Varsó, a választások utáni éjszaka. Döbbent arcok a vesztesek között: a Szolidaritás-utódpártok kénytelenek megint átadni az éppenhogy megszokott hatalmat. Gondterhelt arcok a nyertesek között: még Aleksander Kwasniewski, a posztkommunista Baloldali Szövetség (SLD) politikai vezetője sem fogta fel igazán, hogy csapata másodrendű ellenzéki frakcióból kormánypárttá lépett elő.
Az elmúlt négy évben soha ilyen egyértelműen nem döntöttek a lengyel választók: a parlament 460 helyéből előreláthatólag 301-et szerzett meg a posztkommunista választási szövetség és a parasztpárt, azaz majdnem kétharmados többséggel rendelkezik majd a szejmben.
Az elmúlt vasárnap a lengyelek megint valami ellen szavaztak. A felháborodást ezúttal a piacgazdaság árnyai és a klerikalizmus aggasztó jelei váltották ki: ezért volt szükségszerű, hogy az inga balra lendült. A lázadó-antikommunista nemzet szabad akaratából cselekedett, amikor az ország sorsát ismét annak az állampártnak az örököseire bízta, melyet több évtizedes lázadozás után csak 1989-ben fosztott meg hatalmától.
A múltat le kell zárni – hirdette a Tadeusz Mazowiecki és a Hanna Suchocka vezette Demokratikus Unió, elmosva a határt régi és új között, amivel maga is jócskán hozzájárult az exkommunisták rehabilitálásához, s ahhoz, hogy immár sem történelmi érdemeik, sem makroökonómiai sikereik nem tarthatták meg őket hivatalukban. Részben a körülmények áldozatai, részben azonban az empátia hiánya okozta a vesztüket. Nemzetközi kötelezettségekre, európai normákra hivatkoztak, amikor csupán néhány egyszerű szóra lett volna szükség, hogy jelezzék: megértik a polgárok félelmeit. A jövő gyümölcseivel kecsegtették őket, amikor pedig már a napnál is világosabb volt, hogy a munkások itt és most nem akarnak több lemondást vállalni. A politika ugyanis több, mint tudományos modellek és a nemzetközi pénzügyi előírások megvalósítása. A sikeres politikának a lélektani lehetőségekhez is igazodnia kell.
A balratolódásban kétségtelenül döntő szerepe lehetett a jobboldali Szolidaritástábor önlerombolásának. A teljesen áttekinthetetlen spektrumúra szétesett, egymást tönkretevő és részben az egyház által sugallt antikommunista kampányokban fanatikusán részt vevő szervezetek teljesen eljátszották követőik bizalmát. Az egykor karizmatikus munkásvezér, Lech Walesa, akinek még 1990-ben sikerült az ugrás az elnöki székbe, tekintélyelvű-paternalista magatartása miatt a demokratikus struktúrák fejlődését hátráltató és a nemzetközi diplomáciai körökben lassan kellemetlenné váló személyiség lett. Az általa éppen három hónapja fennhéjázón, de félszívvel a föld alól előugrasztott Mozgalom (BBWR) a lehető leggyengébb eredményt érte el. A megosztott jobboldali pártok pedig egytől egyig az ötszázalékos küszöb alá és ezzel a parlamenten kívüli játéktérre estek.
Vajon most Lengyelország a reformok vége előtt áll, és kiszámíthatatlanná válik a külföldi befektetők számára? A posztkommunista baloldal már a választások estéjén mindent megtett, hogy az efféle gondolatokat eloszlassa, és a privatizációnak a bevált módon való folytatását, a kemény pénz politikáját és a nyugati közösséghez való csatlakozás szándékát megerősítse. Persze az ördög a részletekben van.
Hogy milyen mértékben fog a folyamat lelassulni – mert a nagyipar bizonyos területei kimaradnak a privatizációból, mert a magániparban megemelik az adókat, vagy mert a költségvetési deficit a magasabb szociális kiadások miatt megnő – senki nem tudja. Még azt is bizonyítania kell, hogy mennyire tudott a régi intervencionista, protekcionista gondolkodásmódtól eltávolodni a baloldal, és hogy vajon a szabad piacgazdaság és a hátrányos helyzetűek számára biztosított szociális védelem egyesítésére törekszik-e.
Természetesen minden kormány kezét, sokkal inkább mint négy vagy akár két évvel ezelőtt, megköti a demokratikus intézmények többé-kevésbé jól kiépített rendszere. A jegybank hozzájárulása nélkül nem tud a baloldal pénzt nyomtatni, és etalista politikát sem folytathat anélkül, hogy a nagyrészt antikommunista sajtó fel ne hördüljön. Az emberi jogok tiszteletben tartására pedig ügyel az ombudsman.
A demokratikus baloldal bizonyára nem annyira őskommunista, mint ahogy azt egyes nyugati médiumok és a belföldi jobboldal lefestik, de nem is annyira szociáldemokrata, ahogyan saját magukról állítják. De még ha egy nem is annyira centralizált és doktriner pártból jött is létre, mint a német PDS, a múlt szeplői rajta maradtak. A választási eredmények közzététele után elsőként Mazowiecki Demokratikus Uniójával keresték a szövetséget: ez lett volna morális föloldozásuk, a végleges áttörés egy totalitárius párt kiszámíthatatlan utódjából a múlt terhétől mentes szociáldemokráciába. De ezúttal Tadeusz Mazowiecki elhatárolta magát, és nemet mondott. Inkább érintetlen marad ellenzékben, mint hogy lejárassa magát a hatalmasok macskaasztalánál.
Hogy az SLD és a PSL koalíciója mennyire lesz erős, az a számszerű fölény ellenére is kérdéses. A demokratikus baloldal ugyanis igen különböző csoportokat egyesít: a szakszervezeteket és az üzletembereket, fiatal szociáldemokratákat és régi apparatcsikokat. Ilyen különböző megbízókat nem tud egy és ugyanazon szervezet képviselni. Sok szól tehát amellett, hogy ha a posztkommunista szövetséget nem fogja már összetartani a szekértábor-mentalitás, éppen úgy kis csoportokra esik szét, mint korábban a Szolidaritás-tábor. Lengyelország nyilvánvalóan nem a kommünhöz való visszatérés előtt áll, hanem a szétforgácsolódás újabb fejezete előtt. De ha politikailag instabil marad is – a piacgazdaság főszereplőinek tettvágyát az elmúlt négy év kormányváltásai sem fékezték.
(Kőszeg Fanny fordítása)
Hivatkozott cikkek
- Külföld [7]