Az 1917. októberi bolsevik hatalomátvétel után, az első hetekben az oroszországi lapokban még gyakran felbukkant egy nagybetűs szalagcím: Rövidesen megkezdi munkáját az Alkotmányozó Nemzetgyűlés! A kormány – a Népbiztosok Tanácsa – említésekor az újságírók többnyire nem mulasztották el odabiggyeszteni az „ideiglenes” jelzőt. A végleges kormánylistát ugyanis az Alkotmányozó Nemzetgyűlés küldötteinek kellett volna jóváhagyniuk. Az orosz hadsereg új főparancsnoka, Nyikolaj Krilenko bolsevik zászlós is ebben a szellemben nyilatkozott a Délnyugati Front katonáinak és tisztjeinek tanácskozásán: „Minden erőnkkel az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívására törekszünk, hiszen csakis ez a testület nyugtathatja meg az imperialista háború által feldúlt országot. Igen, megdöntöttük az Ideiglenes Kormányt. Azért tettük, mert nem akarta összehívni az Alkotmányozó Nemzetgyűlést. (…) Azt akarjuk, hogy a szovjetek csak addig a napig irányítsák az országot, amíg az Alkotmányozó Nemzetgyűlés hatalmas hangja fel nem harsan. Katona elvtársak, támogassanak bennünket és jelszavunkat! Minden hatalmat a szovjeteknek, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívásának napjáig!”
A bolsevik vezetés 1917 késő nyaráig, a nyilvánosság előtt pedig egészen az év végéig azt az álláspontot képviselte, hogy Oroszország nyugati típusú törvényhozással rendelkező, formálisan parlamentáris köztársaság lesz. Az új hatalom feloszlatta ugyan az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását irányító országos választási testületet, ám a helyi szavazóbizottságok nagyrészt a helyükön maradtak, és november 12-én országszerte el is kezdődtek a választások, amelyek több hétre elhúzódtak. A szavazás a szociálforradalmárok – főleg a falusi értelmiség és a parasztság körében igen népszerű – szárnyának, az eszereknek hozott sikert. Nekik kedvezett a listás rendszer is. A baloldali eszerek ugyanis, akiknek forradalmi hevülete ekkor még Lenin és Trockij radikalizmusával vetekedett, a procedúra kellős közepén már nem állíthattak önálló listát, rendszerint csak a „közös eszer lista” végén szerepeltek, és ez eleve csökkentette esélyeiket.
Növelte viszont a baloldali esélyeket az, hogy a szavazást számos alakulatnál – a fennálló törvényekkel ellentétes módon – a bolsevik és baloldali eszer többségű katonaszovjetek bonyolították le. Ugyancsak a bolsevikoknak kedvezett volna, ha az Ország polgárai nem húsz-, hanem tizennyolc éves kortól lettek volna választók és választhatók, ezt a javaslatot azonban már nem sikerült megvalósítani. 1917. december közepére az ország 68 körzetében, ahol 44 millió 443 ezer állampolgár adta le voksát – négy további körzetről nem maradtak fenn pontos adatok – a bolsevikokra 10 millió 349 ezer állampolgár szavazott (24 százalék). A többi szocialista és szociáldemokrata párt – a jobboldali és a baloldali eszerek, a különböző irányzatú mensevikek stb. – összesen 26 millió 374 ezer szavazatot kaptak (59 százalék), a kadetok, vagyis az Alkotmányos Demokrata Párt hívei és a tőlük jobbra álló pártok 7 millió 420 ezret (17 százalék). A fennmaradó szavazatok főleg a nemzetiségi pártok között oszlottak meg.
Az országos eredményekkel ellentétben Pétervárott és Moszkvában, a fejlett közép-oroszországi iparvidékeken, Ukrajna iparosodott régióiban, az Urál-vidéken, Észtországban és Lettország legtöbb járásában a bolsevikok végeztek az első helyen, és őket támogatták a katonák, főképp a többmilliósra felduzzadt hátországi helyőrségek. Ugyanakkor a két fővárosban feltűnően jól szerepeltek a kadetok is; a bolsevikok után a második helyre kerültek, a falvakból érkező hírek pedig a jobboldali eszerek és a kadetok fölényét jelezték.
A lakosság hangulatát azonban leginkább a közöny jellemezte. A háború borzalmaitól, a gazdasági káosztól, az egyre újabb és újabb kataklizmáktól elgyötört állampolgárok jó része torkig volt az 1917-es esztendő nagygyűléseivel, a magánélet szféráiba egyre gyötrelmesebben betüremkedő politikával. A falvakban, a Gorkij-regényekből ismerős „Okurov városkákban” a lakosság fegyelmezetten elment szavazni, csak éppen fogalma sem volt róla, hogy melyik párt mit képvisel.
A bolsevikok „jakobinus” szárnya eközben radikális lépéseket sürgetett. Urickij, a választások tisztaságára ügyelő (újonnan megalakult bolsevik többségű) országos bizottság vezetője, a már megválasztott képviselők – törvénysértő – visszahívására biztatta a helyi szovjeteket, Sztálin pedig néhány fegyveres kíséretében behatolt a még Kerenszkij által kinevezett választási bizottság irodájába, és elszállíttatta onnan a fontos iratokat, a választási eredményekről szóló jelentéseket.
Egy jobboldali puccskísérlet?
November 28–29-én a jobboldali eszerek és a mensevikek – összefogva a kadetokkal – kétségbeesett lépésre szánták el magukat: egy heves tüntetéssorozat záróakkordjaként megpróbálták erőszakkal megnyitni az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tanácskozását, noha a megválasztott küldötteknek alig egynegyede érkezett meg a fővárosba. A megdöntött Ideiglenes Kormány miniszterei, akiket a Péter-Pál-erődben tartottak fogva, egy kicsempészett levélben a még össze sem ült parlamentre ruházták át a hatalmat; ugyanígy foglalt állást a „földalatti” Ideiglenes Kormány is, amely a Kerenszkij-kabinet miniszterhelyetteseiből jött létre, és magánlakásokban ülésezett.
November 29-én délelőtt mintegy 8-10 ezer (más adatok szerint 40 ezer) ember csapott össze a vörösgárdista karhatalommal meg a bolsevikok által az utcára vezényelt 10 ezer katonával és matrózzal. A behavazott járdán számos halott és sebesült maradt – hogy mennyi, máig nem tudni az egymásnak ellentmondó forrásokból.
Az összecsapást a „Pravda” jobboldali puccskísérletnek minősítette. A tüntetés szervezőinél tartott házkutatás alkalmával elkobzott iratok – monarchista kubanyi és doni kozák politikusokkal, valamint az 1917. augusztusi jobboldali Kornyilov-lázadás szereplőivel folytatott levelezés nyomai – ürügyül szolgáltak arra, hogy a Népbiztosok Tanácsa törvényen kívül helyezze a kadét és néhány más jobboldali pártot és tömörülést, betiltsa lapjait, sőt börtönbe vettesse az alkotmányos demokraták számos ismert vezetőjét. Ugyanakkor az „oszd meg és uralkodj” elve jegyében a jobboldali eszerek egyelőre kimaradtak a megtorlásból. A leszámoláshoz a bolsevikok ekkor még nem voltak elég erősek: kivált, hogy 1917 és 1918 fordulóján a jobboldali eszerek Oroszország-szerte igen nagy szerepet játszottak a hatalmat ténylegesen gyakoroló országos és helyi szovjetekben. Lenin és Trockij tisztában volt ugyan azzal, hogy a szovjetek hatalma ellen keményebb fellépést sürgető értelmiségi és polgári korporatív testületek, a lázadozó tisztikar meg a sztrájkoló hivatalnokok szervezkedése mögött a kadetokkal együtt ott állnak a jobboldali eszerek is. De mindketten bíztak benne, hogy a papíron egymillió párttagot számláló, heterogén eszer tábor hamarosan magától szétesik.
Így is történt. Az utóbbi években Amszterdamban és Moszkvában napvilágot látott dokumentumokból kitűnik, hogy 1917 végén a számos frakcióra és irányzatra bomló eszer párt vezetői maguk sem döntötték még el, hogy békés – parlamentáris – eszközökkel szálljanak-e szembe a bolsevik uralommal, vagy fegyveresen. A gyári munkásság láthatóan kiábrándult az új kormány gazdasági és szociális politikájából; a párt munkástagozata abban bízott, hogy január elejére, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívásának idejére szervezett országos sztrájk sikeres lesz. Az illegalitásba kényszerült eszerek, tiszti különítményei viszont – köztük terroristák, akik részt vettek a Lenin elleni 1918. január 1-jén végrehajtott merényletben – teljesen téves következtetésekre jutva a pétervári helyőrség hangulatát kutató felmérésből, a legnagyobb titokban 1918. január 3-ára ki is tűzték a fegyveres hatalomátvételt.
Szocialista nagykoalíció
Máig sem világos, mennyire önállóan léptek fel a fegyveres leszámolás eszer hívei. Hiszen Csernov, a jobboldali eszerek legismertebb politikai vezetője és számos követője eközben – belátva, hogy (még ha a tanácskozásról kirekesztett kadetok távollétében sikerül is többséget szerezniük az Alkotmányozó Nemzetgyűlés padsoraiban) a bolsevikok vezette szovjetekkel szemben aligha boldogulnak – késznek mutatkozott arra, hogy látványos engedményeket tegyen Leninnek. Cserébe egyezzenek bele a bolsevikok és a baloldali eszerek egy, az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek alárendelt, széles körű szocialista nagykoalíció megalakításába; ebben terveik szerint a „radikálisoknak” csak alárendelt szerep jutott volna.
Főleg e taktikai elképzeléssel, no meg a közös marxista és egyben narodnyik indíttatással magyarázható, hogy 1918. január 5-én későn este az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tanácskozásán elnöklő Viktor Csernov kiemelte: a föderatív, demokratikus Orosz Köztársaság „a szocializmus vörös zászlaja alatt menetelő szabad és egyenlő népek szövetsége lesz”.
Érdekes, hogy ekkor még a bolsevik pártban is volt egy nem túl népes, de a párt értelmiségi köreiben befolyásos, kompromisszumkereső, „jobboldali” irányzat, amelynek képviselői Kamenyev, Rikov és Rjazanov vezetésével Csernovhoz hasonlóan gondolkodtak. Eredetileg éppen a megegyezésre másoknál hajlamosabb Kamenyevet és „jobboldali bolsevik” társait jelölték az Alkotmányozó Nemzetgyűlés fő bolsevik szónokainak. Leninnek és Trockijnak azonban már jóval az oroszországi parlament megnyitása előtt az volt a véleményük, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés „életképtelen” lesz, ha a bolsevik-baloldali eszer koalíció nem vonhatja ellenőrzése alá. Lenin sugallatára a bolsevik párt kemény magja röviddel az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megnyitása előtt visszahívta Kamenyevéket a bolsevik parlamenti frakció éléről, s a „baloldali” bolsevik Buharint, a forradalmi Konvent összehívásának egyik kezdeményezőjét delegálta a helyére. Ez azt jelentette, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés órái meg vannak számlálva.
Zseleznyák színre lép
Az alkotmányozó nemzetgyűlési erőviszonyokat jól tükrözi az elnöki poszt betöltéséért folytatott szavazási procedúra. A bolsevikok által is támogatott baloldali eszer Marina Szpiridonova asszonyra 153-an voksoltak, Viktor Csernovra, az összes többi párt jelöltjére több mint másfélszer annyian, 244 küldött szavazott a tanácskozás megnyitásán megjelent 400 delegáltból. A pétervári helyőrségben azonban a bolsevikok változatlanul népszerűbbek voltak. Végső soron tehát a szuronyok ereje és nem a szavazatok száma döntötte el a jegyzőkönyv szerint teljesen elfajuló parlamentáris vitákat.
Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1918. január 5-én ült össze, egy ködös délután, és a 6-ára virradó éjszakán már szét is kergették. Egy közismert anekdota szerint az őrség anarchista parancsnoka, a tagbaszakadt Zseleznyakov matróz – aki a népdalként énekelt polgárháborús dalban mint „Zseleznyák, a hős partizán” szerepelt – azzal vetett véget a nemzetgyűlés munkájának, hogy közölte Viktor Csernovval: „Az őrség elfáradt.” A küldötteket pedig vészjósló hangon figyelmeztette, hogy nem garantálja biztonságukat.
Ezt a történetet a különböző pártállású politikusok különféleképpen írták le. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés jegyzője, Visnyak szerint néhány képviselő az őrökhöz rohant, és könyörgött nekik, hogy legalább az elkezdett szavazást engedjék befejezni. A fanatizált tömeggel azonban nem lehetett bírni: „Lenin is golyót kap, ha elárul bennünket, mondta valaki megrészegülve az általános hatalmi mámortól. A teremben a matrózok és vöröskatonák már képtelenek voltak türtőztetni magukat. Kiugráltak a páholyokból, puskájuk závárzatával játszottak, felkapaszkodtak a kakasülőre. (…) El voltunk szigetelve a külvilágtól, miként a tanácskozásnak otthont adó Tauriai-palota Pétervártól, Pétervár pedig Oroszországtól,” Vlagyimir Boncs-Brujevics, a Népbiztosok Tanácsa apparátusának vezetője megírta, hogy két matróz célba vette Csernovot. Boncs-Brujevicsnek sikerült közbelépnie: „Lenin elvtárs nem örülne Csernov halálának” – mondta. A matrózok megértőek voltak: „Jó, mondták. Ha apánk nem örülne neki, akkor nem öljük meg.”
Más emlékezésekből is tudjuk, hogy az orosz parlament megnyitásának napján lumpenelemek, sőt közönséges tolvajok is belopóztak a Tauriai-palotába. Kilopták Lenin kabátzsebéből a forgópisztolyát, elemelték az épület biztonságára vigyázó Urickij téli felöltőjét, január 6-án hajnalban pedig, amikor már a nemzetgyűlés feloszlatásától tartó és ezért hazatérni nem merő küldöttek meg az őrség tagjai is düledeztek a fáradtságtól, leszerelték az ajtókról az összes rézkilincset. Kerenszkij, a bukott kormányfő parókában és álszakállal a Tauriai-palota egyik oldalbejáratához lopózott, de hiába várta, hogy megbeszélésük szerint néhány eszer híve még a megnyitás előtt kijöjjön érte és becsempéssze a tanácskozásra. Végül a szó szoros értelmében mindent elborított a sötétség: miután a bolsevik és baloldali eszer képviselők úgy döntöttek, hogy elhagyják a termet, Urickij kikapcsoltatta a villanyt az épületben.
Vörösök és fehérek
Ennyi volt a szabadon – bár számottevő pártok kirekesztésével – megválasztott parlament, amelynek létrejöttében Herzen és a narodnyikok óta az orosz értelmiség több nemzedéke reménykedett. Január 6-án Pétervárott géppuskatűz fogadta az Alkotmányozó Nemzetgyűlés védelmében felvonuló 60 ezer embert, majd a négy nappal későbbi moszkvai tüntetés résztvevőit is. A pétervári felvonuláson az Obuhovo, a Puskatölténygyár és más üzemek munkásai vettek részt. Az Oroszországi Szociáldemokrata Párt vörös zászlói alatt vonultak a Tauriai-palotához” – háborgott az események szemtanújaként Makszim Gorkij. „És ezeket a munkásokat lőtték halomra. Bármennyit hazudozik is a Pravda, ezt a szégyenletes tényt nem titkolhatja el!”
A leszámolástól tartva számos képviselő azonnal vidékre menekült. A kadetok és a jobboldali eszerek néhány vezetője eleinte azt latolgatta, hogy Kijevbe teszi át az Alkotmányozó Nemzetgyűlés székhelyét. Később, 1918 tavaszán több tucat képviselő a Volga menti Szamarában hozott létre egy rövid ideig működő bolsevikellenes kormányt a csehszlovák légionáriusok támogatásával. 1918-ban a fehérek ellenőrizte területeken, hol Ufában, hol Omszkban, hol Arhangelszkben, hol az észak-kaukázusi Jekatyerinodarban tanácskoztak a Pétervárott feloszlatott orosz parlament képviselői. E próbálkozásoknak a pluralizmustól a vörösöknél nem kevésbé viszolygó fehér tábornokok vetettek véget. Omszkban például a fehérkozákok Kolcsak admirális utasítására kivégezték az Alkotmányozó Nemzetgyűlés néhány, a városban élő képviselőjét.