A november végén hivatalos látogatásra Nagy-Britanniába érkező üzbég elnököt fogadta Major miniszterelnök, sőt II. Erzsébet brit uralkodó is. A hírre alighanem sokan felhördültek Iszlam Karimov szűkebb hazájában, de a posztszovjet térség számos más pontján is.
Üzbegisztánban ugyanis a többpártrendszer alig több, mint formalitás: az engedélyezett három pártból kettőnek a vezetőit folyamatosan üldözik, s mindössze két társadalmi szervezet működhetne legálisan, ha hagynák. Naponta megsértik az emberi jogokat, a szólás- és sajtószabadságot: csak ebben az évben féltucat külföldi újságírót toloncoltak ki Taskentből. Nem csoda: a helyi lapok továbbra is az elmúlt évtizedekben megszokott szellemben csodálják és idézik az egyes számú vezetőt, akárcsak egyik elődjét és példaképét, Saraf Rasidovot. Rasidov, a volt szovjet birodalom alattvalóit föld alatti üregekben robotoltató, korrupt kiskirály születésének évfordulója alkalmából Karimov még tavaly is színpompás ünnepségeket rendezett Taskentben.
Az Iszlam Karimov vezette Üzbegisztán a térség iparilag legfejlettebb országa, az egykori közép-ázsiai kormányzóság, majd Szovjet-Turkesztán központja ma egyre leplezetlenebbül tör vezető szerepre a 132 éves orosz uralom megszűntével „gazdátlanul” maradt térségben. Egyre nagyobb sikerrel szorítja ki a versengésből Kazahsztánt, kivált azóta, hogy ott Nazarbajev tekintélyének csökkenésével párhuzamosan erősödnek a szeparatizmus jelei: az északi területek Oroszország, a déliek, főleg Csikment környéke, Üzbegisztán felé kacsingatnak.
Részben ez tette lehetővé, hogy Moszkva és a világ meglepetésére a húszmilliós Üzbegisztánban, ahol a lakosságnak mindössze nyolc százaléka orosz ajkú, idén januárban az üzbég elnök személyes erőfeszítése nyomán megalakuljon a térség országait politikai, gazdasági sőt katonai szálakkal összefűző Közép-Ázsia-integráció. A szervezet sok mindent lehetővé tesz Taskentnek. Például azt, hogy a déli határai mentén, Tádzsikisztánban folyó polgárháborúba beavatkozó repülőgépein immár ne kelljen átfestenie a felségjelzést, ne kelljen tádzsik egyenruhát szereznie azoknak az üzbég katonáknak, akik az afgán–tádzsik határ létfontosságú átjáróját, a Pamír egyetlen jó utakkal rendelkező hágóját védik, s akik az afgán földön létesített menekülttáborokból be-betörő tádzsik ellenzéket tartják távol hazájuktól.
London magas vendége régóta nem titkolja, hogy Nagy-Üzbegisztán megteremtésén fáradozik. S ehhez először nem Dél-Kazahsztánt, hanem az állami-nemzeti léttel igazán soha nem rendelkező Tádzsikisztán északi területeit akarja megszerezni. De facto ez már meg is történt: épp most egy éve annak, hogy az üzbég területbe ékelődő tádzsik tartomány, Leninabád etnikailag üzbég származású lakosai a Taskentből érkezett fegyverekkel és katonákkal visszaszerezték a hatalmat Dusanbéban, a tádzsik fővárosban.
A nyugati világ a jelek szerint politikai realitásnak fogadja el ezt a helyzetet. Az ez idáig 130 ország által elismert Üzbegisztán agresszív diplomáciai offenzívája alig néhány hónap alatt átütő sikereket aratott: csak az idén ősszel Indiával, Németországgal, Törökországgal, Argentínával írták alá az állami kapcsolatokat szabályozó alapszerződést. Taskentben egymásnak adják a kilincset a nyugati kormányok képviselői. Igaz, akadt köztük olyan is, mint az amerikai külügyminisztérium különleges ügyekkel megbízott nagykövete, Talbott úr, aki heves szemrehányásokkal illette Iszlam Karimovot az emberi jogok csorbítása miatt. Meg is kapta a magáét: „Mondja, ki tudja legjobban, hogy kell megoldani az amerikai problémákat?” – kérdezte tőle az üzbég elnök komótos udvariassággal. „Hát persze, hogy az amerikai nép és az amerikai vezetők! Azt gondolom, hogy a mi gondjainkat is az üzbég népnek és az üzbég vezetőknek kell megoldaniuk…” Ám a gátlástalanul cinikus Karimov, aki 1991 augusztusában még a moszkvai puccsistáknak tapsolt, mostanában a mullahok kegyeit keresi, és tüntetően lekezeli a neki kiszolgáltatott orosz lakosságot, nem mindig tudja ennyire megőrizni nyugalmát. Elveszítette a fejét akkor is, amikor legutóbb, németországi látogatása végén, a nemzetközi sajtóértekezleten meglátott az újságírók sorában egy üzbég tudósítót, akiről pedig úgy tudta, hogy a megfelelő helyen – egy taskenti börtönben – van. Karimov felháborodottan rászólt, hogy ha jó üzbég hazafi volna, akkor nem vinné ki az országból a belső ellentéteket. S mert az újságíró nem volt hajlandó távozni, a kínos kérdéseket elkerülendő, az üzbég elnök maga hagyta el a termet.
- Külföld [6]