A színházi szezon végeztével Londonban a drámairodalom újabb termékeire kiírt öt nagydíj közül ötöt – musical vitt el. Mind az ötöt felsorolni nem tudom, nem is lényeges; a meghökkentő tény tudomásul vétele után annak mégis megörültem egy fél pillanatra, hogy a Carousel is köztük volt, a Molnár Ferenc Liliomja nyomán készült muzikális komédia. (Színpadról színpadra alkalmazta Benjamin F. Glazer, zenéjét szerezte Richard Rodgers.)
Lubickolhat tehát sikerében a műfaj, a bécsi operettnek ez az Amerikában született, kései kisöccse. De hol vagyunk már a West Side Story berobbanása okozta szenzációtól? Annak – erőteljes, nagyszerű, ihletett zenéje és a táncok felejthetetlen koreográfiája mellett – gondolati ereje is volt, valami újragondoltatott benne: Romeo és Júlia története más században, más földrészen, a reneszánsz nemesi palotákból átplántálva az öntöttvas lépcsős proletár-lakónegyedbe; unatkozó veronai uracsok szaracén pengéi helyett finn kések villantak faji háborúskodásba (is) merült gengtagok kezén… Ami a West Side Storyban néhol túl érzelmes vagy egyenesen giccs-gyanús lehetett számunkra, távol New Yorktól, az erősödött fel a műfaj egyre satnyább utánköltéseiben, ahol az eredeti irodalmi anyag csak felhígul, de nem kerül át más dimenzióba. A felöntött leves egyre íztelenebb.
A brit fővárosban Andrew Lloyd Webber ontja a musicaleket. Június 28-ra volt beharangozva legújabb levesfelöntésének a kóstolója, a Sunset Boulevard bemutatója; a mű egy régi amerikai film (1950, Az alkony körútja, nálunk tudomásom szerint nem ment, rendezője Billy Wilder) nyomán készült. A premierre végül július 12-én került sor az Adelphi színházban, melynek pénztárában nem csekély kavarodást okozott a kieső két hét elővételben elfogyott jegyeinek becserélése későbbi időpontokra. A kritikák a közönség látványos rohama ellenére megsemmisítők voltak: a Sunday Times röviden „tragikus”-nak nevezte az új darabot, az Evening Standard cikkírója pedig, modern ökológiai világszemléletről téve tanúbizonyságot, „terjengő olajfolt”-hoz hasonlította. (Ezek szerint Shakespeare hazájában színház az egész tenger.)
A Macskák világsikere óta ismert zeneszerző maga is színpadi hőssé, jobban mondva antihőssé lépett elő: július 15-én mutatták be egy kis dél-londoni színházban, a Deptford kerületi Templom utcában azt a szatirikus színművet, amelynek Andrew Lloyd Webber – The Musical a címe. Paródiája kívánt lenni ez a zenés komédia – amely mindössze három hétig futott – a híres musicalszerző életművének, olyan szongok segítségével jellemezvén azt, mint például „A kritikusok szét fognak tépni elevenen”. E darab bemutatóját is el kellett korábban halasztani, mert a magát ügyvédjével képviseltető hős a kosztümtelen főpróba után annyi húzást és változtatást követelt. Ezt a színpadi produkciót is széttépték a kritikusok, egyikük azt írta, fölösleges Andrew Lloyd Webber „leleplezésével” bajlódni, kicsinálja ő magát újabb s egyre ihlettelenebb munkáival.
Arra vonatkozóan, hogy az egykor állítólag világot jelentő deszkák manapság a felöntött levesek tengerében tocsognak, érdekes tanulmányt olvastam a Plays and Players című angol színházi szaklap júniusi számában Phil Hall amerikai író tollából. „Régebben – írja – az amerikai szórakoztatóipar világában a következő volt a bejáratott út: feltűnt egy darab a Broadway-n, később kézbe vette Hollywood, lett belőle film, azután megjelent a tévében is, mihelyt a mozikban lefutott. Most ezen az ösvényen visszafelé haladnak a lábnyomok… A Broadway-n jelenleg játszott három nagy színpadi show a mozivászonról ered, miközben a színházak kezdik régi tévésorozatok forgatókönyvét színpadra alkalmazni.” E tendencia része a londoni kísérlet is, a régi Billy Wilder-film felmelegítésével.
A musicalnek biztosra kell mennie. Zenés-táncos darabok kiállítása, begyakorlása többe kerül. Egykori biztos sikerekbe próbálnak kapaszkodni Angliában is, amilyen a mesterdetektív Sherlock Holmes kalandjainak új verziója: Sherlock Holmes – The Musical. Továbbá olyan nagy nevekbe, amelyeket a lehető legszerényebb műveltség mellett is illik ismerni, így jött létre a (brrr!) Leonardo – The Musical. A nézőt a művész Mona Lisa iránti szerelmével kívánják elandalítani (a Mona Lisa nevet is kellett már hallani „harangozni”…).
Vélhetően a gyengébbek kedvéért alakult ki ez az újmódi címszerkezet is, ez a gondolati renyheségről árulkodó, amely a londoni ősz legsűrűbben beharangozott eseményének címadására is jellemző: Maxwell – The Musical. Azaz a bretlikre állított főszereplő nevét egyből ki kell mondani, nincs értelme szellemeskedő címek kitalálásával foglalkozni, sok hűhót csinálni semmiért… Továbbá ajánlatos mindjárt kihasználni a musical mint műfaj jelenkori népszerűségét, és előre tájékoztatni a már végképp nem tisztelt publikumot arról, hogy amit látni fog, az nem lesz Andrew Lloyd Webber valóságos karriertörténete, sem Leonardo da Vinci tanulságos élete, sem Robert Maxwell talán közhasznú tanulságok nélkül esett halála: mindez nem lesz más, „mint mjúzikel”.
Az egykori sajtómágnásról, akinek hazánkban is volt érdekeltsége, közeli munkatársa, Evan Steadman dobott össze némi szüzsét, s azt a múlt századi két brit operettszerző, Gilbert és Sullivan zenéjével kívánja aláfesteni. Először június 28-ra hirdetett meg sajtófőpróbát, azután ez az időpont is kitolódott, ellenben újabb és újabb újságközlemények jelentek meg arról, hogy még mindig folyik profik és amatőrök meghallgatása, a főszerepre legalkalmasabb színész kiválasztása. Továbbá kis hírlapi szurkapiszkák láttak napvilágot a színmű várható szongjairól, lesz talán egy a vállalata nyugdíjalapját más célra fordító, magyarán elsikkasztó Maxwell „ezüstpénzleletéről”, lehetne egy másik a tengerbe veszett (ugrott? dobott?) sajtócápa nagy úszásáról… – találgatták a glosszaírók, miközben a The Times annak a véleményének adott hangot, hogy ennél ízléstelenebb színházi eseményre rég nem került sor a Brit-szigeteken.
Sebaj. Steadman már bejelentette, hogy több mint egymillió fontot szán a bemutatóra, egyelőre pedig minden héten más színészről találgatja az angol sajtó, ő lesz-e hát Maxwell mint mjúzikel? Ügyes ingyen reklám – ha máskülönben már minden ihlet elillant.
- Kultúra [6]