Valamikor az ötvenes évek közepén történt az akkori Német Demokratikus Köztársaság egyik álmos kisvárosában: ültem a néprádió előtt, és az erőszakos zavarás ellenére feszült figyelemmel hallgattam a RIAS nevű CIA-adón a hamburgi műfordító-kongresszusról szóló tudósítást. A műfordítók elmondták, ők arra törekszenek, hogy közvetítsenek az egymást kölcsönösen nem ismerő világok között, hogy felderítsék más kultúrák értékeit, hogy a másfajta gondolkodást, érzést, beszédet és átélést művészi módon ültessék át a saját nyelvükre. Lebilincselt a kongresszus, és felszította ifjonti kalandvágyamat. Felfedezőútra menni a szellem, a másmilyenség még feltáratlan ősvadonába – ez a gondolat megragadta gyermeki képzeletemet. Akkor még nem sejtettem, mennyi kínkeservvel, micsoda lelki igénybevétellel jár együtt egy ilyen felfedezőút, az anyagi nélkülözésekről már nem is beszélve. Elhatároztam, hogy műfordító leszek. De addig, amíg ezt a célt elértem, még rögös és tövises utat kellett megtennem. A kitűzött irányt ráadásul évekre szem elől tévesztettem. Csak amikor több mint tíz évvel később, 1967-ben a hallei egyetemen megismerkedtem egy budapesti lánnyal, aki a germanisztikai előadásokra járt be vendéghallgatóként egy szemeszteren át, akkor dőlt el a hogyan tovább; ez a találkozás úgyszólván előre kijelölte további sorsomat. 1968 nyarán Magyarországra mentem. Az NDK kieresztett atyai védőkarmai közül, megengedték, hogy legális úton elhagyjam az országot. Szó sincs róla tehát, hogy disszidáltam volna Magyarországra, ahogy Karl Eduard von Schnitzler méltóztatott volt mondani egy ízben. Disszidálni ugyan nem disszidáltam, viszont most már másodszor is elhatároztam, hogy műfordító leszek. E kívánságnak azonban két akadály állta útját. Az egyik, hogy egy szót nem beszéltem magyarul, a másik, hogy nem ismertem egyetlen magyar szerzőt sem. Akkori feleségem áldozatos segítségével küzdöttem le mindkét akadályt. Feleségem épp akkor olvasta el Mészöly Miklós frissen megjelent és nagy feltűnést keltő új regényét, a Saulust. Jobb ötletem nem lévén, elhatároztam, hogy ezt a regényt fogom lefordítani. Na igen, de hogyan? Hiszen egy sort nem tudok elolvasni magyarul! A tetejébe egy német kiadót is kellett találnom, mielőtt nekifogtam volna, továbbá meg kellett szereznem az alkotó beleegyezését. Baráti közvetítéssel sikerült kapcsolatba lépnem Mészöllyel. Megbeszéltük, hogy egy kávéházban találkozunk. Máig hálás vagyok neki, hogy akkor nem nevetett ki hangosan. Micsoda furcsa ötlet, hogy valaki úgy akar hegedűkoncertet adni, hogy még a partitúrát se tudja elolvasni, amiből játszania kellene! Valamiféle megszállottság kerített hatalmába, ami elnémított bennem mindenfajta józan önértékelést. Volt a lipcsei St. Benno Verlagnál egy szerkesztőnő – egykor, szebb időkben Ernst Bloch mellett dolgozott mint tanársegéd –, aki még meg is erősített elhatározásomban. Nyilván lehetőséget akart adni nekem, hogy a távoli Magyarországon bizonyítsak. Végtelenül nagyvonalú gesztus volt ez a részéről, tekintve, hogy ezt megelőzően semmi olyasmit nem tehettem le az asztalára, amivel tanújelét adtam volna fordítói képességeimnek. Lektori jelentéseken, egy kezdő lektor jelentésein kívül, melyeket az utolsó endékás éveimben készítettem a kiadó számára, mást nem ismert tőlem. De ezeket a megbízásokat is valószínűleg inkább annak a körülménynek köszönhettem, hogy az illető hölgy szolidarizált velem mint olyasvalakivel, akinek az NDK-ban nemigen hagyták, hogy értelmes tevékenységet végezzen.
Nyersfordítás segítségével rágtam át magam a szövegen. Ez a mankó akkor még nélkülözhetetlen volt a munkámhoz. De így is szörnyen lassan ment: szóról szóra, szótagról szótagra kínlódtam ki a fordítást. Minden szót kikerestem a szótárban. De ez sem volt leányálom. Hiszen hogyan találjam meg a szavakat, ha nem ismerem fel a szótőt? Hogyan hámozzam ki a szavak pontos értelmét, ha még a nyersfordítás is többféle értelmezésre ad lehetőséget? Hogyan hatoljak be a magyar nyelv rejtelmeibe, ha már maga az agglutináció is, vagyis az, hogy a jelentésmódosító nyelvi elemeket a szó tövéhez ragasztják hozzá, hétpecsétes titok előttem, olyan, mintha hirtelen visszafelé kellene beszélnem?
Napi tíz-tizenhat órát ültem az íróasztalnál. Az eredmény nemegyszer lehangolóan sovány volt. Előfordult, hogy egy nap egyetlen mondatnál többet nem is sikerült papírra vetnem. Barátaim, látva kínlódásomat, azt tanácsolták, hogy sürgősen hagyjam abba. Foglalkozzam inkább olyasmivel, ami egy kis pénzt hoz a konyhára. Jó tanácsaikat eleresztettem a fülem mellett. Kár a gőzért, mondtam, úgyse tudnak lebeszélni róla, inkább adjanak kölcsön, nehogy éhen haljunk. Kétszáz gyötrelmes nap kellett ahhoz, hogy a kb. kétszáz gépelt oldalnyi szöveggel elkészüljek. Mazochizmusom azonban mégsem volt hiábavaló; sőt, megtérült busásan. Egy évvel később könyv alakban is kezemben tarthattam első regényfordításomat. És még egy eredménye lett annak, hogy hajlandó voltam az irodalmi közvetítők kínzócölöpéhez kötözni magam: a fordítás befejeztével egyszer csak tudtam magyarul.
De még mielőtt műfordítónak nevezhetném magam, szinte leküzdhetetlennek tűnő akadályok gördülnek utamba. A Szerzői Jogok Hivatala az NDK-ban időközben rájött, hogy a Saulus, amely egy katolikus kiadó gondozásában jelent meg, nem más, mint „trójai faló”, és kerülő úton tudtomra adja, hogy mint fordító azonnali hatállyal ki vagyok tiltva az NDK-ból. Magyarországon pedig, úgy tűnik, lehetetlenség elhitetnem bárkivel, hogy olyan színvonalon beszélem az anyanyelvemet, amely képessé tesz irodalmi szövegek tolmácsolására. Így aztán régészeti, néprajzi, művészettörténeti, valamint filozófiai könyveket fordítok futószalagon a Corvina Kiadó és az Akadémiai Kiadó számára.
1973-ban elhagyom Budapestet. Frankfurt am Mainba költözöm. Teli illúziókkal érkezem új lakhelyemre. Irodalmat akarok fordítani végre. Az a kevés, amit e téren az elmúlt öt évben szórványosan produkáltam – Mészöly Miklós Saulusa, egy könyv a fordulat óta rossz politikai útra tévedt Csurka István írásaival, egy esszé Szabó Magdától és egy elbeszélés Déry Tibortól –, nem elégíti ki műfordítói becsvágyamat. Sorra felkeresem hát a nyugati kiadókat, ám mindenütt azt közlik velem, hogy sajnálják, de magyar szerzők nem szerepelnek a tervek között. De ha venném a fáradságot, és összeállítanék egy tervezetet, egy ajánló listát részletes indoklással a javasolt szerzőkről, akkor esetleg érdekelné őket a dolog. Lassan rájövök, hogyan is működik a piaci érdekeltség mozgatta könyvkiadás. Ha el akarok érni valamit, nekem, a fordítónak kell az ügynök szerepét is elvállalnom. Nekiveselkedek hát, hogy pótoljam, amit Budapesten elmulasztottam. Csöndes kis szobámban a magyar irodalmat tanulmányozom. Igaz, még mielőtt arra kerülne a sor, hogy ügynökként sikerülne valami igazán átütő eredményt elérnem, 1976-ban telefonhívást kapok Konrád Györgytől. Érces hangján Konrád aziránt érdeklődik, megtenném-e, hogy lefordítom egy kis esszéjét – címe: Az értelmiség útja az osztályhatalomig –, amit barátjával, Szelényi Ivánnal közösen írtak. A „kis esszé”-nek mondott művecske, mint utóbb kiderült, nem kevesebb, mint ötszáz oldalra rúg, maga a kézirat pedig jószerivel olvashatatlan. A Suhrkamp Verlag szerkesztőnője azt tanácsolja, ragaszkodjam hozzá, hogy egy olvasható példányt adjanak. Én azonban kelet-európai lévén meg tudom becsülni az efféle szellemi csempészárut, és haladéktalanul munkához látok. Azóta mindent lefordítok Konrádtól, amit csak ír. Ő az én műfordítói tevékenységem tartóoszlopa. Együttműködésünk hajnalán még nemigen ismerték őt német nyelvterületen, Magyarországon pedig éppen publikációs tilalom alatt volt. Mi ketten érdekházasságot kötöttünk egymással, ahogy egyszer Konrád a maga spontán módján fogalmazott. Ennél jólesőbb dicséretet azóta se hallottam a munkámról. Az, hogy elmélyedhettem Konrád szövegeiben, valóságos iskolája volt számomra a fordításnak.
Arról, hogy voltaképpen mit is jelent fordítani, hogy milyen követelmények támasztandók egy-egy fordítással szemben, és hogy a fordító tevékenysége a művészet vagy a kézművesség kategóriájába tartozik-e, egymástól igencsak eltérő elképzelések élnek. Ez abból adódik, hogy jóformán nincs olyan ember, aki tényleg helyesen, akár csak megközelítő tárgyilagossággal tudná értékelni a műfordítói munka problémáit és eredményeit. A nyelvtudás és a „szerkesztői munka” korántsem biztosíték arra, hogy jó fordítás is születik. Mindez csupán a mesterségbeli, nem pedig a művészi része a dolognak, s mint ilyen csak az előfeltétele, az alapja lehet bárminemű alkotótevékenységnek. 1985-ben, amikor Konrád Kerti mulatságát (Németországban a könyv két részben jelent meg: Geisterfest és Melindan und Dragoman címmel), vagyis a fordítást leadom a kiadónak, még nem sejtek semmi rosszat. Én rendesen elvégeztem a dolgomat, most is megtettem, ami tőlem telhető – gondolom magamban. Szinte kővé dermedek hát, olyan gyámoltalanul, mint egy kis nyuszi, akit mindjárt keresztbe lenyelnek, amikor a szerkesztőség közli velem, hogy nincsenek megelégedve a fordítással. Nem elég tömör a nyelv – a német, természetesen –, nem követi elég érzékenyen a stílus finomságait, hangzanak a kifogások. Kezdeti belső ellenállásom – ugyan ki szereti, ha a szemébe vágják, hogy a munkája csapnivaló – lassanként megtörik: belátom, hogy a rám megsemmisítő erővel ható szerkesztői érvek mindegyike helytálló. Mi történt? Az történt, hogy Konrád nyelve A látogató, A városalapító és A cinkos óta megváltozott, más lett a hanghordozása. Az eddigi inkább expresszív hanghordozás helyett az új regényben a lelki finomságokat kidomborító lírai jellegű elemek dominálnak. Ezt a másfajta jelleget a németben nem sikerült érzékeltetnem első nekifutásra. Schubert helyett Bartókot szólaltattam meg fordítói hegedűmön. Nincs más hátra: még egyszer lefordítom az egész regényt. Szorongással és félelemmel telve adom le az újrafordított második változatot. A szerkesztők ezzel már elégedettek. Megkönnyebbülten lélegzem fel.
A filológiai megbízhatóság, vagyis az, hogy a fordító szó szerinti hűséggel tolmácsolja az eredetit, semmiképp sem lehet abszolút értékmérő egy fordítás minőségének megítélésében. Sőt, épp ellenkezőleg, mert ilyen eset is van. Noha a fordítói fegyverzetnek természetesen elengedhetetlen tartozéka, hogy a fordítandó nyelvet olyan szinten ismerje valaki, amely lehetővé teszi számára, hogy az eredeti szöveg legfinomabb nyelvi nüanszait is meg tudja érteni, stilárisan tudja hová helyezni, és az írói szándéknak megfelelően tudja értelmezni. Egy folyóiratban olvastam nemrégiben: a fordítás olyan, mint egy nő. Ha szép, akkor nem hűséges, ha hűséges, akkor nem szép. Most abba inkább nem mennék bele, hogy mennyi igazság van egy ilyen abszolutizáló kijelentésben, de ami a problémát illeti; ez az aperçu kétségkívül fején találta a szöget. Annak megítélésében ugyanis, hogy mi a fontosabb egy fordításnál, a hűség vagy a szépség, megoszlanak a vélemények. Amit én erősen fájlalok, az a hozzáértő fordításkritika hiánya. Maguk a szerzők is sokszor bizonytalannak mutatkoznak a fordítás megítélésében. A recenzensekről nem is beszélve. A skála a gáncsoskodástól a kétes értékű dicshimnuszokig terjed. Még olyan irodalmárok is akadnak, akik szerint ahhoz, hogy valaki fordítani tudjon, tökéletesen elegendő, ha bírja valamelyik idegen nyelvet. Még az se számít, hogy az anyanyelvére fordít-e valaki, vagy valamelyik idegen nyelvre. Nos, arra valóban egy sereg példát lehet felhozni a világirodalomból, hogy valaki szerzőként kimagaslót tudott nyújtani, noha nem az anyanyelvét használta, de műfordítók esetében ez – néhány kivételes esettől eltekintve – úgyszólván kizárt. Ennek eléggé egyszerű a magyarázata, olyasmi, ami könnyen belátható. Amikor idegen nyelven írok, megtehetem, hogy az általam ismert nyelvi struktúrákra, az általam birtokolt szókincsre szorítkozom. A fordításnál más a helyzet – ott csak a megadott partitúra szerint haladhatok. Vagy át tudom tenni a megadott hangjeleket technikailag és művészileg – vagy nem. Nem lehet semmit kikerülni. A fordító valójában színész, aki mások bőrébe bújik, mások maszkját ölti magára, aki örökös alakoskodásra kényszerül. Ha nem sikerül átvedlenie mássá, akkor nem tölti be hivatását, vagyis nem tudja a szerző által megrajzolt karaktereket a nyelv színpadán megjeleníteni, s ezáltal a szerzői szándékot közvetíteni a nézőközönség felé.
A színész az, aki tolmácsolja a színpadi szerző gondolatait. Nélküle csupán olvasható betűsorok volnának a szerző gondolatai; amíg ő nem teszi szabaddá a bennük rejlő kifejezőerőt, addig a nyomdafestékben lakozó szellem palackba zárt szellem marad. A műfordító nélkül az idegen nyelvű szerző merő absztrakció, üres elmeszülemény, amely még a maga maszkmesterére vár, arra, aki újra megformálja arcát, aki a holt szellembe életet lehel. Maszkkészítők ők mind a ketten: a szerző és a fordító egyaránt. Egy kis különbség azért van köztük persze. A szerző annak a sok-sok tapasztalatnak az alapján alkotja meg maszkjait, amit élete során többnyire az őt körülvevő környezetben szerez. A fordító viszont az előtte fekvő idegen nyelvű szöveg alapján készít maszkokat. De a legfőbb parancsolat mégiscsak az, hogy az anyanyelvi olvasó számára minél megfoghatóbbá, minél érzékletesebbé tegye ezeket a maszkokat, vagyis hogy odáig menően „hamisítsa meg” a szerzőt, hogy amikor az ember az olvasmány végére ér, annak az illúziónak essék áldozatul, hogy csakis így, és nem másként írt volna az író, ha németül is meg tudta volna írni azt a regényt vagy azt a verset. Ideális esetben tehát fordítani annyi, mint írni. Beckett, aki saját maga fordította franciáról angolra és angolból franciára a műveit, éppenhogy nem szó szerinti hűséggel fordított, hanem ebben az egyidejűleg írói és fordítói munkafolyamatban angol, illetve francia változatokat hozott létre.
Még Az értelmiség útja… fordítása közben kezdem kinyújtani a tapogatóimat, hogy valami csemege után nézzek a kortárs magyar irodalomból. 1977 őszén megismerkedem Nádas Péterrel. Mészöly közvetítésével találkozunk egy budapesti kávéházban. Nádas, akinek nyájasan ironikus mosoly lebeg az ajkán, megajándékoz figyelmével, és frissen megjelent könyvéről, az Egy családregény végéről mesél. Roppant kíváncsi vagyok, hiszen annyi dicséretet hallottam már róla, a legkülönfélébb beállítottságú emberek szájából. Az utolsó oldal elolvasása után elhatározom, hogy lefordítom a regényt. Az az időszak, amíg ezen a könyvön dolgoztam, a legszebb fordítói élményeim közé tartozik. Életemben először érzem úgy – most először a magyar nyelvvel, a magyar irodalommal és a fordítás mesterségével való tízéves intenzív foglalkozás után –, hogy el tudok merülni egy műben anélkül, hogy közben folyton a fulladással küzdenek. Jó közérzetemhez a kellemes munkafeltételek is hozzájárulnak. Mészöly négy hónapra rendelkezésemre bocsátja kisoroszi házát. Egész nap a kertben ülök a saját kezűleg barkácsolt asztalnál, hátam mögött egy dúsan burjánzó rózsabokorral, kizárólag az Egy családregény vége és a különféle szótárak társaságában, előttem egy halom papír: arra próbálom kézírással sorról sorra haladva megszólaltatni – úgy, hogy az a német füleknek is szóljon – az eredetit. Lassanként kialakul bennem az a meggyőződés, hogy a nyelvzene, a ritmus, a nyelvi közeg és a kifejezésbeli tömörség, amennyiben ezt a közvetítő nyelvben sikerül újjáteremteni, döntő fontosságú egy fordítás sikere vagy kudarca szempontjából.
1981 elején járunk: öt másik magyarfordítóval együtt több napra szóló meghívást kapok Straelenbe, az ottani Európai Műfordító Kollégiumba. Öt költő – Illyés Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Vas István és Weöres Sándor – egy-egy előre kiválasztott versét kell mindegyikőnknek lefordítania. Engem szokás szerint más határidős munkák szorongatnak éppen, emiatt nem tudom kellő gondossággal elkészíteni a „házi feladataimat”. De az ottani intenzív fordítással eltöltött hét felkelt bizonyos mélyben szunnyadó becsvágyakat. Noha a kollektív fordítói tevékenykedést, hiszen ez az együttlét célja, több mint kellemetlennek érzem, rejtélyes módon mégis épp eközben kelnek életre bennem azok a szellemek, amelyektől most már nem is szabadulok többé. Ugyanez év május huszonhetedikén meghal Pilinszky János. Majdnem pontosan a halála napján kezdek hozzá a versei fordításához. Lehet azt mondani, hogy ez egyszerűen véletlen, de azt is, hogy a sors rendelése vagy valamiféle misztérium. Ha belegondolok, hogy Pilinszkyt 1968 óta ismerem, és hányszor beszélgettem vele azokról a problémákról, amelyek az ő verseinek német fordítása során előadódtak, de nekem álmomban se jutott volna eszembe akkor olyasmire vetemedni, hogy felajánljam neki a segítségemet, akkor néha hajlamos vagyok ebben valamilyen misztikus összefüggést látni. Hét évbe telik, mire az utánköltéssel elkészülök. 1989-ben végre megjelenik a Pilinszky-kötet az Amann-nál, kétnyelvű kiadásban, Lautlos gegen die Vernichtung (Hangtalan, szemközt a pusztulással) címmel.
Persze mondhatnám, teljes joggal, hogy a versfordításhoz vezető utamat bizonyos előzmények már előre megszabták. Sok olyan mozzanatot említhetnék, amelyek ezt igazolhatnák. Így például már – 1979 és ’81 között, amikor Szabó Magda Régimódi történetén dolgozom, jó néhány verset is le kell fordítanom, mivelhogy ezek benne vannak a könyvben. És végül az 1981-es évre esik az is, hogy másodszor is megismerkedem Petri Györggyel, és felfedezem magamnak Petri verseit. Azt, hogy egyáltalán merek verseket fordítani, nem utolsósorban Hans Magnus Enzensberger 1984. december 18-án kelt levelének is köszönhetem, amelyben Petri-fordításaim kapcsán a következőket mondja el: „Elolvastam… egy nagyobb válogatást… német fordításban a verseiből. Ön is éppoly jól tudja, mint én, hogy verskéziratokat olvasni rendszerint igen hálátlan és unalmas dolog. Képzelheti hát, mekkora lehetett a meglepetésem, mert ezektől a szövegektől egyenesen fellelkesültem. Ezek a versek önállóak, merészek, mentesek attól a bántó igénytelenségtől, ami manapság – nemcsak Németországban – a lírai produkciókat jellemzi. Petri nagy témákról ír, tömören, szuverén módon, öntörvényűen és olyan ökonómiával, amely elárulja, mennyire nem mindennapi eszközökkel rendelkezik.” Enzensberger megfogalmazásai arra engednek következtetni, hogy a Petri költészetére jellemző ismertetőjegyek a fordításban is hatásosan érvényesülnek. Ez pedig az én szememben azt látszik igazolni, hogy fordítóként talán mégsem járok annyira rossz nyomon. Kíváncsi volnék persze, vajon mit szólna Hans Magnus Enzensberger ahhoz a versfordításomhoz, ami a Schöner und unerbittlicher Mummenschanz-kötetben jelent meg 1989-ben a Suhrkamp Verlagnál. A Februarmorgenre (A Februári hajnalra) gondolok. Merthogy ez az a vers, ami az eddigi egyetlen komoly nézeteltéréshez vezetett Petri és énközöttem. Ezt olyan szabadon ültettem át, hogy a vers szerzője közölte: nem ismer rá a tulajdon művére. Neki ugyan tetszik a német változat, de hát az már nem az ő verse, hanem az enyém! Végül kompromisszumot kötöttünk, így csak a kötet címében őrződött meg egy általam becsempészett verssor. A kötetbe azonban egy szöveghűbb változat került bele. Mindenesetre ebből a vitából, ami a költő és utánköltője között kibontakozott, világossá válik, milyen határok között mozoghat az ember, amikor fordít. Hogy az imént felvázolt problémát érzékeltetni tudjam, engedjék meg végezetül, hogy bemutassam önöknek a vers eredetijét, ezt követően szólaljon meg a botránykő, azaz a költő által kifogásolt változat, végül pedig a német nyelvű Petri-kötetben megjelent fordítás:
FEBRUÁRI HAJNAL
A fagyott hó helyén most
vizes a párkány, vizesen ragyog!
Csöpögnek a méteres
jégcsapok.
Ó, lassú, szép, könyörtelen
fogyatkozás.
Aláfolyik az ablaküvegen
az eleven
víz.
Berlin, 1986
FEBRUARMORGEN
Dort wo der Schnee gefroren lag,
ist die Fensterbank jetzt nass,
schimmert in feuchtem Glanz!
Meterlange Eiszapfen sind gefangen
im unausweichlichen Tropfentanz.
O langsamer Wenigerwerden,
schöner und unerbittlicher Mummenschanz.
Flinkes Wasser rinnt
die Scheibe hinab.
Berlin, 1986
FEBRUARMORGEN
Dort wo der Schnee gefroren,
ist die Fensterbank jetzt nass,
feuchtes Glitzern!
Meterlange Eiszapfen
tropfen.
O langsames, schönes, unerbittliches
Wenigerwerden.
Hurtig rinnt das Wasser
die Scheibe
hinab.
Berlin, 1986
- Kultúra [6]