Az utóbbi időben tetőfokára hágott az orosz sajtóban a Jelcin-ellenes hisztéria. Hogy kik csinálják? Kik mozgatják? Magától értetődően az értelmiség.
Egy valamirevaló értelmiségi természetesen utálja a hatalmat, semmi kedve „hatalomra kerülni”, irányítani, utasítást adni, büntetni, ne adj’ isten embertársait börtönbe csukni vagy főbe lőni. Most a hatalommal szembeni összes ellenszenvüket Jelcinre zúdítják: mindenben Ő a hibás, nem lehet vele egy úton haladni, le vele, el vele.
Mert szétlövette a Fehér Házat.
Be kell vallanom, jómagam is sokáig gyűlöltem megveszekedetten a szovjethatalmat, sőt mindenféle hatalmat, merthogy „minden hatalom rossz, a léleknek szabadon kell szárnyalnia”, meg hogy „a politika mocskos dolog, csak elfajzott értelmiségieket és kimustrált kádereket érdekel”, és nagyon biztos voltam az igazamban.
De most elbizonytalanodtam. Néhány nap múlva választjuk az új Duma meg a Szövetségi Gyűlés tagjait, szavazunk az új alkotmányról, miközben valóságos hajtóvadászat folyik azok ellen, akik megpróbáltak vagy próbálnak valamit változtatni Oroszországban, azaz próbálnak engem megváltoztatni, a mi rongyos életünket. És ehhez HATALMAT akarnak.
Ezért harcol most a HATALOMÉRT a tizenhárom választási blokk. Hadd harcoljanak. Az a dolguk. Ám eközben olyan köztiszteletben álló személyiségek, mint a drámaíró Viktor Rozov, a szovjet drámairodalom atyamestere, aki mellesleg mindig jól álcázta a szovjethatalommal vívott harcát, „lakájoknak”, seggnyalóknak titulálja a Jelcin mellé álló írókat, zenészeket, költőket.
De menjünk csak sorjában. Az orosz értelmiségnek be kéne látnia, hogy ha Jelcin nem lövette volna szét a BiDét, azaz a Fehér Házat, akkor Oroszországban ugyanaz kezdődött volna el, mint ami már jó ideje tart Karabahban, Grúziában, Jugoszláviában. Kiderült, hogy voltak olyan ezredek, sőt hadosztályok, amelyek minden további nélkül a puccsisták, ruckojisták és haszbulatovisták oldalára álltak volna, ha akkor, októberben, Moszkvában ezek szerezték volna meg a hatalmat. De nem így történt, ezért nem került sor igazi PUCCSRA.
A széplelkű orosz értelmiség nem először reagál így a HATALOMRA. Gondoljunk csak ’17-re. A cárt gyűlölték, Kerenszkijt megvetették és pojácának tartották, a Dumát „siserehadnak, idióták és vidéki alkoholisták gyülekezetének” titulálták. A hírre, hogy II. Miklós lemondott a trónról, fülük botját se mozdították. Aztán jött az Alkotmányozó Nemzetgyűlés az akkori orosz politikai elit színe-javával, és fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. Ez az elit HAGYTA, hogy hatalomra kerüljön Lenin, HAGYTA, hogy hatalomra kerüljenek a bolsevikok, HAGYTA, hogy széthulljon a hadsereg, hogy maguk mellé állítsák az éhségtől elgyötört parasztokat. És jött a HARMADIK erő, amire nem számított senki, még az a kopasz, raccsoló pofa sem, aki ott rostokolt razlivi kunyhójában.
A gondolkodó, szenvedő, a helyzetet a maga teljes bonyolultságában, az idióta orosz történelmet minden ága-bogával együtt átlátó orosz értelmiség egyvalamit nem értett meg: azt, hogy a HATALOM ő maga. Hogy olyan hatalmat kell létrehoznia, amelyik nem erőszakra épül, nem baltát ragadni hív, nem arra ad parancsot, hogy „foglaljátok el a főpolgármesteri hivatalt, ostromoljátok meg a tévétornyot”, hanem arra szólít, hogy „álljatok azok mellé, akik kiirtják ezt a gyülevészhadat, és megakadályozzák, hogy elszabaduljanak az indulatok”.
Az orosz értelmiség ’17-es magatartása, árulása, téves helyzetmegítélése polgárháborúba sodorta Oroszországot. Az orosz értelmiség elárulta a cárt, a hatalom megtestesítőjét, elárulta Kerenszkijt és az Alkotmányozó Nemzetgyűlést is. Elárulta a hadsereget, amelyik meg akarta menteni Oroszországot, harcba szállva a bolsevikokkal. Nem ismerte fel, hogy Oroszország nem a bolsevikokkal tart.
De itt van egy lényeges különbség. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Nyikolaj Bergyajev, a nagy orosz filozófus ifjúkorában marxista volt, hogy Vlagyimir Szolovjov hosszú ideig szocialisztikus eszméket vallott, hogy a kiváló, ám kötelező szocreál művei miatt közutálatnak örvendő Makszim Gorkij kifejezetten szocialista és marxista volt egészen addig, amíg Sztálin ki nem készítette. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ’17 előtt Oroszországnak gondolkodó, erős és gazdag polgársága volt, amelyik kezdetben egyöntetűen a szocialisták mellé állt – ki is irtották őket a bolsevikok. Kivéve azokat, akik még idejében el tudtak tűnni Párizsban és másutt. Még Lenin szellemi atyja, Plehanov is Finnországba emigrált, miután BÜSZKÉN elutasította ’17-et. De mi az ördögnek is maradt volna, miután kiengedte a palackból az OROSZ BOLSEVIZMUS szellemét?
Egyvalami biztos. Amikor szép szavakat kell mondani, akkor az orosz értelmiség elemében van. Ott van például Trockij: azt mondják, zseniális szónok volt. De hagyta, hogy félresodorja Sztálin, ez a szürke, semmirevaló, középszerű pártpatkány. Hogy történhetett?
Hogy történhetett, hogy a köztiszteletnek örvendő Andrej Szinyavszkij, a legendás belső ellenzéki, az egykori Gulag-fogoly, jelenleg Párizsban élő emigráns, így kiált fel a szétlőtt BiDé láttán: „Nehéz helyzetben vagyok: szinte az egész orosz értelmiség Jelcint élteti, én meg szemben állok vele. Nehéz és kínos helyzet: egyedül vagyok.”
Ezek szerint Szinyavszkijnak halvány fogalma sincs, mi történik itt? Vagy csak onnan, Párizsból nem látni semmit? Zokogni persze – ott – könnyebb. De nem csak ő, szinte az egész egykori belső ellenzék ELÍTÉLI az orosz értelmiséget, amiért az elnök oldalára áll, és elhatárolódnak az elnöktől is, az Oroszország Választása nevű elnökpárti blokktól is. A mélyen tisztelt Nyezaviszimaja Gazeta, amelyik a puccs előtt a legkevésbé sem volt független, hanem nagyon is az elnök pártján állt, most szembefordult vele, és bőszen teregeti a DUMA-képviselőjelöltek előkotort szennyesét. Csakhogy közben oda sem figyel arra, hogy a választási hadjárat alatt készült közvélemény-kutatási adatok szerint ZSIRINOVSZKIJ fasisztoid társasága vezeti a népszerűségi listát, és nem éri fel ésszel, ki kerül hatalomra a DUMÁBAN, következésképp Oroszországban, ha most a független, büszke, okos, kiművelt, ’85 és ’93 között a szónoklásba és a népnevelésbe belefáradt ÉRTELMISÉG félreáll.
Emlékszem, milyen nagy hévvel mocskolta a mi híres szabad sajtónk Gorbacsovot, merthogy passzívan tűrte a ’91-es puccsot, sőt részt is vett benne. Mi mindennek elmondták! Volt renegát, áruló, összeesküvő, kis híján a puccs szervezőjének kiáltották ki. Be kell vallanom, én is gyanakodtam. Annyira egybevágtak a dolgok. Tegyük fel, hogy igazunk volt. De hátha neki volt igaza? Gorbacsov egyvalamit akart: rendet, bármi áron. Hisz alighogy felbomlott a Szovjetunió, máris kirobbant a grúz–abház háború. Hátha neki volt igaza, amikor ilyen módon akarta lehűteni a volt szovjet tagköztársaságok szuverenitási lázát? Hisz Ukrajnában igazi éhínség van készülőben, Kazahsztán kopejkákért elkótyavetyéli az olaját, s abból akar megélni, amit az amerikaiak fizetnek érte. Aztán ott van Kazahsztánban az atomfegyver is, igaz, az indítógomb Moszkvában, de a kazahok így is annyi pénzt akarnak érte kicsikarni, amennyit nem szégyellnek… Szóval, lehet, hogy igaza volt Gorbacsovnak, amikor meg akarta tartani a GONOSZ BIRODALMÁT, s megpróbálta nem SZÉTROBBANTANI, hanem tökéletesíteni ezt az ördögi rendszert?
És most kinek van igaza? Jelcinnek, aki szétlövette a parlamentet, feloszlatta az Alkotmánybíróságot, s a választások idejére betiltotta a kommunistákat? Sok értelme ugyan nem volt – a komcsik egy pillanat alatt átfestették a cégért, s máris a második helyre törtek fel, ott vannak mindjárt Zsirinovszkij pártja után. A demokraták persze megint annyi részre szakadtak, ahányfélét csak elgondolni képes a reflektáló orosz értelmiség. Van itt minden, csak tessék választani: Demokratikus Reformpárt, Oroszország Választása, Megmentés Pártja Demplatform és az ördög tudja mi még. És mind vitatkozik, ölre megy a tévé képernyőjén. Az exkommunisták közt nincs vita. Számukra minden világos: nem folytatnak végeláthatatlan tévévitákat. Mennek tüntetni, mennek a Lefortovó börtönhöz, Ruckoj kiszabadítását követelik. Érdemes odafigyelni rá: ez a démon, ez az Afganisztánt bombázó veterán repülős még sok meglepetést okozhat nekünk. A demokratikus sajtóban már most sápítoznak: mikor emelnek vádat Ruckoj ellen? Érdekes, hogy Haszbulatovot soha nem emlegetik. Eszébe se jut senkinek, hogy arra, aki kiadta a parancsot a Főpolgármesteri Hivatal ostromára, ugyanazok a törvények vonatkoznak? Vagy netán aki miatt meghalt 142 ember és közel 82 megsebesült, az csak üljön a fenekén, és elmélkedjen?
Jelcint mindenesetre egyöntetűen gyűlöli az orosz értelmiség. Ostobaságból? Ugyan! A vérünkben van a hatalom gyűlölete. Csakhogy a szovjethatalom gyűlöletét most átvisszük minden létező hatalomra. Így megy ez már nálunk Csaadajev óta. Akármit tegyen is Jelcin, főként ha valamire nemet mond, mindenki ráveti magát rögtön. Mintha nem lett volna ’17, amikor minden UGYANÍGY történt. Volt szabad sajtó: az bírálta és az vetette meg legjobban a hatalmat. Mindenféle hatalmat. Csak azért, mert Hatalom. Ez persze, lehet, hogy megengedhető a civilizált Európában, de Oroszországban semmi esetre sem…
Hogy mi lesz itt három-négy év múlva? A Zsirinovszkij- és a Barkasov-pártiak, akik nyilvánvalóan összeszűrték a levet, olyan mészárlást rendeznek itt – már lobogtatják is a leendő áldozatok listáját –, hogy ahhoz képest leányálom volt, amikor Leninék hajóra rakták és kiebrudalták a cári Oroszország összes értelmiségijét, pusztán mert azok nem értettek egyet a bolsevikok hatalomgyakorlási módszereivel.
Remélem persze, mindez nem fog bekövetkezni, egyébként is elegem van örökösen arról elmélkedni, hogy az orosz értelmiségiek alapvetően szépek, de balfaszok.
Hivatkozott cikkek
- Külföld [7]