[1]
Clinton elnök az elmúlt hetekben több ízben arra kényszerült, hogy megalázó körülmények közepette lemondjon a meghirdetett amerikai külpolitikai célok megvalósításáról.
Kudarcok szomorújátéka
Szomáliában már nem akarja elfogni Aididot, nem akarja helyreállítani a polgári rendet, nem akarja bevezetni a demokráciát és a jogállamiságot. Az ENSZ-misszió elsődleges célja, az éhezők etetése is csak korlátozott amerikai védelmet élvez – korlátozott ideig.
Haitiban Jean-Bertrand Aristide, a demokratikusan megválasztott, antidemokratikusan elűzött és Amerika által támogatott elnök aligha kerül vissza hivatalába október 30-ig, mivel a port-auprince-i rakparton összegyűlt felbérelt csőcselék olyan csúnyán nézett a kétszáz amerikai és kanadai megfigyelőt-békefenntartót szállító amerikai hadihajóra, hogy az dicstelenül megfordult, és visszatért támaszpontjára.
Már számon tartani is nehéz, hányszor változtatott véleményt az amerikai adminisztráció Bosznia ügyében, hányszor részesítette minden következmény nélkül utolsó figyelmeztetésben a szerb agresszort. Legutóbb Clinton megint a fegyverembargó feloldásával állt elő, de ezt nyugat-európai szövetségesei – elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország – megfúrták.
Ezek bizony nem egy sikertörténet epizódjai. Haiti esetében Clintonék ugyan még úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne: a sziget elrendelt blokádja majd jobb belátásra téríti a hatalom bitorlóit. De a szomálai és boszniai fiaskókat már magyarázzák. Elismerik, hogy az amerikai kormány is követett el hibákat, de az igazi bűnös, mondják, Szomália esetében az ENSZ, Bosznia esetében pedig Nyugat-Európa. Az utóbbi vád természetesen vihart kavart Nyugat-Európában, ami egyes kritikusai szemében megint csak rossz fényt vet Clinton államférfiúi bölcsességére.
„Attólfüggista” külpolitika
Clinton legalábbis részben azért lett az Egyesült Államok elnöke, mert az amerikai választók a legkisebb mértékben sem méltányolták Bush külpolitikai sikereit. Bushnak tudomásul kellett vennie, hogy a választóknak jó pontokat csak a belpolitikában lehet gyűjteni. Clintonban érdeklődése és hajlamai mellett ez a felismerés is egy minimalista, kevés energiát felemésztő és könnyen gondozható külpolitikára való vágyódást ültetett el. Mostanra egyfelől kiderült, hogy ilyen külpolitika a mai zűrös világban nincs, másfelől pedig az, hogy az amerikai választók belpolitikára hangolt mércéje dacára sincs semmi, ami úgy el tud süllyeszteni egy elnököt, mint néhány látványos külpolitikai kudarc. (A lassan némi tiszteletre szert tevő Clintonnak a szomáliai események nyomában azonnal hat százalékponttal zuhant a helyeslési indexe.)
Éppen ezért Clinton bizonyára „meg fogja emberelni magát”: több érdeklődést és energiát fog a külpolitikára fordítani, és meg fogja újítani külpolitikai csapatát, ami – ha szerencséje van –csökkenteni fogja a kétbalkezességek számát. De legszigorúbb kritikusai eddig sem az elkerülhető ügyetlenségek miatt bántották elsősorban (ilyeneket elkövethet egy tanoncelnök), hanem a külpolitikai „vízió” hiánya miatt, vagyis amiatt, hogy Clinton nem döntötte el: mi most a világ, és milyen szerepet kell játszania benne az Egyesült Államoknak. (Az amerikai külpolitika most sem nem intervencionista, sem nem izolacionista, hanem attólfüggista – viccelődnek Washingtonban az elnök jóakarói.)
A világ multilaterális csendőre
Lehet, hogy ez tényleg nagyon nagy baj. De az amerikai elnök nem az egyetlen, aki csak keresi a választ ezekre a kérdésekre. Hiszen európai szövetségeseinek sincs összefüggő és következetes külpolitikája; sőt, a szakértők és kommentátorok sem jeleskednek a kikezdhetetlen válaszok megfogalmazásában. Ráadásul Clinton adott egy puhatolódzó választ ezekre a kérdésekre: átvette Bush „új világrend”-jelszavát, és megfűszerezte a „multilateralizmus” elvével. Vagyis azt mondta, hogy az Egyesült Államok elkötelezett a nemzetközi jog betartása, a demokrácia védelme és terjesztése mellett, de csak arra vállalkozik, hogy nemzetközi szervezetek keretein, elsősorban az ENSZ-en belül, más országokkal karöltve járjon el, de a világ csendőre nem lesz.
A terv, miként a megalázó kudarcok mutatják, nem működik tökéletesen. De miért nem? Vannak, akik a multilateralizmus clintoni elveit és gyakorlatát kifogásolják. Amerikában a republikánus és nem republikánus izolacionisták szerint az ENSZ-et fő külpolitikai instrumentumként kezelő multilateralizmus csorbítja az amerikai szuverenitást, és egyébként is csak káoszhoz vezet. Az idealista demokraták szerint Clinton nem ment elég messzire az ENSZ felértékelésében – ezért a kudarc Szomáliában. A külföldi bírálók inkább arra koncentrálnak, hogy a multilateralizmus egyfajta fosztóképző: az amerikai áldozatkészség határaira utal. Vagyis azt állítják, hogy Amerika csak a világban játszott vezető szerepének előnyeit kívánja élvezni, de nem akarja megfizetni az árát.
White Man’s Burden
Mások azt mondják, hogy az „új világrend”-től (vagy annak clintoni értelmezésétől) bűzlik az amerikai külpolitika. A cinikusok – vagy realisták – szerint ez a nagyotmondó, sokat akaró frázis konkrét politikai lépésekre lefordítva törvényszerűen vezet katasztrófákhoz, de legalábbis blamázshoz. A demokráciát – mondják – nem lehet azokra ráerőszakolni, akiknek nem kell, vagy nem tudnak mit kezdeni vele. Idegen polgárháborúkba csak akkor szabad beavatkozni, ha komoly érdekek forognak kockán, együttérzéstől vezérelve csak meleg ruhát szabad küldeni. Ezen értelmezés egyik képviselője szerint a beavatkozáspártiakat még az a tudatalatti vágy is vezérli, hogy a fölöslegessé vált haderőt látszólag emberbarát módon használják fel. Innen már csak egy lépés, hogy egyik-másik jobboldali-konzervatív bírálója ironikus módon imperializmussal vádolja meg az inkább liberális-baloldali Clintont: azzal, hogy vállára vette a „fehér ember terhét”, ahogy ezt híres-hírhedt – az imperializmus apológiájának tekintett – Kipling-vers, a White Man’s Burden ajánlja. (Amely egyébként tényleg zavarba ejtően aktuálisan hangzik. „Vedd válladra a fehér ember terhét / A kíméletlen békeháborúkat / Tömd be az éhínség száját /… / S amikor célod a legközelebb van / Nézd, amint a Tunyaság és a pogány Butaság / Semmivé teszi minden reményedet” – mondja a harmadik strófa.)
Mások – egyre inkább egy kisebbség – szerint viszont az intervencionista politikát nemcsak morális alapokon lehet indokolni, hanem reálpolitikai szempontból is. Igaz, hogy Milosevics, Aidid, Szaddám és társaik közvetlenül sem az Egyesült Államok, sem szövetségeseinek érdekeit nem fenyegetik, de tetteik kummulatív hatása aláássa a stabilitást, ami viszont már nagyon is sérti a nyugati érdekeket is. Tehát nem az a baj az amerikai külpolitikával, hogy intervencionista, hanem az, hogy nem elég erőteljes, nem elég agresszívan következetes. Nem is lehet az, mivel Clinton nem elég meggyőző az amerikai közvéleménnyel, a kongresszussal és a szövetséges országok vezetőivel szemben. Erről azonban nemcsak Clinton gyenge pontjai tehetnek, hanem az objektív körülmények is. Az amerikai elnök ugyan még mindig a világ leghatalmasabb embere, de sohasem tehette azt, amit akart, és egyre kevésbé teheti.
Clinton mentségei
Az izolacionista, az „először gondoljunk magunkra” jelszava szerint érző amerikai közhangulat megkerülhetetlen adottság, és ezen radikális módon változtatni a legragyogóbb meggyőző munkával sem lehet. (Egyébként terméketlen ezzel a befelé fordulással kapcsolatban önzésről beszélni. Először is még mindig az amerikaiakat lehet leginkább általános erkölcsi érvekkel befolyásolni. Másodszor pedig a honvédelem – a külpolitika része a honvédelemnek – egy demokráciában valahol mégiscsak szolgáltatás, olyan szolgáltatás, amit a kormány nyújt saját polgárainak.)
A kongresszus és az elnök ellentéte részben abból származik, hogy a kongresszus hűségesebben tükrözi a közhangulatot, mint a globális összefüggésekben gondolkodni kényszerülő elnök. Részben tehát arról van szó, hogy a kongresszus nagy része nem ért egyet az elnök külpolitikájával, és ott gáncsoskodik, ahol tud. Például a republikánus Dole szenátor, aki a republikánus elnökök idejében tizenkét éven keresztül a minél nagyobb elnöki hatalom odaadó híve volt, most arra tesz törvényjavaslatot, hogy az elnök főparancsnoki hatáskörét korlátozzák. De a kongresszus és az elnökök alkotmányos vitája nem tegnap kezdődött, s nem is Clinton állítólagos vagy tényleges külpolitikai inkompetenciája miatt tört ki. Clinton és a kongresszus küzdelmét egy hosszú történet epizódjaként is el lehet mesélni. Eszerint arról van szó, hogy a kongresszus visszaveszi azt a hatalmat, amit az egymást követő elnökök Roosevelt óta – a második világháborúra, a hidegháborúra és más apró eseményekre való hivatkozással – fölhalmoztak. Teszi ezt elsősorban azért, mert az „imperiális” elnöki hatalmat huszadik századi aberrációnak tartja, aminek a hidegháború vége után semmiféle létjogosultsága sincsen. Vagyis Clintonnak nem nagyon van módja – és hamarosan nem lesz alkotmányos joga sem –, hogy olyan határozott külpolitikát folytasson, amilyet kritikusai követelnek tőle.
Az amerikai–nyugat-európai súrlódások is abból adódnak, hogy az amerikai elnök már nem a szabad világ vezetője. Ez a munkakör megszűnt. Lehet, hogy Clinton belpolitikai fogyasztásra szánta „az európaiak” elleni támadását, és hogy saját ügyetlenségeiről akarta ezzel elterelni a figyelmet. De ha feltételezzük, hogy néha a politikusok is azt mondják, amit gondolnak, és nem mindig mandinerből kommunikálnak, akkor a Washington Postnak adott interjújából kihallani a sértődöttséget és a frusztrációt: még ezt a kis szívességet – a boszniai fegyverembargó feloldását – sem teszik meg nekem. Mármint az európaiak, akik nem is olyan régen, 1986-ban még Líbia bombázásában is segítettek egy másik amerikai elnöknek.
Persze, akkor még volt szovjet fenyegetés és amerikai atomernyő, keleti blokk és szabad világ.
- Külföld [6]