A kormányprogram vitájának feszült órájában néhány ellenzéki képviselő arra fogadott, hány szavazattal kerül Boross Péter a kormány élére. A szükséges minimum, mint tudjuk, 192 volt, a tippek 194 és 200 között szóródtak. A befutót – 201 szavazat – senki sem találta el. Holott Szabó Iván pénzügyminiszter három nappal korábban, a 168 órában pontosan megmondta: a miniszterelnök-jelölt 10 független szavazatra számíthat. A miniszterelnök megválasztásának körülményei – gyorsasága, rendje, általában a stabilitás üzenete, aminek értékében egyetértettek az ellenzéki vezérszónokok és az ellenzéki lapok – azt bizonyították, hogy a koalíció s azon belül az MDF, a közvélemény megújuló kételyei ellenére, kiélezett helyzetekben mindig képes összerántani magát.
Konok férfi – szilárd világnézettel
Boross Péter régóta az Antall-kormány erős emberének számított. Belügyminiszterként egyképpen volt elöljárója az állami közigazgatásnak és a belső karhatalomként is felhasználható fegyveres testületeknek, erőknek. A szabályokat, amelyek e testületek kézi vezérlésében korlátozták, nem vette túlságosan komolyan. Sőt: hol a nemzet érdekére, hol saját érzelmeire hivatkozva egyenesen dicsekedett azzal, hogy áthágja őket. A parlamenti játékszabályokat, az egyeztetés kényszerét nyűgnek tekintette. (Lásd erről lapunk és a HVG karácsonyi számát.)
A Belügyminisztérium által beterjesztett törvényjavaslatokról – a közelmúltig – sosem folyt olyan érdemi (és sikeres) egyeztetés, amilyen a honvédelmi vagy a kisebbségi törvény elfogadását megelőzte. A kétharmados idegenrendészeti és állampolgársági törvényt azért sikerült elfogadni, mert az ellenzék mutatkozott – talán túlságosan is – engedékenynek. A külföldön élők választójogával és a kisebbségek képviseletével kapcsolatban a Boross-apparátus semmiféle kompromisszumot nem fogadott el, inkább vállalta – a felelősséget persze a liberális ellenzékre hárítva –, hogy lyuk maradjon a választójogi törvényen. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa csak a rendőrség ellenőrzésére nem kapott pontosan körülírt felhatalmazást. Az egyeztetés a rendőrségi törvényről majdnem két évet késett, s eredménye – néhány biztató mozzanat ellenére – még korántsem bizonyos.
A belügyminiszter szerette magát olyan embernek láttatni, aki a problémákat gyakorlati oldalukról ragadja meg. Valójában az Antall-kormány talán leginkább „világnézeti” minisztere volt. A biztonsági szolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszterként ő kezdeményezte, hogy a Pofosz politikai tanácsadókat delegáljon a Nemzetbiztonsági Hivatalba. Az ’56-os szabadságharcosok a minisztert – rendezvényeik gyakori szónokát – „Boross bajtársnak” szólították, bár a Fővárosi Tanács fiatal jogásza – életkora és neveltetése ellenére – nem tartozott a fegyvert fogók közé. 1992 őszén a miniszter kívánatosnak tartotta volna „a szocialista Magyarország nürnbergi perének” a megrendezését. „Súlyos, az egész nemzetet érintő kérdésekben nem kisszerű normaszöveg-elemzésekből kell kiindulni” – vallotta (Új Magyarország, 1992. nov. 23.). Vagyis messze túlment Zétényiék javaslatán: egyértelműen politikai pereket akart. Legalábbis a retorika szintjén. Mert persze pontosan tudta, hogy a szocialista nürnbergi per a mai Európában nem rendezhető meg. Minisztériumában és tárcája területén magas beosztásokban tartotta meg, magas beosztásokhoz juttatta a pártállam erőszakszervezetének vezető funkcionáriusait.
A magyar belügyminiszter központi alakja lett a közép-európai országok antimigrációs kampányának. Az idegengyűlölet elleni európai mozgalomból Boross – Löschnak osztrák, Pasqua francia belügyminiszterhez, Stoiber bajor miniszterelnökhöz hasonlóan – leginkább az idegenelhárítás eszméjével azonosult.
Az idegengyűlölet a mai Nyugat-Európában az antiszemitizmus, a rasszizmus helyettesítője. A randalírozók idegengyűlöletével szemben az idegenek démonizálása, a migrációs veszély felnagyítása többnyire csupán a tekintélyelvű világnézet megnyilvánulása. A Magyarországon menekültként, menedékesként, diákként vagy munkavállalóként tartózkodó idegeneknek a lakossághoz viszonyított száma ugyanis legfeljebb ezrelékekben adható meg.
A szkinhedeket a belügyminiszter következetesen „legények”-nek, „útkereső gyerekek”-nek nevezte (Össztűz, 1992. okt. 29.). Bizalmasabb körben a miniszter elmondta, őszintén sajnálja a salgótarjáni cigánygyilkosság tetteseit. Ne firtassuk, intette hallgatóit, hogy egy cigányt öltek meg. Mert akkor azt is meg lehetne kérdezni, hány gyilkosságot követnek el évente a cigányok…
Boross Péter világképe szerint a hazai politikai élet kétpólusú. Az egyik felfogás „rendkívül fontosnak tartja, hogy az országban rend legyen”. De „tapasztalható egy teljesen más felfogás, amelyik, úgy szokták mondani, liberalizál mindent. Én úgy fogalmaznék, hogy nemet mond mindenre.” (Belvárosi MDF-fórum, 1992. március 25.) Persze a liberális ellenzék voltaképpen nem is liberális. „Ez a magát liberálisnak minősítő, valójában szerintem polgári radikális irányzat, most az egykori vagy jelenlegi kommunistákkal keresi a kapcsolatot” (Új Magyarország, 1992. november 20.). A polgári radikálisokról pedig azt kell tudni, hogy ők – és a befolyásuk alatt álló budapesti sajtó – „törték meg az ezeréves magyar állam gerincét” (Pesti Hírlap, 1992. dec. 30.).
E történelemlátásnak fontos eleme, hogy „csak Budapesten volt őszirózsás forradalom”. (Persze ’48-as forradalom, sőt jó ideig ’56-os forradalom is csak Pesten volt, de hát Istenem.) A miniszter 19 éves kora óta folyamatosan Budapesten él, de – állítja – nem bír igazán megbarátkozni a pesti világgal, a „kávéházi okoskodással”. Egészséges vidéki gyerekek kellenek a televízióba és a rádióba, akik szebben beszélnek magyarul, tanácsolja a belügyminiszter (idézi a HVG, 1993. december 25.). Nyilván Chrudinák Alajos, Pálfy G. István, Sugár András, Stefka István helyére szánja őket, akik mind Budapesten születtek, akár Juhász Judit, a kormány szóvivője…
A kormányprogram vitájában az ellenzék szónokai természetesen szóvá tették a mezőgazdaság válságát: nehezen cáfolható, hogy az ágazat súlyos helyzetét jelentős mértékben a kormány rossz agrárpolitikája idézte elő. Válaszképpen Boross Péter ismét a falusi gyerekkorára és falun élő rokonaira hivatkozott. Érdemi válasza ennyi volt: „Nem akarom azt a bácsit megnevezni, aki szülőfalumban ez ügyben, úgy hiszem, reálisabban fogalmaz, ő ugyanis ismeri a mezőgazdaságot.” A névtelen nagybajomi bácsihoz képest a mezőgazdaság S. 0. S.-t kiáltó szakértői mind kávéházi okoskodók.
A Horthy-évek forradalma
1945-ben írt Rákosi-esszéjében Zsolt Béla azt fejtegeti, hogy 1919 után Magyarországon nemcsak ellenforradalom volt, hanem forradalom is: az alsó-dzsentri, az alsóközéposztály forradalma a nagybirtokos arisztokrácia és a nagykapitalista polgárság ellen. A szélsőjobboldali eszmékre elsősorban ezek a frissen felemelkedő, felemelkedni törekvő rétegek voltak fogékonyak.
Antall József politikai eszményképe az a Horthy-korszak volt, amely a liberalizmus jegyében született dualizmuskori Magyarország jogfolytonos utódjának tekintette magát. Boross Péter sokkal inkább korának (ifjúkorának) gyermeke, azé a „forradalmi” Horthy-korszaké, amelyben mind a kormánypártnak, mind az ellenzéknek uralkodó eszméje a liberalizmus megvetése. Borosstól idegen lehetett a jobboldali népiek radikális mozgalmi antiliberalizmusa, az úri konzervatívok mérsékelt antiliberalizmusa viszont valószínűleg nem elégítette ki. Csakhogy Gömbös, Imrédy idején a harcos antiliberalizmus, a fölülről vezényelt reform, a küldetéses-katonás népboldogítás kormányzati politikává vált.
Magyarország – írja még Zsolt Béla – „nem is jellemzően feudális vagy polgári, hanem antiszemita állam volt”.
Antall Kölcsey szavait tette az MDF jelmondatává: „szabadság és tulajdon”, s valószínűleg hitt benne, hogy kormányzása alatt e két pillérre épülhet az ország. Boross nem a tulajdonnal rendelkező szabad individuumokban látja a nemzet fenntartó erejét, hanem a hierarchiákban. Az ő eszményi országa a katonai, köztisztviselői, közalkalmazotti, egyházi hierarchiák pillérein nyugszik. Nem véletlen, hogy olyan jól megérti magát a késői Kádár-korszak nemzeti színűvé átvedlett ortodoxaival.
Jobbra fel és középre
1992 nyarától – MDF-tagsága kezdetétől – az MDF 1993. januári országos gyűléséig Boross azon dolgozott, hogy – miközben megmaradt Antall bizalmasának – elfogadtassa magát a Für Lajosra voksoló lakitelki radikálisokkal. Antall József halála, a saját miniszterelnökké választása óta azon dolgozik, hogy a nyugodt közép emberének mutassa magát. Törekvése eddig ismét sikeresnek bizonyult. A miniszterelnöki eskütétel után mondott beszéde valószínűleg jó benyomást keltett a közvéleményben. Nem azért, mert időben megtartandó választásokat ígért, a választásokig pedig rendet; inkább azzal nyert, hogy beszéde egy percig sem tartott. Antall József végeérhetetlen szónoklatai és a végtelenbe kacskaringózó peeperkorni körmondatai után Boross katonás jelentéstételére valamennyi hallgatója felkapta a fejét.
Ha Boross Péter, mint az új nyugodt erő nem rontja el a szerepét, az MDF választási vereségét korántsem lehet olyan magabiztosan borítékolni, mint az ellenzéki pártok elkötelezett hívei teszik.
A koalíció annyi belviszály után mindenekelőtt azzal hathat, hogy magabiztosnak és egységesnek látszik. Csurka a Magyar Fórum címlapjával (Alámerült) meg azzal, hogy a parlamentben elárulta, a miniszterelnök temetését a mindenkori kormány mindenkori ceremóniamestere, Koltay Gábor rendezte, kirekesztette magát a politika úri kaszinójából. A két megjegyzés (amelyeknek jelentőségét a kormánypárti sajtó éppúgy felnagyította, mint az ellenzéki sajtó annak idején a Fidesz székházügyét), nagyon jól jött az új miniszterelnöknek. A MIÉP mostantól kezdve azt a szerepet tölti be Boross mellett, amit a Münnich Ferenc társaság Grósz Károly oldalán. Ők a komolyan nem vehető szélsőség, amelyhez képest a kormányfő mindig középen áll.
Az MDF országos gyűlésén valószínűleg különválasztják a pártelnöki és miniszterelnök-jelölti funkciót. Az utóbbit természetesen Boross Péter, az előbbit előreláthatólag Für Lajos fogja betölteni – Lezsák Sándor szürke eminenciásként a háttérben marad. Ez a megoldás kielégíti a Csurkától megfosztott, erejüket vesztett lakitelkieket, de megfelel a Fidesznek is. Hiszen a fideszesek régóta mondják: Borosst még éppenséggel el tudják fogadni, csak a mozgalmár Lezsákot nem.
Van-e még közép?
Az ellenzéki sajtó alig leplezett kárörömmel regisztrálta a Fidesz népszerűségvesztését. Azok részéről, akik mindig is az MSZP-nek szurkoltak, érthető a káröröm. Sajnos azonban az SZDSZ meg a Fidesz is úgy örül titkon egymás bajának, ahogy csak az elvált házastársak szoktak. Pedig hát csakis a Fidesz és az SZDSZ együttes győzelme cáfolhatna rá arra, amit Boross Péter állított: „Az ország felfogásrendje kétpólusúvá vált.”
A liberális pártok „erős kormányzati többségében” Pető Iván, a szkeptikus realista sem bízik. A harmadik partner kérdését még sokáig lehet kerülgetni, de megkerülni nem lehet.
Az MSZP látványos térhódításának kemény korlátai vannak. A kommunistázást, a pufajkázást a közvélemény halálosan unja. De jelentős tömegek érzik, vagy képzelik úgy, hogy a mostani koalíció teljes vereségével ők is veszíthetnek. Így érzik mindazok, akik a kormány és kapcsolt részei révén valamilyen pozícióhoz jutottak, így érzik, akik némi kárpótlást kaptak, és kárpótlási jegyeik értékéért reszketnek. Meglepően nagyszámúnak bizonyulhat az a tömeg, amely most ébredt fel, és csak most készül benyújtani a kárpótlási igényét: éppen a lomhák, a későn ébredők fognak a leginkább aggódni, hogy végleg kimaradnak a juttatásokból, amelyeket eredetileg nem is vettek komolyan.
Vörös terrortól nem tart a társadalom: csak a jobboldal megszállottjai áltatják magukat azzal, hogy bolsevik diktatúra bukott meg 1989-ben. A legáltalánosabb félelmet a valóságérzékeny Kuncze Gábor pontosan fogalmazta meg: „Azt tapasztalom – mondta –, a kisvárosokban, községekben, ahol sokkal közvetlenebbek az emberi kapcsolatok, hogy él egy sajátos félelem a volt vezetők egy részének a visszatértétől. Azokra gondolok, akik valamilyen hatalmi visszaélés miatt 1989–1990-ben teljesen kiestek a helyi közéletből. Ezek mintha szervezni kezdenék most magukat, egyre magabiztosabbak.” (Népszabadság, 1993. dec. 31.)
Mindezek a félelmet azonban csak akkor alapozhatják meg, hogy a kormánypártok jobb eredményt érjenek el, mint a mai közvélemény-kutatások ígérik, ha van olyan partnerük, amellyel együtt akár győzhetnek is. Azt az MDF-et, amelyet Boross vezet, az SZDSZ aligha fogadja el partnerének. Annak az MDF-nek, amelyet Boross vezet, az SZDSZ nem lehet elfogadható partnere. A Fidesz ellenben láthatólag szoktatja magát a Boross pártjával megköthető koalícióhoz.
Boross Péter kormányfővé választása az SZDSZ-t az MSZP közelébe szorítja. A Népszabadság riportere kajánul megkérdezte Kuncze Gábort: mit szól ahhoz, hogy némelyek szerint az MSZP-nek is ő a miniszterelnök-jelöltje. S bizonyára vannak még rámenősebbek, akik tovább kérdeznek. Ha Kuncze mégsem akarna az MSZP miniszterelnöke lenni, nem lehetne-e vajon Fodor Gábor az?
Ki lesz a miniszterelnök? – izgalmas talány. De kit szeretnél a következő kormány erős emberének: Nagy Sándort-é, vagy ismét Boross Pétert?
Erre felelj, liberális demokrata!
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [7]