A speciális közigazgatási státussal rendelkező Dél-Tirolban tartományi tanácsot, néhány helyen megyei tanácsot, több mint száz városban pedig polgármestert és önkormányzati testületet választottak. A választási eredmények elég pontosan tükrözik az egész ország hangulatát, hiszen nem isten háta mögötti helyekről van szó, hanem olyan nagyvárosokról is, mint Trieszt, Velence, Genova, Róma, Nápoly vagy Palermo.
Az új választási törvény értelmében az olasz polgárok közvetlenül szavaztak a polgármesterekre, s a második fordulóban már csak a két legtöbb szavazatot kapott jelölt indulhatott a polgármesteri székért. Az önkormányzatok megalakítása során is a többségi elv érvényesül: az új polgármester a saját listájáról, az őt támogató pártokból töltheti be az önkormányzati képviselői helyek kétharmadát, a veszteseknek pedig csupán egyharmadnyi hely marad.
A legnagyobb vesztes a Kereszténydemokrata Párt (DC): a DC nincs tovább, kiütötték, megsemmisült. Dél-Tirolt leszámítva a párt listája sehol sem kapott 12 százaléknál több szavazatot, de nagyon sok helyen még a 10 százalékot sem tudott szerezni. A polgármester-választás második fordulójára az öt nagyváros közül egyben sem maradt versenyben kereszténydemokrata jelölt. Ráadásul kudarcot vallottak a megújulást kereső keresztes-pajzsosok is: Velencében, a DC legnagyobb észak-olaszországi erődjében például Giovanni Castellani, az egyetem nagy tekintélyű rektora csak harmadik lett Massimo Cacciari, a laikus baloldal és Aldo Mariconda, a Venetói Liga polgármesterjelöltje mögött.
A Civilta cattolica, a jezsuiták lapja nem tartja kizártnak, hogy a tavaszi parlamenti választás után a DC ellenzékbe szorul. „Érzem, hogy betegek vagyunk, de még nem haltunk meg” – nyilatkozta a püspöki kar egyik idős tagja az első forduló után, majd hozzátette: „Azt azért nem gondoltam, hogy ennyire katasztrofális a helyzet.” Olaszország történetében egyébként ez volt az első fontos választás, amikor a püspöki kar nem adott „útmutatást” a hívőknek.
Nem optimistábbak a szocialisták sem, akik 3-4 százaléknyi szavazatot kaptak: „az Olasz Szocialista Párt nem is létezik már” – mondja Giuliana Nenni, a pártot majdnem ötven éven át irányító Pietro Nenni leánya.
Hihetetlenül megerősödött viszont az Olasz Szociális Mozgalom (MSI), az újfasiszta párt: az első forduló eredményei alapján úgy látszott, hogy Rómában és Nápolyban akár polgármesteri széket is szerezhetnek. Rómában a párt főtitkára, Francesco Fini volt az újfasiszták polgármesterjelöltje. Kampányában igyekezett elhatárolni magát és a pártját az 1922 és 1945 közötti fasiszta diktatúrától, kijelentette, hogy a fasizmus régóta már csak történelem. Azt hajtogatta, hogy olyan új, modern jobboldali pártot akar teremteni, amelyik nem fasiszta, amelyik távol áll az ultrajobboldaltól, ellensége a náci szkinhedeknek, és demokratikus. „Fasisztátlanítani” kell az MSI-t, s az átalakuló MSI vezetésével „nemzeti szövetséget” kell teremteni – hirdette Fini –, amely a kirajzolódó kétpólusú politikai rendszerben a jobboldal gyűjtőpártja lehetne. „A centrum csak veszíthet a baloldallal szemben, a jobboldal viszont győzhet” – hangzott a végső érv. A rómaiakat azonban – mint azt a második forduló eredményei mutatják – ez nem győzte meg.
Észak-Olaszországban az utóbbi években hatalmas jobboldali formáció, a Liga határozta meg a helyhatósági választások eredményeit. A Lombard, a liguriai, a venetói és a többi Liga az első fordulóban nem volt se győztes, se vesztes. A pártok versenyében ugyan elsők lettek két északi nagyvárosban, Velencében és Genovában, ám ez a polgármesteri szék elnyerése szempontjából mit sem ért, semmi esélyük sem volt a második fordulóban: nem állt mögöttük semmilyen pártszövetség.
Az olasz konzervatív erők – miként a helyhatósági választásokon bebizonyosodott – egyrészt a szövetségesek hiánya, másrészt a területi széttagoltság miatt nem bontakozhattak ki: a Ligának csak Észak-Olaszországban, az újfasisztáknak csak délen nagy a befolyása. Pedig Olaszországban csak úgy lehetne feltartóztatni a baloldalt – állítják a konzervatív politológusok –, ha most mindjárt létrehoznának egy új pártot, amely jobboldali, de demokratikus, nem kompromittálja fasiszta tehertétel: csak egy ilyen „igazi neokonzervatív párt” lehet ütőképes a tavaszi választásokon. Az elkövetkező hónapokban minden bizonnyal sokan fogják még vitatni ezt a tételt.
„Hatékonyság, biztonság, rend” – ez volt az 1991 februárjában feloszlatott Olasz Kommunista Párt nagyobbik utódpártjának, a születésekor reformkommunista Baloldali Demokratikus Párt (PDS) három fő jelszava a választási küzdelemben, győzelmét azonban sokkal inkább a – jobboldalon olyannyira hiányzó – pártszövetségnek köszönhette. Achille Occhetto főtitkár tulajdonképpen már november 21-e másnapján győztesnek érezhette magát. A pártja körül kialakult baloldali pártszövetség (zöldek, radikálisok, Rifondazione Comunista, La Rete, helyi listák.) jelöltjei szinte mindenütt az első vagy a második helyen, a hat nagyvárosban pedig az első helyen végeztek. Ugyanez történt a második fordulóban is.
A baloldal teljes sikere sokakat megnyugtatott, sokakra hideg zuhanyként hatott. Nem kizárt, hogy ez a győzelem váratlan politikai mozgásokat is beindít, az új típusú, második köztársaságba átvezető alkotmányos folyamatot azonban mindenképpen meggyorsítja. És ebből a szempontból – vélik nem kevesen – most talán a bal a jobb Itáliában.
- Külföld [6]