Az utóbbi hónapokban Olaszországban az ügyeletes szerkesztőkön kívül már alig figyelte valaki a képernyőket, ha a „Tiszta kezek” sorozatban lebukott politikusokról szóló hírek peregtek. Nem csoda: az elmúlt másfél évben immár minden negyedik parlamenti képviselő és mintegy kétezer üzletember ellen folyt vizsgálat korrupció miatt. Egy október 28-i közlemény láttán azonban még a legelfásultabbak is felugrottak a helyükről: Vincenzo Terranova bíró elrendelte hat titkosszolgálati főnök előzetes letartóztatását. A vád: közpénzek elsikkasztása.
Kisvártatva már kattant is a bilincs a letartóztatási lista élén álló Ricardo Malpica csuklóján: a most 52 éves prefektus 1987-től 1991-ig volt a SISDE, azaz a 007-esként emelgetett olasz polgári hírszerző szervezet igazgatója. Rajta kívül még öt titkosszolgálati főnököt tartóztatott le a válogatott csendőrökből álló „különítmény”. A vád első verziója szerint csupán ötvenmilliárd lírát (mintegy harmincmillió dollárt) tulajdonítottak el a SISDE „tartalék alapjából”.
Váratlanul gyorsan megindult a beismerő vallomások folyama. Az első „bűnbánó” Broccoletti, a SISDE irodaigazgatója volt. 007-es főtisztek és főhivatalnokok, magas rangú minisztériumi tisztviselők, képviselők, szenátorok, miniszterek és más politikusok nevét sorolta, s hogy ki hány milliót és milliárdot vett fel az utóbbi tíz évben a SISDE-től. Voltak, akik rendszeres juttatásban részesültek: Salvo Ando exhadügyminiszter például – Broccoletti szerint – havonta tízmilliót kapott a szolgálattól. Raffaelle Lauro, a belügyminisztérium volt kabinetfőnöke havi ötvenmillió lírát. Antonio Lattarulo még többet, havi hatvanmilliót kapott, de ő nem akárki volt, hanem Oscar Luigi Scalfaro akkori belügyminiszter kabinetfőnöke. Mások alkalmanként részesedtek a csúszópénzekből. Broccoletti vallomása szerint a SISDE fizette ki például Vincenzo Scotti belügyminiszter lakásának a felújítását: 45 millióba került egy szebb komód a szalonba, a franciaágy a hálószobába tízmillióba, szőnyegekre is elment 75 millió; összesen több mint egymilliárdot kértek a mesteremberek meg a dizájnerek.
Mi történt valójában? Letartóztattak féltucatnyi fő-titkosügynököt, a polgári biztonsági szolgálat vezetőit, mert kiderült, hogy „nem a rendeltetésnek megfelelően használtak fel” többzsáknyi pénzt, s erre ők most a még magasabb beosztású főnökök bemártásával próbálják menteni a bőrüket. Azzal védekeznek, hogy az átutalásokat mindig jóvá kellett hagyatniuk felettesükkel, a belügyminiszterrel. Vagyis vádolnak három volt belügyminisztert, közöttük Luigi Scalfarót, az Olasz Köztársaság jelenlegi elnökét.
A megvádoltak egyenlőre tagadnak, visszautasítják egykori beosztottjaik gyanúsításait. A gyanú azonban elhangzott. November 3-án Scalfaro elnök is kénytelen volt megszólalni. Drámai hangú üzenetet intézett a nemzethez: kijelentette, hogy a SISDE-spionok kompromittálni akarják, s rajta keresztül a demokráciát támadják. Hozzátette, hogy ezt teszi a sajtó is, meg mindenki, aki elhiszi és továbbadja ezeket a rágalmakat.
Miért éppen most lettek ilyen beszédesek a titkosszolgálati főnökök, miért most támadnak a köztársasági elnökre?
Az olaszok sohasem szerették a tikosszolgálatokat, legyen az polgári vagy katonai. A fasizmus évtizedeiben a majdnem korlátlan hatalmú OVRA, a politikai titkosrendőrség tartotta szemmel a lakosságot mint a rendszer „potenciális” ellenfeleit. A titkosrendőrséghez tartozott a nagy létszámú fasiszta milícia, az „élfasiszták”, az önkéntes besúgók szervezete, s a rájuk zúduló megvetést a fasizmus bukása után az Olasz Köztársaság új biztonsági szolgálatai sem tudták elhárítani.
Az 1950-es és az 1960-as években az olaszok többsége holmi amerikai importterméknek tekintette a titkosszolgálatot, amivel a politikusok és a gazdagok egymás hálószobatitkait fürkésztetik, miközben arra hivatkoznak, hogy orosz kémeket és olasz kommunistákat keresnek.
Az olasz titkosszolgálat akkori tevékenysége egy 1990-ben napvilágra került dokumentum alapján vált ismertté. 1990-ben járt le ugyanis az 1956-os CIA-iratok titkosítása, ekkor döntött úgy Giulio Andreotti, hogy „kiüti” a köztársasági elnöki székből Francesco Cossigát. A szóban forgó dokumentum szerint 1956. november 26-án az olasz és az amerikai titkosszolgálatok vezetői megállapodást írtak alá egy szupertitkos szervezet létrehozásáról, amelynek „Gladio” volt a fedőneve. A gladiátorok arra készültek, hogy Olaszország szovjet inváziójának előestéjén „elkapják” az olasz kommunista és szocialista vezetőket, minden baloldali embert, aki az oroszokat segítheti… A napvilágra került Gladio-ügy és a 600 gladiátor névsora óriási felháborodást váltott ki. A listán szerepelt ugyanis Cossiga és Fulvio Martini admirális neve is, aki 1984-től a SISMI, a katonai hírszerzés igazgatója volt. Az admirálist gyorsan nyugdíjazták, a köztársasági elnök maradt, a Gladio-ügyet pedig mind a mai napig nem zárták le.
A gladiátorszervezkedést többen a 007-es balfogások kategóriájában sorolják, voltak azonban olyan kemény ügyek is – államcsínykísérletek, az Olasz Köztársaság elleni összeesküvések –, amelyeket a SIFAR (az 1950-1960-as évek katonai hírszerző szervezete) parancsnokai szerveztek. Közülük talán a legnevezetesebb, a De Lorenzo-féle államcsínykísérlet volt. Giovanni De Lorenzo tábornok 1955-től 1962-ig volt a SIFAR főnöke, majd a csendőrség parancsnoka lett. Nem bízott az 1950-es évek végén a hatalom csúcsára jutott új kereszténydemokrata politikusokban, s egyáltalán nem értett egyet velük abban, hogy be kell vonni a szocialistákat a kormányzásba. 1964. június 26-án, amikor lemondott a Moro-kormány, elérkezettnek látta az időt az államcsínyhez. A három carabinieri hadosztály parancsnokát Rómába rendelte, és átadta nekik a „Piano Solo”-tervet azzal, hogy majd közli, mikor kell kezdeni az akciót…
Mindmáig nem derült ki teljesen, mi is történt pontosan 1964 nyarán. Annyi biztos, hogy év végén Antonio Segni köztársasági elnök, akivel a tábornok mindvégig kapcsolatban állt, „megbetegedett”, és távozott az állam éléről. Először a L’Espresso írt az összeesküvésről, 1967 májusában. A cikk szerzőjét és a lapot perbe fogták és elítélték. 1968-ban De Lorenzo képviselő lett az újfasiszta párt listáján, az összeesküvési ügyet azonban nem lehetett eltusolni. 1968-ban parlamenti vizsgáló bizottság vette kézbe az ügyet, s 1971-ben a SIFAR-t feloszlatták, utódja pedig a SID lett. A „nagy félelem éveiben” a szervezet fő feladatának a kommunizmus elleni harcot tekintette, a háttérben azonban már érlelődött az új szervezet és az új főnökök összeesküvése. 1977. október 15-én vizsgálat indult a vezérkar csaknem valamennyi tagja ellen; 1978. január 30-án fel is oszlatták a SID-et. Két máig működő szervezetet alakítottak ki helyette: a SISDE a polgári hírszerző szervezet, a belügyminiszter irányítása alatt áll, míg a SISMI-t, a katonai hírszerző szervezetet a védelmi miniszter felügyeli.
Ma már eléggé nyilvánvaló Olaszországban, hogy a terrorcselekmények egy részét állami pénzen követték el, s hogy az ún. „feszültség stratégiája”, a „K-faktor” (a kommunista veszély) elleni küzdelem összekapcsolódott a titkosszolgálatokkal. A közalkalmazotti fizetésért dolgozó ügynökök tudták, hogy mögöttük áll az antikommunista rendőrbürokrácia, a szervilis bírói kar. Ebből fakadt magabiztosságuk. De mára a 007-eseket elhagyták a korábbi, nagy politikai hatalommal rendelkező pártfogóik. E feleslegessé vált, ideges, lázadó titkosszolgálatosok álltak az idei év tavaszán végrehajtott, irracionális terrorakciók, robbantások mögött is. Nagy tekintélyű olasz újságírók és bírák állítják, hogy 007-esek műve volt a május 25-én Milánóban, a Modern Művészetek Palotájánál végrehajtott robbantás. Öten meghaltak, tíznél többen megsebesültek. Szintén „szolgálatosok” robbantottak két nappal később Firenzében, az Uffizi Képtárnál. S legutóbb, október 16-án le is buktak; letartóztatták a liguriai SISDE vezetőjét, mert fel akarta robbantatni a Siracusából Torinóba tartó vonatot.
Ilyen előzmények után történt a római SISDE-főnökök letartóztatása, s november 7-ére ideiglenes rács mögé került a SISDE majdnem teljes, 1982 óta hivatalban lévő vezérkara. Az ügyészség várhatóan az alkotmányos rend elleni szervezkedés miatt is vádat emel ellenük. Az utóbbi hetekben azonban az olaszok elvesztették maradék bizalmukat is, mind a hadsereg, mind a belügyminisztérium vezetése, mind a titkosszolgálatok iránt, s egyre inkább terjed a gyanú, hogy maga az elnök is részt vett a tikosszolgálatok által bonyolított korrupciósorozatban. A szélsőjobb- és szélsőbaloldali pártok a köztársasági elnök lemondását tartják az egyetlen helyes megoldásnak, a nagyok viszont egységesen az elnök mellé álltak. Az újabb politikai botrány ugyanis – szerintük – tovább nehezítené az alkotmányos reformfolyamatot, lehetetlenné tenné a jövő tavaszi választások megtartását. Pedig a kiterjedt korrupciós rendszer csak a politikai elit lecserélésével számolható föl. Ehhez azonban még ki kell dolgozni a már elfogadott választási reform részleteit is, még ennek a parlamentnek kell elfogadnia az 1994-re szóló költségvetést is. Márpedig köztársasági elnök nélkül mindez – érvelnek a nagy pártok – lehetetlen. Olaszország az első köztársaságból a másodikba való átmenet heteit éli, s ebben az átmeneti időszakban rendkívül nagy az elnök szerepe. Csakhogy – kérdezik mások – betöltheti-e ezt a szerepet a gyanúba kevert Oscar Luigi Scalfaro?
- Külföld [6]