Beszélő: Mivel magyarázza, hogy nem ratifikálták a magyar–orosz alapszerződést?
– Ez sajnálatos tény. Jómagam kétszer is próbáltam rávenni képviselőtársaimat a ratifikálásra, de nem ment. Ezért mind a két fél felelős. Amikor a szerződést megszövegezték, nem szerepelt benne az ’56-ra vonatkozó kitétel. Az utolsó pillanatban Antall József kérte, hogy valami hangozzék el ezzel kapcsolatban. Jelcin azt felelte: persze, miért is ne. S ahelyett, hogy a megfelelő módon átdolgozták volna a szöveget, egyszerű külügyminiszteri jegyzékváltással intézték el az ügyet. Ami már mindjárt törvénysértés.
A másik ballépés az volt, hogy a szóban forgó pontot nem fogalmazták bele a szövegbe, hanem utóiratként – mintegy külön dokumentumként – csatolták hozzá. Ezt sokan rögtön a nemzeti önérzet megsértésének minősítették: ha Oroszország bocsánatot kér – mondták –, akkor Magyarország is kérjen bocsánatot azért, hogy 1941-ben részt vett a Szovjetunió megtámadásában a tengelyhatalmak oldalán. Ezek a történelmi tények még akkor sem lehetnek témái egy alapszerződésnek, ha elismerjük, hogy valóban súlyos sérelem érte Magyarország szuverenitását. Egyébként is: miért kellene egy államszerződésben Oroszországnak bocsánatot kérni azért, amit annak idején a Szovjetunió követett el?
Beszelő: Hogyan mozdulhatna el ön szerint a holtpontról az alapszerződés ügye?
– Magyarországnak hozzá kellene járulnia ahhoz, hogy a dokumentum olyan formában kerüljön az orosz parlament elé, ahogyan azt eredetileg Antall és Jelcin aláírta: a záradék nélkül. Ez a javaslat azonban sem az orosz, sem a magyar külügyminisztériumban nem talált kedvező fogadtatásra. A másik lehetőség: újabb jegyzékváltással érvénytelenítsük a bocsánatkérés említett módját. Ez a záradék véleményem szerint úgysem ad hozzá semmit az alapszerződés tartalmához. A bocsánatkérés gesztusát más „műfajú” dokumentumban lehetne közzétenni.
E megoldások közül kellene választani, de amikor nemrégiben Csurkin külügyminiszter-helyettest kérdeztem, mit fogunk tenni ez ügyben, azt felelte: semmit. Úgyhogy egyelőre várunk. Mindaddig, ameddig meg nem oldódik a bocsánatkérési kitétel kérdése, az orosz parlament nem tűzi újból napirendre a ratifikálást.
Beszélő: Mi a véleménye a NATO-hoz való magyar közeledésről?
– Nagyon negatív véleményem van róla. Legföljebb azt tudom elképzelni, hogy Magyarország egyszerre közeledik a NATO-hoz és Oroszországhoz. Én megértem Jelcin elnök varsói kijelentését, miszerint Lengyelország, Magyarország és a többi kelet-európai ország teljes cselekvési szabadságot élvez. De én nem támogatnám ezt, mert nem látom értelmét, hogy orosz segítséggel afféle „egészségügyi kordon” alakuljon ki Oroszország határán. Ha a NATO és az EBEÉ nem alakul át egy olyan struktúrává, amely új elvek alapján biztosítaná Európa biztonságát, olyan szövetség jöhet létre, amely egyebek közt a szovjet utódállamok ellen is irányul.
Beszélő: Szlovákiát egyes orosz politikai körök megkülönböztetett figyelemmel kezelik…
– Oroszország azokkal az országokkal alakít ki különösen meleg, baráti kapcsolatot, amelyek viszonozzák. Különösen azokat az országokat részesíti előnyben, amelyek megértik Oroszország pozícióját: azt, hogy most legfőbb érdekünk a belső egység megőrzése.
Én személyesen rendkívül nagyra becsülöm a magyar köztársasági elnököt, de sokakat meglepett itt, Moszkvában, hogy az Oroszország területén élő finnugor rokon népeknél Moszkva megkerülésével tett látogatást, így olyan benyomás keletkezett, mintha ez a vizit kívül lenne a hivatalos államközi kapcsolatok keretein, mintha a magyarok ezeket a köztársaságokat önálló egységként kezelnék. Ez bennünket meglehetősen érzékenyen érint.
(E helyütt cáfolnunk kell interjúalanyunk állításait. Göncz Árpád júliusi látogatását Moszkvában kezdte, ahol az orosz vezetőkkel együtt nemzetközi sajtótájékoztatót tartott; majd, „vidéki” utazása második hetében Jelcin különgépével utazott Moszkvába, ahol az orosz államfővel és külügyminiszterrel is találkozott. Annyi igaz, hogy Göncz Árpád interjúalanyunkkal nem találkozott. – A szerk.)
Amikor az Európa Tanácsban az orosz kisebbség baltikumi helyzetéről volt szó, engem meglepett, hogy a magyar delegáció feje Észtországot támogatta, mégpedig feltétel nélkül (és a jelek szerint ugyancsak mint finnugor népességű államot), így a magyarok felkarolták azt a teljesen értelmetlen formulát, amelynek lényege szerint az Észtországban lévő oroszok megszállók. Ez az álláspont teljesen kizárja az emberi jogok szempontjait. A svájci delegáció például elvetette ezt a felfogást.
Szlovákia mint kisállam támogatást keres, és ez sürgető, meleg hangú hívás számunkra. Ez nem jelenti azt, hogy valamiféle pánszláv egységre lépnénk Magyarországgal szemben. De Magyarországnak is árnyaltabb külpolitikai pozíciót kell elfoglalnia.
Beszélő: Mi az álláspontja a délszláv válságról?
– Nem értünk egyet azzal, hogy szinte mindenki végletesen elutasítja Szerbiát, ugyanakkor bizonyos megértéssel kezeli Horvátországot. Nem értünk egyet azzal sem, hogy az Európai Közösség még mindig fenntartja a Kis-Jugoszláviát sújtó szankciókat. Nem világos számunkra, miért támogatja a szankciókat Magyarország, amely maga is a szankciók szenvedő alanya. Nálunk – a parlament külügyi bizottságának hatására – a Külügyminisztérium Balkán-politikája sokkal mértéktartóbb lett.
Beszélő: Van-e kiút az orosz–ukrán vitából?
– Véleményem szerint csak az újraegyesülés valamilyen formája jelent megoldást. Ez előbb vagy utóbb be fog következni.
- Külföld [6]