Baj van az országgal, baj van a demokráciával… Alig van ma a magyar közéletben olyan felelős tényező – vagy egyszerű kommentátor –, aki ne osztaná, s ha alkalma nyílik, ki ne mondaná ezt a vélekedést. A kifejezésül választott szavak persze nem mindig ugyanazok. Van, aki „ország” helyett társadalmat vagy piacgazdaságot, van, aki népet vagy nemzetet mond. A „demokrácia” szinonimájaként szó esik rendszerről, posztkommunizmusról, új politikai elitről vagy annak legitimitásáról stb. Ha azonban fölülemelkedünk a terminológiai különbségeken, akkor szembetűnő, hogy így vagy úgy – ki-ki a saját szemlélete szerint – „baj van!”-t kiált, vagy azt sérelmezi, hogy nála potensebb és felelősebb tényezők nem adnak elég hangerőt a bajok kimondásának. Amikor Csoóri Sándor „új nemzeti kerékasztal” összehívását szorgalmazza, ez is a vészkiáltás egy formája.
Ebben az egy ténymegállapításban tehát, úgy tűnik, pártállásra való tekintet nélkül egység van a magyar társadalomban. De ténymegállapítás-e a „baj van”, megragadható tárgyi tartalom van-e a vészkiáltás mögött? Annyiban feltétlenül, hogy széles körben ható politikai közérzetet jelöl. A magyar társadalom, úgy is mint jobb sorsra törekvő egyedek halmaza, de úgy is mint politikai-nemzeti közösség, rosszul érzi magát, és amiatt szorong, hogy a mai „rosszat” egy holnapi „még rosszabb” is követheti. Ez ebben a formában még nem diagnózis, legfeljebb előzetes jelzése annak, hogy valahol, valamivel „baj van”. Eleve még azt sem tudjuk, hogy ez a „baj” kezelhető-e. De ha feltételezzük, hogy igen (politikai elemzés nemigen indulhat ki másból), akkor is előbb a tünetek mögött meghúzódó baj mibenlétét kell megértenünk ahhoz, hogy leküzdéséhez némi eséllyel hozzáláthassunk.
A bajok listája nem mérleg
A feladat első pillanatra nem is tűnik boszorkányosan nehéznek. Az országot tényszerűen sújtó bajok nagy része – vagy talán mindegyike is – oly mértékig ismert, hogy puszta említésük is közhelyszámba megy. Ki ne tudná, hogy rossz a közbiztonság, hogy „baj van” az egészségüggyel, hogy csökkent az ország termelőképessége és – globális értékben – még a fogyasztása is, miközben az országot terhelő külső adósságállomány nagyságrendileg azonos szinten maradt, ellenben – új fenyegetésként – ijesztően megugrott és már-már a pénzügyi összeomlás határa felé közelít a belső államadósság. Kevésbé köztudott, de a szakemberek által nagyon is számon tartott „baj” az export kifulladása s mindaz, ami emögött krízisként fölsejlik: az állami nagyipar privatizációjának megrekedése, illetve elégtelensége, az ehhez kapcsolódó egyre súlyosbodó működtetési problémákkal; a külföldi eredetű beruházások megritkulása, aminek most már nemcsak konjunkturális okai vannak, hanem az is, hogy az ipari és pénzügyi „nagyok” szemében Magyarország elvesztette korábbi vonzerejét.
Ez a felsorolás távol van a teljességtől, de már így is rávilágít a „baj van”-érzet tárgyi alapjaira. Mégsem kielégítő. A bajok listája ugyanis egymagában nem mérleg, nem ad igazán összegező felmérést arról, hogy hányadán is áll az ország. A politikai hátsó gondolatokat – mondjuk azt, hogy kinek „használ” a mérleg – e ponton zárójelbe kell tennünk. A közérdekű tisztánlátás szempontjából csak az a diagnózis érvényes, amely a helyzet minden elemét figyelembe veszi, tehát nemcsak a fenyegető, de a biztató tényeket is, s azoknak mérlegelését az előzmények összefüggésében és nemzetközi összehasonlításban végzi el. A felsorolt bajok esetében tehát sem az 1989. évi kiinduló helyzettől nem lehet eltekinteni, sem attól, hogy a legtöbb vonatkozásban – legyen az export vagy közbiztonság – a kommunizmusból való kilábalás általános, már-már törvényszerűnek mondható nehézségei is belejátszanak a dolgok alakulásába, végül azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy mindent egybevéve a magyar mizériák talán nem is nagyobbak, mint a hasonló helyzetből startoló szomszédokéi. A szocialista gazdaságtól örökölt struktúrák ellenállása és a gazdag Nyugat korlátolt segítőkészsége közös baj.
Amennyiben nem hangulati benyomásokról, hanem a tárgyi helyzet felméréséről van szó, a képbe egy sereg olyan fejlemény is beletartozik, amelynek örvendetes voltát senki sem vonja kétségbe (a nagyobb közszabadságok, a nemzet külső és belső szuverenitásának helyreállítása, a kötelező állami halandzsanyelv le-, illetve eltűnése stb.). A „baj van a demokráciával” típusú helyzetértékelést logikailag megelőzi az a nem elhanyagolható tényálladék, hogy „demokrácia van”, amit egyébként mindenki tud, sőt követelményként tart számon. Meglehet, hogy ez a demokrácia rosszul működik, s az is lehetséges, hogy a gazdaság oldaláról nézve (s ami ezzel összefügg) az ország olyan rossz körforgásba jutott, ahonnan egyre nehezebb a kikecmergés – de az intézmények oldaláról nézve a helyzet nyitottabb, tehát javíthatóbb, mint úgyszólván bármikor 1945 előtt vagy után, mindenesetre reményteljesebb, mint 1989 előtt.
Ezek a megállapítások, amennyire vitathatatlanok a történelmi mérlegelés szintjén, oly haszontalanok diagnosztikai szempontból. Mert akármilyen súlyúak is a kétségbeeséssel szembeállítható érvek, ettől még tény marad, hogy az ország az elmúlt évek fejleményeit inkább romlásnak, mint javulásnak érzékeli, s hogy egyre nagyobb létbizonytalanságban él. Mert hiszen az is tény, hogy néhány szerencsésebb – vagy ügyesebben manőverező – csoporttól eltekintve a lakosság életszínvonala egészben véve visszaesett, s hogy ez a folyamat még nem is ért véget. Minden demokratikus elv és fogadkozás ellenére a szociális hálók rosszabbul működnek, mint az „átkosban”. A piacgazdaságra való áttérés széles körre kiható hátrányait csak kis részben ellensúlyozzák az olyan megfogható előnyök, mint a jobb áruellátás – már csak azért is, mert hiszen a mindennapi élet tapasztalatában a piacgazdaság először is a pénzromlással kapcsolódott össze. Más szóval az ország lakosságának szubjektív helyzetértékelése nem választható el a társadalom tárgyilag is érvényes – objektív – tapasztalatától.
Szertenézett, s nem lelé…
Itt jutunk el diagnózisunk velejéhez: minden lehetséges mérséklő szempont ellenére azért van „baj az országgal” (és persze az új demokráciával is), mert nagy tömegeiben a magyar társadalom nincsen kibékülve az 1989 óta kialakult viszonyokkal. Mint a magyar történelemben már annyiszor, megint egyszer szakadék keletkezett a közemberi sokaság – „a nép” – és az államrend kerekeit mozgató politikai vezetőréteg lelkiállapota között. Ez utóbbi – mondhatni hivatalból – „demokráciában”, illetve az ahhoz tartozó pártstratégiák fogalmi rendszerében gondolkodik. A mindennapi élet préseiben vergődő közembert a demokrácia csak annyiban érdekli, amennyiben az a viszonyok rosszabbodásával vagy javulásával hozható összefüggésbe. S minthogy többségében rosszabbodást tapasztal, a demokratikus intézményekben történő dolgokat – a parlamenti vitákat, a pártcsatározásokat, de még a törvényhozást is – terméketlen, a valós élet szempontjából haszontalan játéknak tekinti.
Ez a képlet természetesen finomításra szorul, hiszen a „közembernek” – szerencsére – sokféle válfaja van, s ezek között az öntudatos, jogaival igenis élni akaró állampolgár is megtalálható. Túlzás volna azt mondani, hogy a politikai pártok teljesen légüres térben mozognak, vagyis hogy a „fent” és a „lent” között semmiféle közvetítő csoport sincsen. Az 1990 óta lefolytatott eddigi – országos, helyhatósági és időközi – választásokon tapasztalt feltűnően alacsony részvételi arány azonban eléggé egyértelműen a fenti képletet támasztja alá.
Ennek a helyzetnek a magyarázata nyilvánvalóan az elmúlt negyven-ötven év politikai viszonyaiba nyúlik vissza. Különösen a Kádár-rendszer szoktatta hozzá a magyar társadalmat, hogy „a politikát” (amely újmagyar nyelven a hatalmi rend, sőt az azt megtestesítő személyek szinonimája lett!) elsősorban, ha nem is teljesen, a megélhetési viszonyok függvényében szemlélje. S minthogy a szabadság intézményei úgyszólván előzmények nélkül – hacsak az 1956. évi forradalmat nem tekintjük annak – hullottak az ölébe, azoknak sem vívmányjellegük, sem történelmi nemességük, illetve pátoszuk, sem pedig önértékük nincsen. Vannak, s ennyiben felhasználhatók. De becsületük kizárólag gyakorlati hasznukból, nem pedig önmagukból eredeztethető. A dolgokat erről az oldalról nézve a fentebb elemzett „baj” úgy is megfogalmazható, mint az új, szabadságelvű államrend otthonosságának hiánya. Szertenéz, s nem leli honját e hazában… (Ezzel az életérzéssel egyébként nemcsak Magyarországon lehet találkozni.)
Ha diagnózisunk helytálló, akkor a 90-es évek „magyar baja” gyógyítható. A demokrácia „otthonossága” ugyanis megteremthető. Még gazdasági csoda sem kell hozzá. Elég volna hozzá az a gyakorlati tapasztalat, hogy az állampolgári részvételnek igenis van hatása az életviszonyok alakulására.
Ez, ha úgy tetszik, pártállásra való tekintet nélkül, program a demokraták számára. Rájuk, akik a szabadság intézményeit nemcsak fenntartani, hanem megszilárdítani is akarják, vár az a feladat, hogy a köztársaság első éveinek kudarcaiból, a gazdaságpolitikaiakból csakúgy, mint az intézményekkel kapcsolatosakból, levonják a tanulságokat. Ez a feladvány nem egészen új, de az MDF-kormányzat kudarca után új módon jelentkezik. A demokratikus intézmények honosításának problémája minden jel szerint Antall Józsefet is erősen foglalkoztatta; a magyar múltra apelláló retorikája valószínűleg innen eredeztethető. A rideg gazdasági tényekkel szemben azonban a keresztény-nemzeti retorika hatástalannak bizonyult. A nemzeti közösséget végső soron egyedek és csoportok teszik ki, akik saját sorsuk alakulásán mérik, mennyire „nemzeti” vagy „népi” a kormánypolitika.
A legnagyobb veszély, amely ma a demokratákat fenyegeti: hogy a közember gondjainak-bajainak megjelenítését átengedik valamelyik bal- vagy jobboldali szélsőségnek. Pontosabban: nagy baj, hogy már jó ideje átengedték, s ideje, hogy a néppártiságot ne hagyják összekeveredni az összevissza beszélő vagy gyűlölködő demagógiával. A magyar bajban tulajdonképpen csoda, hogy a tömeges keserűség eddig nem szült tömeges gyűlölséget, hogy a bizalomvesztésből nem lett mértékvesztés. A gyűlölet szónoklatai éppoly kevéssé találnak piacra, mint bármely más irreális, ténykicsavaró, ködösítő retorika. De ha a helyzet sokáig így marad, még ez is megtörténhet.
Hivatkozott cikkek
- Esszé [9]