Az elhunyt miniszterelnök ravatala körül összeforrott – a tisztelők számát tekintve kétségkívül tekintélyes – egységben felüdülés volt Göncz Árpád párbeszédsorozata a pártfrakciókkal; azt példázta, hogy a nemzetet végül is nem az érzelemhullámzások, hanem a vélemény- és érdekkülönbségek hordozói ötvözik egybe. Persze a pártpluralizmus a ránk hagyományozott konzervatív örökségnek is része, elvégre a gombnyomogatás nem kell, hogy feltétlenül zavarja a végrehajtó hatalom fensőbbségét és balfogásait. Most azonban a mintaegység mélyére pillantva az államot alkotó meztelen pártérdekekre bukkanhattunk.
Csurkai győzelem
Nem maradhattak ki az államalkotásból a szélsőséges és a fantomszerű érdekhordozók sem. Király B. Izabella, a Magyar Érdek Pártjának hordozója még szívesen üldögél májusig a parlamentben, s nyilván hasonló megfontolásból támogatja a miniszterelnök-jelöltet az NDSZ-ista Pozsgay Imre is. Velük, no meg a szuperfüggetlen Bertha Zoltánnal együtt már vitán felül meglesz Boross többsége. A múlt héten a költségvetés 190 bizalommal fölérő áment kapott, 157 nem szavazat és 3 tartózkodás ellenében. E bizalmi kérdésben igen sokan, 350-en foglaltak állást, 47-tel többen, mint a november 30-i közbülső költségvetési szavazáson; közben a koalíciós előny 45-ról 30-ra olvadt. Ám ha – ad absurdum – a részvétel maximálisra nőne is, akkor is 192 koalícióbeli lelket tudhatnak maguk mögött Borossék (Pozsgayékon kívül), és ez szűken ugyan, de elég a jelenleg maximálisan mozgósítható 381 szavazathoz képest.
A Magyar Igazság és Élet Pártja átlátta ezt, és mindjárt feltételt támasztott (hagyják ki a kormányból Jeszenszkyt és Szabó Tamást); így jóllakik az opponálás kecskéje is, de a ciklus hátralévő részének káposztája sincs fenyegetve. Figyelemre méltóan nyilatkozott viszont Fodor István a függetlenek álláspontjáról: 12-ejük támogatja a miniszterelnök-jelöltet, ha programja nem tartalmaz szélsőséges elemeket, és ha megváltoztatják a miniszterelnök-helyettesítés Antall József bevezette rendszerét. Ellenkező esetben tudniillik Kónya Imre belügyminiszter-jelölt a kormány második emberévé lépne elő, s ekkor Boross legfeljebb 2-3 frakción kívüli honatya (nyilván a fent említettek) támogatására számíthat.
E feltételnek nem sok valószínűséggel szerezhetnek érvényt, de Kónya neve mindenképp vészjóslóan cseng a független füleknek (különösen persze az MDF-es múltú dobhártyáknak). Pedig Kónya is függetlenként lépett pástra annak idején, az Ellenzéki Kerekasztal moderátoraként. Önmagában az érvényesülni vágyásban, amellyel ’90-ben a Pest megyei listára került, majd a frakció élére vágott, még nemigen találni kivetnivalót; csak hát Csurka elődjévé avatta 1990-ben csatlakozása a Grezsa Ferenc által előterjesztett – jogilag igencsak kiforratlan – széles körű igazságtételi javaslathoz (Iustitia-program), ’91-ben pedig a nevét viselő híres „direktíva” (a Kónya-dolgozat) az igazságtételről és a sajtó megrendszabályozásáról. „Most azonban – mutatott ebben utat –, amikor az országról alkotott kép a világ szemében egyértelmű…, meggyőződésem szerint végrehajtható a Magyar Rádió és Televízió politikai beállítottságának és szellemiségének gyökeres megváltoztatása.” S lőn.
Nyomdába adáskor még nem ismerhetjük az új kormány programját. Az elmúlt hónapokban mindenesetre ki-ki a maga posztján megpróbált ráerősíteni a ciklus finisében. A médiumalelnökök MUK-os munkatársakkal és testőr kft.-kkel veszik körül magukat, így tombolva gondoskodnak a „pártatlanságról”. A Házban is kiújulhat a médiaharc, a kormány új törvényváltozatot készül benyújtani, de – az eddigi nyilatkozatok szerint – ragaszkodik a kinevezési törvényhez, s az ellenzékre újólag a „Javítgatni vagy elhatárolódni?” morális dilemmája vár.
Az SZDSZ, a Fidesz és az MSZP természetesen a miniszterelnök-jelölt ellen szavaz, ám ez – hangsúlyozzák – a kormány eddigi ténykedésének szól, nem pedig Boross személyének. Ez utóbbi kitételt nem egészen értjük. Persze jogállamunkban a politikai nyilatkozatok is eljogiasodnak. Vagyis ha kijelentenék, hogy az ellenszavazat bizony Boross személyének is szól, az úgy hangzana, mintha a bíróságon a tanú mondaná, hogy perben-haragban áll a gyanúsítottal. De miért ment az ellenzék a személyi kérdés elébe, miért kellett önként szóba hozni? Elvégre a titkosított legtöbb ügyészi jelentés – a kiszivárgott hírek szerint – nem tartalmaz ugyan újat a belügyminiszter 1992. október 23-i szerepét illetőleg, arra viszont igenis utalnak jelek, hogy fölmerült a rendőri gondolat: Torgyánt lejáratandó fegyvert helyeznek el a kisgazda pártelnök kocsijában.
A Horthy-kori kollega nyomában
Boross már eddig is követte Antall József útmutatásait, amennyiben mindig is igyekezett hitbizományként kamatoztatni a megszerzett és nagy nehezen megőrzött többséget. Amikor ’91-ben belügyminiszter lett, rögvest sajátosan értelmezte a rendőri vezetők kinevezéséről szóló, alig negyedévvel korábban, elfogadott törvényt. A pályázati rendszer, amelyet a miniszter „nem kedvelt”, véleménye szerint nem azt jelenti, hogy az kapja a kinevezést, akinek pályaművét a bíráló bizottság a legjobbnak találta, hanem csak azt, hogy a pályázók közül kell valakit kinevezni. (A miniszteri gondolatot az országos rendőrfőkapitány lojálisan meg is valósította, sorra harmadik-negyedik helyezetteket nevezett ki megyei főkapitányokká.) Hasonló törvényértelmezéssel és kézivezérléses módszerrel szerezte vissza a miniszter a rendőrség feletti utasítási jogot, amelytől az órendszer utolsó pillanatában elfogadott deregulációs törvény fosztotta meg a Belügyminisztérium mindenkori vezetőjét. Kétharmados törvényi felhatalmazás híján Boross Péter egyszerűen miniszteri utasításként hatásköri listát adott ki, amely szerint a miniszter bármely szervezési hatáskört magához vonhat, és hatályon kívül helyezheti az ORFK vezetőjének intézkedését. (Beszélő, 1992. március 28.) „A jogalkotás késési fázisban van, és mi nem tudunk késni” – mondotta volt a parlamentarizmusról egy MDF-es fórumon (Beszélő, 1992. április 11.). Nyűg a parlament: „Kedvenc, Horthy idején működött elődöm, Keresztes-Fischer – vallotta meg a Pesti Hírlapnak történészien –, több olyan dolgot rendelettel oldott meg, amihez nekem ma a parlamentben kétharmados többségre van szükségem. Ő két hónap alatt jutott célba, én másfél-két év alatt.” Valójában Boross se várt olyan sokáig. 1991 decemberében például már állott hat határőr akciószázad (egyelőre költségvetési fölhatalmazás nélkül), egy év múlva pedig – anélkül, hogy a ’93-as költségvetésben felhatalmazást kért volna rá – suttyomban jelentékenyen bővítette a határőrség hivatásos állományát. A létszámnövekedésre az 1993-as pótköltségvetés elfogadásakor kellett utólag fedezetet teremteni. Azaz a miniszter mindig is úgy vélte, amíg a parlamenti többség biztos, nem is olyan fontos tekintettel lenni a parlament jogaira.
A kollektív hitbizomány
Annyiban változik a stílus, hogy, ellentétben a Nagy Örökséggel – illetve, ahogy a temetésen hallottuk: a „fehér vértanúsággal” – most egyfajta kollektív vezetés van kibontakozóban. Boross bejelentette: nem vállalja a pártelnökséget, így választmánybeli ellenlábasai, Lezsák vagy Für még elégtételt vehetnek a december 13-i szavazásért, amikor is Für lett három közül a harmadik a miniszterelnök-jelöltségért folyó versengésben. A második erő, mint emlékezetes, meglepő módon Szabó Iván tábora lett. Szabót méltán tarthatjuk a tolerancia eleven szobrának a vezető kormányerő sorai között, ámbár épp most – szépséghibaként – akadt egy kis törvénysértő összezördülése a Magyar Nemzeti Bank Antall bizalmasaként kinevezett elnökével.
Apropó, gazdaság: recesszió, deficit, privatizáció, agrárium, kárpótlás. Alighanem az új választásokon is érvényesek lesznek az eltemetett kormányfő ’90 márciusában mondott szavai: „Aki itt vállalja a miniszterelnökséget, az vagy mártír, vagy őrült.”
- Beszélő [8]