A késő ősz Csehországban a várakozásokkal ellentétben az égadta világon semmiféle megnyugvást nem hozott. Az ember csak áll, és tehetetlenül bámul: mit is gondoljon, amikor kedvenc politikusai naponta változó álláspontját hallja a „Mi és Európa”, „Mi és a NATO”, „Mi és Visegrád”, „Mi és a Balkán” és más „sorskérdésekben”. Látja az elnököt, amint épp a képviselők lelkiismeretére apellál a NATO-hoz fűződő kapcsolat ügyében, a háttérben ott ül a miniszterelnök, aki az előtte lévő papírra mered, nyilván épp amerikai előadására készül (ja, igen: „Mi és Amerika” – ezt se felejtsük el!), saját nézeteit és pártbeli kollégája, a külügyminiszter nézeteit nyilván majd a holnapi vacsoránál közli bizalmasan a szóvivővel, és a sajtó utólag csodálkozik, hogy az elnök nem egyeztette felszólalását felelős helyeken. Tényleg csak koszorúzó elnököt akarunk?
A néző ül a képernyő előtt, és csak csodálkozik. Aztán megy gombászni, hogy kipihenje magát. Parlagon hagyott földek mellett halad el, ahol nem vetnek, nem szántanak: ezzel „megspórolják” az aratást. Leszedetlen gyümölcstől roskadoznak a fák: így takarítják meg a termesztők a felesleges sorban állást, úgysem vesz át tőlük semmit sem a piac, sem a konzervgyár. Protekcionizmusról, védővámokról vitázunk, próbálunk okulni a Közös Piac országaiban élő földművelők és halászok tiltakozó akcióiból, de tisztában vagyunk vele, hogy a poszttotalitárius országok polgárainak az új gazdasági kényszerre másképp kell reagálniuk.
Négy éve nyugtalanítja az állampolgárokat a földkérdés. Az elnök kijelenti, hogy a konszolidáció érdekében fel kell gyorsítani a folyamatot. A miniszterelnök azt tanácsolja, hogy a konszolidáció érdekében nem szabad elkapkodni a dolgot (ismétlem, már négy éve húzódik!).
A szántóföldek persze továbbra is parlagon heverve várják, hogy visszakerüljenek eredeti tulajdonosukhoz: 10 ezer hektár szántó, erdő, halastó a tétje a vontatott tárgyalásoknak. Az egyház az abszolút igazságra hivatkozik, a miniszterelnök a törvényekre és a józan észre, a pártok pedig nyers létérdekeiket mérlegelik. Az állampolgár, aki pedig már végképp hozzászokott az olyan abszurd nyilatkozathoz, hogy csak tévedésből termett ennyi burgonya és cukorrépa, csak kicsit csodálkozik este, amikor a tévében a mezőgazdasági miniszter – épp a brüsszeli csúcsról érkezik – büszkén kijelenti: a Közös Piac egész mezőgazdaságunkkal együtt tárt karokkal vár bennünket.
Már készülnek haza, „a családi fészekbe” az egykori földbirtokosok – nem is oly rég még német nemzetiségükkel „tüntettek”, és a végsőkig harcoltak a „birodalomért”, csehül, természetesen, köszönni sem tudnak. Visszatérésükbe ugyan a törvényhozás nem akar beleegyezni, csak hát olykor a titokzatos erőkkel vívott küzdelemben a képviselő urak maradnak alul. A néző meg csak naivul azt kérdezi: ki és mennyit keresett ezen?
Az Óváros téren, a Városházánál az 1621. június 21-én itt kivégzett felkelők, cseh főurak nevét vésték a kövezetbe. A történelmi köveken most ládákon, deszkákon megtelepedve békésen virágzik a „piaci kereskedelem”. A leterített ponyván szovjet tiszti váll-lapok, kitüntetések, „matrjoskák” – így álcázza nappal az orosz–ukrán maffia éjszakai tevékenységét, békés egymás mellett élésben kínaiakkal, vietnamiakkal, akik selyemtextíliák tömegét kínálják. Husz emlékművénél kardnyelő fiatalember, kissé távolabb egy másik mutatványos tüzet kóstolgat jóízűen; egy törpe két szomorú kutyát kényszerít ugrálásra; egy kisfiú feldob egy még kisebb lányt a levegőbe, az „öreg” pedig kalapoz az akrobatáknak. Valamikor mindez Prága peremén egy tisztáson, a tradicionális Mátyás-napi vásáron zajlott, de hát akkor sört is szopogathatott hozzá bárki, ma ezt csak egy köteg márka vagy dollár tulajdonosa engedheti meg magának. Legfeljebb a mi új „osztályunk”: a piaci árusok.
A nagypolitika kardnyelői nem kevésbé látványos meglepetésekkel örvendeztetik meg közönségüket. A miniszterelnök például Amerikába való elutazása előtt kijelenti, hogy a gazdasági reform befejeződött. Azaz végleg célhoz ért. Igaz, hogy közben egyre ízléstelenebb és egyre nagyobb visszaélések robbannak ki a privatizációs pályázatok körül, aki pedig netán felhívja a figyelmet arra, hogy törvénysértés történt, annak be kell érnie azzal, hogy majd utólagos törvénymódosítással megoldódik a helyzet. Legutóbb például a Barrandov filmstúdió eladása körüli visszaélés kapcsán Chytilová filmrendezőnő egyenesen azt tanácsolta a kulturális miniszterhelyettesnek, hogy azzal segít legtöbbet a cseh kultúrának, ha felszámolja minisztériumát.
Az 1994. évi állami költségvetés beterjesztésekor az egyszerű földi halandó csak ámult, mint „repkednek” a milliárdos tételek. Az már a megszokott jelenség, hogy mindegyik minisztérium nagyobb részt követel magának, de olyasmi még nem fordult elő, hogy a Nemzeti Vagyonalapnak (FNM) kelljen beszállnia a költségvetésbe 18 milliárd koronával. Jezek úr, az FNM elnöke kijelentette: erre nincs pénze, mivel az Alap feltételezett bevétele már eleve csupán 25 milliárd. A miniszterelnök mosolyogva biztatta, biztosan meglesz, csak keresni kell. És meglett. Előkerült, jóllehet a privatizációs törvény és az adórendszer szabályzói szigorúan elkülönítik az FNM-et a költségvetéstől annak érdekében, hogy megakadályozzák a források önkényes újraelosztását, s hogy a hosszú távú tőkeforrásokat ne lehessen elkölteni a folyó költségvetés kiadásaira. És mégis ez történik. Én meg csak csodálkozom, és elszörnyedek.
De még jobban aggaszt az a tény, hogy a törvények egyik pillanatról a másikra érvénytelenné válhatnak, s az Országgyűlés akkor módosítja fűhöz-fához kapva a törvényt, amikor a gyakorlati szakember már réges-rég túl van a problémán. Vannak tapasztalataim, hová vezethet az ilyesmi. Egyszerű halandó, aki nem törvénykönyvvel a kezében követi az eseményeket, csak azt érzékeli, hogy az utolsó hetekben a pénztárcájából nem futja a legszükségesebbekre sem, és az okok után nyomozva csak arról értesül, hogy az infláció szeptemberben váratlanul elérte, az 1,4 százalékos növekedést, és máshol azt olvassa, hogy ez 1,9 százalék, és nyugtalankodni kezd.
A helyzet tovább romlik, de lassan megszokjuk. És azt is, hogy a miniszterelnök és néhány fontos személy „szótárában” az utóbbi hetekben megszokottá vált a „szociális szempont” kifejezés, a „prioritásokban való elmozdulás” kiszorította a „populista” jelszavak használatát. Az egyszerű földi halandó dühöng, még nem érti, hogy a koalíciós partnerek közötti civakodás csupán a nyilvánosság szórakoztatására és a figyelem elterelésére szolgáló mutatvány, és hogy a „valódi dolgok” más szférákban és másképp zajlanak. „Mi nem vagyunk olyanok, mint ők” – skandálta a tömeg, amikor idestova négy éve a mi október végi „forradalmunkhoz” szőtték a „bársonyt” –, de hol van már ez a tömeg? Felolvadt abban az új rétegben, amelyet oly vehemensen elutasított.
S ez az, ami talán leginkább aggaszt. Hogy e négy év zűrzavarában, szertefoszlottak, elvesztek a legelemibb állampolgári értékek is. Szükség van-e egyáltalán az állampolgárra? Érdekli-e a pártokat az állampolgár véleménye, vagy a központi bizottságra hagyatkozik? Továbbra is bőszen osztogatjuk a jelzőket: bal, jobb, jobb, bal, közép, szinte csak az a fontos, ki melyik „sarokból” kiabál, és nem az, hogy miről és mit. Ha ezek a nézetkülönbségek valamilyen érlelődés előjelei lennének, ha fel mernénk vetni a kérdést: polgárokkal vagy polgárok nélkül akarjuk a polgári Csehországot, nos akkor lehetne reménykedni abban, hogy „a 4 éves erjedés piszkos habja” lassan leülepszik. De úgy látszik, ezt az ajándékot a (nem létező) Csehszlovákia 75. születésnapjára sem kaptuk meg. A cseh ősz ugyanolyan nyugtalanul ér véget, ahogy elkezdődött.
Szerzőnk neves cseh publicista, egykori chartaaktivista, ellenzéki képviselő volt az első „új” cseh parlamentben.
- Külföld [6]