásd fontos szerepét a távközlési törvény létrehozásában), nem most fedezte fel magában a szuverén politikust. Döntésében azonban – bár tagadta – mégiscsak szerepet játszhatott viszonya választókerülete, a Terézváros MDF-szervezetéhez. A VI. kerületi MDF hangadói Csurka hívei: a toleráns-liberális Katona Kálmántól rég megvonták a bizalmukat. Minthogy az MDF szervezetei a jelöltjükről lényegében önállóan döntenek, a Terézvárosban is az történt, ami ki tudja még hány Fórum-szervezetben: a Csurka-követők (MDF színekben) csurkista jelöltet kerestek maguknak. Meg is találták, Zétényi Zsolt személyében. Szorongató előjele ez annak, hogy akárhány MDF-es képviselő kerül is be jövőre a parlamentbe, megint nem lehet majd tudni, melyikük melyik párthoz tartozik.
A helyettes
Az átülések nyomán hajszálvékonyra fogyott a kormánykoalíció többsége. A pótköltségvetés megszavazása előtt a sajtó indokolatlanul nagyította fel a kormánybukás eshetőségét. Valószínűleg Kuncze Gábornak volt igaza: ténylegesen bizonytalan helyzetbe az 1994-es költségvetés tárgyalásakor kerül majd a kormány. Bár Csurka új frakciója támogatásáról biztosította a koalíciót, nem tudni, mit kérnek azért, hogy megszavazzák a büdzsét, vagy legalább otthon maradjanak a szavazáskor.
S még bizonytalanabb, mit kapnak meg. Antall József, úgy hírlik, hosszabb gyógykezelésre készül külföldre. Ha így igaz, valószínű, hogy a költségvetési szavazáson sem vehet részt. Októbertől újra Lezsák Sándor az MDF ügyvezető alelnöke. Ha nincs mitől tartania, nyilván megpróbálja majd kiengesztelni Csurkát, akivel úgy viselkedett, mint Péter Jézussal. Boross belügyminiszter pedig, aki a kormány élén fogja helyettesíteni a miniszterelnököt, mindig vigyázott rá, hogy Csurka közönségének is a szája íze szerint beszéljen. S ehhez nem is kellett különösebben erőt vennie magán. Megeshet, hogy Antall József távolléte idején, fél-háromnegyed évvel a választások előtt Boross–Csurka–Lezsák koalíció születik. Borossnak hatalma, Csurkának nagy hangja, Lezsáknak sok pénze van. Ezzel a három dologgal sok mindent el lehet érni a politikában.
Jó lesz hát odafigyelni, demokraták!
Apropos!
Apropos: Lezsáknak még valamije van. Pilinszky-díja. Vajon a soványságra adják?
k. f.
Kapcsolódó cikkek
- Kívül-belül [8]